Hegedűs Zoltán
A tiszteletre méltó Marius-François Chomette úrnak egykor tekintélyes üzlete volt a rue des Halles sarkán, szemben a híres Nagyvásárcsarnokkal, lakásának ablakai rányíltak erre az örökké nyüzsgő, színes párizsi világra, melyben megtalálható volt, mint igen ritka, patinás gyűjteményben, az ember nevű lény mindenféle példánya. Chomette úr kisebbik fiának, Renének csak ki kellett hajolnia az ablakon, hogy körülvegye ez Izgalmas világ hangzavara; kilépnie a kapun, hogy magával sodorja a tarka áradat, vigye magával, mint lágy hullámú folyó, a Csarnok körüli kis utcákban, hol a kis René akár mesevilágban érezhette magát az alkudozó cselédek, kofák, hordárok, tisztes és kevéssé tisztes emberek forgatagában. „Lehetetlen megérteni őt e Párizs szívében eltöltött gyermekkor nélkül”, írja később René Clair egyik életrajzírója. „A jó Chomette úr ugyancsak elcsodálkozhatott, amikor a kis René hétéves korában darabot írt egy játékbábjának, (talán éppen csarnoki tolvajnak, vagy rászedett halárusnak képzelte a paprikajancsit). „Amióta csak eszemet tudom, mindig arra gondoltam, hogy majd író leszek”, vallotta ömaga, amikor már világhírű filmrendező lett. Valójában pedig költő maradt, aki a mozivászonra írta gyermekkorának Párizsát.
De egyelőre még csak papírra vetette költeményeit, verses drámai próbálkozásait; egy részletet, ekkor alig lehetett több tíz évesnél, André Antoine-oak küldött, az Odeon Színházba. Minden fontosabb iskolai esemény jól jött, hogy verset írjon; s romantikus olvasmányai, hogy maga is megpróbálkozzék alexandrinusokban írt elbeszélésekkel, miközben éppoly szenvedéllyel lelkesedett a vívásért, a bokszért, s szerkesztett repülőgépmodelleket, mint azt bátyja, Henri visszaemlékezéseiből megtudhatjuk. „René magas, sovány kamasz volt, meglepően finom arcvonásokkal, megáldva erős humorérzékkel, mellyel nem is nagyon ritkán irgalmatlanul élt diáktársaival, s tanáraival szemben is”. Szóval, ha szellemét elengedte a pórázról, meglehetősen szemtelen kölyök volt, ha jól értjük. Egyenesen a Parnasszusra tartott.
*
Amikor is kitört az első világháború. Apját kiviszik a frontra, bátyját besorozzák, ő anyjával marad egyedül, a család megszokott rendje elenyészik; René, akárcsak ha vakáción volna, azt tehet, amit akar. És ő mit akar? Molière-ért, Racine-ért rajong, estéit irodalomkedvelő barátaival színházakban tölti, megismerkedik szerkesztőkkel, bejut vitáktól hangos irodalmi szalonokba, olvas és szorgalmasan ír, egy reménybeli szerkesztőségnek vagy kiadónak. Ám be kell fejeznie tanulmányait, amire az iskolai tanács is komolyan inti. Még nincs tizennyolc éves. De a háborúban minden oly gyorsan múlik el, kivéve a háborút. S ez tart, amikor René befejezi az iskolát, ami mindjárt – 17 tavaszán – a mundért is jelenti: egészségügyi szolgálatra viszik ki a frontra, ahol „ágyúdörgés közben írja újabb verseit, akárcsak Cocteau Flandriában”, mely verseknek sötét témája a ¡halál s az égető, elviselhetetlen vágy Párizs és a szabad élet után. Egyik barátja hősi halált halt, s ez megrendíti. Megbetegszik, s mire úgy-ahogy felépül, a háború is befejeződik. Megtörten, nehéz emlékekkel kerül vissza Párizsba.
Ahol újra az irodalom felé tájékozódik. S abban a korban, inkább mint bármikor, a költő útja gyakran vezetett a zenés kabarén, pódiumon, színházakon keresztül a várva-várt siker felé. Megismerkedik egy énekesnővel, Damiával, (aki később Abel Gance Napoleon-jában szerepel), és ö, megszokott galantériával, sebtiben ír számára egy dalszöveget, s így már néhány színház hátsó kiskapuja is megnyílik előtte. E kiskapuk egyikében találkozik Louis Delluc-ikel és Louise Fullerrel, a híres táncosnővel. Az ifjú René Chomette ekkor az Intransigeant szerkesztőségében kulizik, „lóhalálában írva cikkeit egymásután, heti kétszázötvenért”. Damia rábeszéli, hogy játssza el a mesebeli királyfi szerepét Fuller táncfilmjében. René Chomette csinos fiú, kapóra jön Fuller filmjéhez. Így lett René filmszínész, de csak a nap egyik szakában, a másikban újságíró, s lelke mélyén továbbra is az a költő, aki megkísértette. „A társulat táncosnői igazán szórakoztatóak voltak, de a film nem érdekelt”. Mégis, amikor újabb szerződést ajánlanak neki. havi háromezret, elfogadja. „Nem a pénzért. Abban a reményben teszi, hogy így kiadathatja verseit és novelláit. Mert csak egyetlen vágya volt, hogy író lehessen”, írja róla barátja és kebelbéli kritikusa, Charensol.
Ahogy újságcikkei számára választott nevet, itt René Després volt, most a film számára is keresett egyet, René Clair lett. A Chomette családi nevet őrizte a remélt halhatatlanság számára, könyvei élére. S ha valaki azt jósolja akkor neki, hogy a René Clair név túlragyogja majd a másik kettőt, nemcsak kineveti az illetőt, de bizonyára meg is sértődik.
*
Ma már, a múlt messzeségébe nézve, meg is nyugodhatunk: tudjuk, hogy René Clair, mégha egyelőre színészként is, már azon a pályán volt, melyet tehetsége és sorsa kijelölt számára; a filmművészet közvetlen közelébe érkezett. Mégpedig egy igen szerencsés időpontban: amikor a film éppen „tiszta költészetnek” számított, a mozgóképek álomszerű, néma, de annál csábítóbb, új költészetének. És azokban az években, a háború után, amikor az izmusok lázában égő művészetek új, forradalmi formákat kerestek, őszintén hitték, hogy a film a költészetnek ilyen, váratlanul ölükbe hullt, halhatatlan formája.
René Clair, föltehetően Párizs hangos avantgarde költőitől, újító balettmesterei tői, látványfabrikálóitól is inspirálva, mind több érdeklődést mutatott a film iránt. „Minthogy untatott a színészkedés, szabadidőm is volt elég Feuillade jóvoltából, (nála volt szerződésben) beültem a moziba; gyakran föllelkesített egy-egy akkori amerikai, német vagy svéd film; arra gondoltam, hogy: lehetne ilyeneket csinálni nálunk is.’... S mivel színész nem akartam lenni, úgy gondoltam, érdekesebb lehet mindez a kamera másik oldaláról”.
Azzal a meggyőződéssel került át a kamera másik oldalára, hogy változatlanul a költészetet szolgálja, új eszközökkel. Ezt sugallták neki a kor fiatal, lelkes költői is, Aragon-tól Majakovszkijig, a legnagyobb filmalkotók, Chaplintől Eizensteinig. „Végezni kell a szavakkal” – írta kiáltványszerűen, (mert ebben az időben minden kiáltványként fogalmazódott), – „A filmet nem lehet elmesélni”. Másképpen: a film a képek, a mozgás, a ritmus, az árnyak és fények, szellemalakok bűbájos tánca, mely csak egyet követel tőlünk: „tanuljunk meg LÁTNI”. Ma, amikor elvárjuk a filmtől, hogy versenyre keljen az irodalommal, színházzal, regénnyel; hogy ugyanazt mondja, mint emezek, gondjaink közé gyúrjon, el sem tudjuk képzelni, mint néztek ők filmet, el-elmerengve egy elbájoló arcon, különös mosolyon, egy fénylő tükörcserepen, remegő falevelén. Sorra olvashatunk korabeli kritikákat, melyek kutyába se veszik, miről szól a film, de mindent megbocsátanak egy-egy szívbemarkoló mozzanatért. (Ez volt az az idő, amikor az avantgarde költők, festők egy este öt-hat moziba is beugrottak, elkapva egy-egy jelenetet, s rohanva tovább egy másik moziba, rendkívül élvezve azokat a kontrasztokat, melyeket a könnyfakasztó melodrámákból és burleszkekből, ki-ki a véletlenek nyomán montírozott össze a fejében. Ráismerünk ebben a Felvonásköz dramaturgiájára?) Akkor megérezzük, hogy René Clair hű maradt ehhez a sajátos költészethez, melyet nem tollal írtak, hanem fénysugarakkal.
A néma korszak végéig. Clair nem a hangosfilm ellen szólt, hanem a beszélő film következményéről. „Félő, hogy a nyelv szabatossága elűzi a vászonról a költészetet, mint ahogy elűzi az álomszerűséget. A képzeletbeli beszéd, melyet e néma lényeknek tulajdonítottunk, a képek párbeszéde mindig is szebb lesz, mint a valóságos beszéd... Nem fogunk-e végülis engedni a kísértésnek, hogy mesterkélt dialógusokkal, előregyártott mondatokkal éljünk; azzal a fecsegessél, mely elidegenített a színháztól, s menedéket kerestünk a moziban, ahol „csak a csend nagy”?
Ehhez a „csendhez”, a képek álomszerűségéhez, a film költőiségéhez Clair hű maradt; nála a valóság mindig kész átmenni irrealitásba, Méliès-i fantasztikumba, vagy a Mac Sennett-i burleszkbe, (mit oly sok invencióval fejlesztett tovább). S bár művészi érettségét, sajátos stílusának gazdagságát hangosfilmjeiben éri el, kisebb-nagyobb mértékben mindegyiken fölfedezhető a néma korszak francia iskolája, melynek René Clair egyik úttörője és mestere volt. (Ez alól talán csak utolsó alkotói évei kivételek.) Az a szüntelen törekvése, hogy a filmkép elevenségét, tartalmasságát, érzelmi hatását érintetlenül megőrizze a beszéddel szemben, végül is a költői realizmus előfutárává tette. Nála jelennek meg e sajátos költőiségnek ismert, oly sok tanulmányban, lexikonban leltározott jegyei, a párizsi manzárd-szobák, füstös kémények erdei, a szűk utcák, a.szegénynegyedek, a bisztrók élete, s a mindig felhős ég, (a kis René Chomette gyermekkora).
*
Irónia és költészet. Így foglalják össze a kézikönyvek sommásan René Clair filmjeinek jellemző tulajdonságait, ha egyáltalán lehetséges ilyen. De a képek költészetének milyen széles skálája tűnik fel a filmekben a Felvonásköz nagy és mókás képi balettjétől a Hallgatni arany könnyes-komikus melodrámájáig. az Alvó Párizs fantasztikumától Az ördög szépsége bölcseleti tragikumáig; hány változatát lehet megtalálni az iróniának, a komikumnak A Florentin kalaptól, A millió hagyományos bohózatától az Éljen a szabadság társadalmi szatírájáig Egy filmtörténeti korszak képét lehet velük megrajzolni.
„Film, rádió, televízió: egyik sem egy szűk kört szolgál, mint szolgáltak többnyire a hagyományos művészetek.” – mondotta René Clair akadémiai székfoglalójában, visszatekintve a filmművészet fejlődésére. – „Ha fontolóra vesszük, milyen kényszerűségekkel jár ez a körülmény, nem lephet meg. hogy a vetítővászon rendszerint csak középszerűt mutat. Inkább azon kell csodálkoznunk, hogy megjelenhetett rajta néhány olyan mű is, mely rányomta bélyegét korunkra...”
Ezért nő meg az idővel művészete iránti tiszteletünk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/05 26-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7454 |
