Elbert János
Május 4. és 10. között rendezték meg a szocialista filmek fesztiválját. Tizennégy filmet mutattak be, többek között a lengyel Krzysztof Kie¶lowski „Az amatőr”, az NDK-beli Konrad Wolf „Solo Sunny”, a jugoszláviai Vicsek Károly „Trófea” című alkotását. A filmek méltatására az országos bemutatókor visszatérünk.
Legtöbbünknek – már-már megkockáztatnám; mindannyiunknak – akarva-akaratlan van valamelyes kialakult képünk a filmekről, mielőtt akár a főcím első kockájának képe feltűnne a vásznon. Másképp miszerint válogatnánk megnézésre-elhanyagolásra? A rendező, egy színész neve, a téma, korábbi tapasztalataink kirajzolják, mit is fogunk látni. Vajon mennyire felel meg az élmény, a majdan látottak képe a vaktában szerkesztett „eredetinek” – ez minden mozinézés tétje. (És hogy mennyire így van, azt legjobban kedvenc vagy régen látott filmjeink újranézése bizonyítja, évek távolából. Már a pergetés előtt van egy kész képünk – egymásra simul-e a két rajzolat vonalhálója?
Lana Gogoberidze filmjének esetében a rendező neve és a cím alapján két élménykörömből építgetem a látatlanban szerkesztett előítéletet.
Nem láttam nagyon sok grúz filmet, de a Különleges kiállítás, a Piroszmáni, a Lombhullás és még néhány társuk tapintatja-érzékelteti velem is, hogy van az utóbbi évtizedek filmművészetének egy vonzó, olykor groteszkbe, olykor a merészen vállalt költőiségbe, sőt festőiségbe hajló „grúz iskolája”. Ez az egyik várakozásom.
Lassan negyedszázada figyelem a szovjet irodalom és a filmművészet műveinek-vállalkozásainak sorát, amely új, azelőtt sokáig háttérben-homályban maradt területet hódít az ábrázolásnak: a magánélet szféráját, a „kisemberek” hétköznapjait, ahogy hibás sablonba átsikló sztereotip megjelöléssel érzékeltetni szoktuk. A művészet ősi ábrázolási törekvéseinek fontos elveszített világát nyeri vissza Jurij Nagibin és Jurij Trifonov kisregényeiben vagy olyan filmeken, mint (csak a legutóbbi idők terméséből véve a példát:) az Elment az asszony, az Őszi maraton. Innen a címtől ösztönzött másik várakozásom.
És mindehhez a legfontosabb. Az első időkben rendkívüli örömöt szerzett minden mű, amely valami kendőzetlen részletet, igazi konfliktust, fontos részigazságot megmutatott a mindennapokból. Egyfajta váratlan „neorealizmus” jeleneteit, lakásbelsőit, akár gesztusait-mimikáját üdvözöltük a felfedezés, a rátalálás, a frissesség élményével, a régebben ünnepire elrendezett ábrázolatok után. Aztán kezdtünk elégedetlenek lenni a felszín „érdes” világának egy-egy feltérképező részkísérletétével, ha nem adott többet ennél: kerestük az erkölcsi, filozófiai elemzés igényét, az ábrázolás esztétikai rendszerének újrafogalmazását. A Ballada a katonáról és Tarkovszkij között hány film kikopott emlékezetünkből, amelyben pedig annak ideién éreztük a nyers újdonságot, a már-már dokumentáris krónikás-erőt.
Talán a „magán-ügyek”, a kispillanatok párosítása a „grúz iskola” artisztikumával jó találkozást ígér.
A filmben érdekes kettősség érvényesül. Talán egész stílusának, építkezésének meghatározó gondolata az ellenpontozás Indításakor mintha cinéma vérité, dokumentáris interjú-felvételek, különösen a tévézés óta annyira megszokott, celluloidszalagra vitt kispanaszok, életvallomások sorát ígérné. S ezek fel-felbukkannak a film további kockáin is. Hőse újságírónő, egy nagy tbiliszi lap levelezési rovatának munkatársa, panaszok nyomán az élet kátyúit, gödreit, megkeseredettjeit, elakadtjait keresi fel. De a film nem a „magánügyek” figuráiról akar portrésorozatot adni. Mégha egy-egy portré emlékezetesnek ígérkezik is – riadt, elnyűtt asszonyarc mögött a résig nyitott ajtón zilált lakásra, zilált életre látunk. Egy villanás csak az egész – „Nem. mégsem nyilatkozom, nem kell a segítség, visszavonom a panaszomat” –, de izgalmasan (megrendezett, rekonstruált, ellesett?) pillanatfelvétel. Újságírónőnk járja a várost és a környéket, idegen nyűgöket vesz a vállára, kis ügyekben nagy küzdelmeket vállal. Megannyi (megintcsak emlékeztetek rá: a tévézés óta mindennapi kenyerünkké lett) „más baja – más gondja – más igazságtalansága – más törvénytiprása” dokumentumfilm-villanásait szervezi meg a rendező.
De mindez csak ellenpont. Hiszen mi nem ezeket az életeket tárjuk fel magunknak. Valljuk meg őszintén: némelyik talán szorongatóbb élményeket, izgatóbb bugyrokat kínál. Mi – mint ahogy a Szofiko Csiaureli gondos, érzékeny alakításában elénklépő újságírónő is – mindezzel érintkeztetjük, szembesítjük, ütköztetjük egy gondtalanabbnak, szabályosnak látszó, olykor – most – éppen válságba jutó magánélet gondokból-örömökből alkotott kispillanatait. A férjnek nincs türelme az idegen gondokért vállalt, éjszakákba nyúló kiszállásokból visszavárni a feleséget – vagy mélyebb ennél kettőjük ellentéte, erre inkább csak következtetni tudunk. De már látjuk is – és egy utcai véletlen során az asszony is látja – a férfi új kapcsolatát. Éleződik a feszültség, elakadt a jónak, szépnek indult élet.
Mindez megmaradhatna a köz-helyesség szintjén, mégha a „riportfelvételek” mozdulatlan kameraállásaiban elhangzó „bevágott” nyilatkozatok meglódítják, megfodrozzák is ezt a másik, kulturáltan szervezett, szabályosabb játékot.
Ami emlékezetes marad Gogoberidze filmjéből, az a történet harmadik síkjából való. Az újságírónő meglátogatja két nénijét, hosszan, szinte érthetetlenül hosszan pátyolgatja a két idős hölgyet. És egy villanásnyira, csak néhány másodperces képsorral, az önkéntelenül adódó emlékezés asszociációjával a múltjába látunk. Egy gyereknevelő intézet komor épülete, egy ablakban a külvilágot, az odavezető keskeny ösvényt sóváran bámuló, már-már egy korai expresszionista festményt idéző gyerekfejek, riadt madárkák szuggesztivitással megkomponált képe; keskenyre taposott ösvény a hóban, a hajdan-fiatal két néni és köztük a ma már újságírónővé lett kislány. A jelenet néhányszor visszatér a filmben. Aztán párosul hozzá egy másik: az a hajdanvolt kislány a falon ma is ott függő szőnyeg előtt, egy régi éjszaka félelmének szorításában; ¡csöngetés, dübörgés odakint. Egy másik emlék-képsorban: az édesanya visszatérése a messzi északról.
És világossá lesz, hogy Gogoberidze legfőbb érdeme az ökonomikusság: ennek a hősnőnek gondolkodását-világát olyan fontosán alakító élménysornak az éppen-éppen jelzett – és ezért maradandó hatású – érzékeltetésében.
A film majd lassan halványodik bennünk, ami megmarad: az intézeti ablak képe a gyerekfejekkel, az ösvény a hóban – egy emlékezésekbe rögzített élet döbbenetes pillanatfelvétele.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/05 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7453 |
