Nemeskürty István
Ma már szinte érthetetlen, mi űzte-hajtotta akkor ezeket az embereket a filmhez. Közös vonásuk, hogy biztos állást hagytak faképnél s hogy nagyon fiatalon a Vörös Hadseregben küzdöttek.
Donszkoj például huszonnégy éves korában az ukrán köztársaság legfelsőbb jogi kollégiumában működött védőként – előzőleg elvégezte a szimferopoli egyetemet. Megjelent egy novelláskötete (Zakljucsonnie, 1925). Jól fogadták. Erre mégis kapja magát, otthagy csapot-papot és elmegy Moszkvába filmcsinálónak s kezd mindent elölről. De mert a szakmához csak annyit ért, hogy szeret moziba járni, alulról kell kezdenie. Nagynehezen bejut egy éppen alakuló s így a máshonnan kimaradtakat gyűjtő filmvállalathoz, a Belgoszkinohoz, mely Belorusszia filmiparát volt hivatva megalapítani. De itt is csak statisztának kelleti, s mikor Az utcalány című műremekben epizódszerephez jutott, örvendezett. Aztán vágó, segédrendező: 1927–28-ban két rövidebb filmet már rendelhet is, de csak másod-magával. 1929, 1930: végre önállóan rendez, immár egy moszkvai filmvállalatnál (Szojuzkino), de a messze északon, sztyeppéi népek beilleszkedéséről meg rakoncátlan matrózok átneveléséről.
Első „igazi” feladatát akkor kapja, amikor csaknem tízévi inaskodás után – micsoda karriert futhatott volna be addigra a bíróságnál! – 1934-ben egy mari legényből (nyelvrokonaink!) – híres zeneszerzővé vált művész életét kell filmre vinnie – de ezúttal is másodmagával! Rendezőtársa: Legosin. A film: A boldogság dala (1934) nagy siker; de melyiküké? Legosiné vagy az övé?
Nem nagyon dőlhetett el a dolog. mert Donszkoj következő feladata A láthatatlan ember című amerikai rémfilm szinkronizálása.
Hát ebből elég. Készül otthagyni a filmszakmát, amikor ismét alakul – illetve újjáalakul – egy filmvállalat: a Nemzetközi Vörös Segély, végeredményben az Internacionálé filmvállalata, a Mezsrabpomfilm megszűnik, s létesül helyette jogutódja, a Szojuzgyetfilm, egy gyerekfilmeket készítő stúdió, a mai Gorkij Filmvállalat.
Egy utolsó nekirugaszkodás: beáll az új stúdióhoz, rendezőnek, kikönyörgi, hogy Gorkij önéletrajzi trilógiájából készíthessen filmet, hiszen abban Gorkij még gyerek, így hát ez voltaképpen gyerekfilm...
Gorkij a Trilógiát időben széthúzva publikálta, s ezért voltaképpen csak a cselekmény időrendje sorakoztatja három, meglehetősen eltérő stílusú és indíttatású emlékezésregényét egymás mellé: a Gyetsztvo (Gyermekéveim) 1913-ban jelent meg s magyarul már 1919-ben kapható volt; a V ljugyjah (Emberek között) az első világháború idején, 1916-ban, magyarul 1927; a Moji unyiverszityeti (Egyetemi éveim) pedig 1922-ben (magyarul majd csak: 1952) s már csak ezért is komorabb színekkel festi az eszmények és az élet durva valósága között feszülő tragikus ellentéteket, mint az első világháború előtt írott visszaemlékezés. (Az első részt Capriban írta Gorkij, közvetlenül Oroszországija történt 1910-as visszatérése előtt; a másodikat hazájában; a harmadikat pedig Németországban.)
Az 1936 nyarán meghalt Gorkij emléke frissen élt, többen kísérleteztek Gorkij-filmek megvalósításával. Tekintve az újonnan alakult műhelyt: sikerült kivívni a forgatási engedélyt. Tulajdonképpen ez az 1938–1939-ben, két éven át forgatott, összesen 8300 méter hosszúságú Trilógia (a harmadik részt 1940. március 27-én mutatták be) Donszkoj első igazi, önálló alkotása. A háború miatt azonban nem terjedhetett híre a világban; gyakorlatilag még mindig sok filmtörténész nem ismeri, másod- és harmadkézből hivatkozik rá.
Álljunk meg itt egy pillanatra. A harminchét éves Donszkoj, aki biztos jogászi állását hagyta ott a film kedvéért, tizenkét évi inaskodás után jut végre önkifejezési lehetőséghez – de akkor is Gorkij nevének segítségül hívásával. Vele együtt indult ukrán kortársai, például Dovzsenko már világhírű élő klasszikusok. Mi mozgatta őt és számos kortársát? Mi űzte-hajtotta a filmhez? Eléggé meg nem vizsgált mozzanata ez az egyetemes filmtörténetnek. A mozgóképnek nyilván akkora varázsa volt, amilyent mi ma, mozikkal, tévéműsorokkal, fényképekkel a csömörig elárasztva, el sem tudunk képzelni. Gondoljuk el: ha most, ma, beállít egy ügyvéd vágy bíró valamelyik filmstúdióba, hogy neki tetszik a mozi, szeretne filmeket csinálni: hogyan fogadnánk? Mindjárt kérnénk a mozirendezői diplomáját. De olcsó fogás lenne itt abbahagyni a tűnődést. Nézzük tovább. Van rá példa, hogy akkor, azokban a fantasztikus években, eqy félbemaradt festő és plakátrajzoló-karikaturista lehetőséget kap és mindjárt sikert arat, mint Dovzsenko. De Donszkojnak sokat kellett vergődnie, amíg az igazi lehetőséget megkapta. Statisztaként kezdi, aztán besegít imitt-amott. Ismét képzeljük el, ha ma valakinek társrendezése és önálló rendezése van, s egyik társrendezése átütő siker: mit szól, ha azt mondják neki: menj át a szinkron-stúdióba és igazítsad az orosz színészek hangját az amerikaiakéhoz? Szakmai alázat, hit, töretlen lelkesedés és persze tehetség kell mindehhez.
Elkészült tehát a Gorkij-trilógia. Elismerés, kitüntetések, díjak. De jobb, ha mindjárt megmondjuk, hogy Donszkoj ezt a sikerét soha felül nem múlta. Megbecsült, tekintélyes rendezőként élt és halt, vannak a maga korában nagyhatású, szép filmjei – (Egy életen át) – de ezután akárhányszor rugaszkodott neki Gorkij-nak – felemás mozgókép született. (Az anya, 1955; Foma Gorgyejev, 1959) De ez nem is baj, voltaképpen természetes. A Gorkij-bűvöletében élő Donszkoj tette, amit – így érezte – tennie kellett. Ha most végiggondoljuk ezeket a Gorkij-kínálta témákat, s hozzávesszük más olyan filmjét, mint amilyen például a Drága áron (1957) az ukrán Kocjubinszkij (a századfordulón élt klasszikus) elbeszélésének filmváltozata: akkor nyilvánvaló, hogy Donszkoj újra meg újra az 1914 előtti orosz világ ábrázolásának, megfejtésének, mozgóképre-álmodásának gyürkőzött neki. (Másik két témaköre: a második világháború és a távoli észak civilizálódása a szovjet kormányzat idején: Tűz; A romantikusok; Alitet eltűnik; ez utóbbi kettő Szjomuskin regényeiből készült, az Alitet eltűnik nálunk is kedvelt regény volt a negyvenes-ötvenes években; Egy életen át.)
Ez a mozgóképre-álmodás kétségkívül a Trilógiában sikerült maradéktalanul. Ma már, több mint negyven év távlatából újra nézve, tárgyilagosan mondhatjuk, hogy remekmű. (Még akkor is, ha a dermesztőén rossz magyar szinkron hallatán időnként felszisszen az. aki nem az eredeti kópiát nézi). Stílusa, ritmusa, belső vágásai, képkomponálási módja kortársai közül a Renoir-éra emlékeztet leginkább. Semmi hatásvadászat; „látszólag” egy kisfiú életének és a körülötte zajló eseményeknek egyszerű elmesélése. Felejthetetlen képsorok: például amikor a gyerek az írástudatlan hajószakácsot olvasással bűvöli el.
A vissza-visszatérő helyzetek és helyszínek: a folyópart jelentősége; a vásár (ebben a később forgatott Szerelmek városára, Carné filmjére emlékeztető, azt előlegező képsorok); a halál-temetés-születés örök körforgása, a sírkereszt-vitel és ahogy a segéd ebbe belehal; a nagyanyó alkalmazkodva-változatlan egyénisége; az egyes képsorokat kísérő népdalok szerepe és alkalmazása...
Donszkoj Gorkij-Trilógiája is azok közé a mozgóképek közé tartozik, amelyeket állandóan műsoron kellene tartani, hogy műélvezetre és emberi tisztességre tanítva új meg új nemzedékeknek okozzon örömet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/05 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7457 |
