Jancsó Miklós
Charlie – vagy pontosabban, magyarul: Csárli – a jelenlét embere. Azok közül való, akik el tudják hitetni, hogy több példányban léteznek, sőt létformájuk éppenséggel a többszörösség. Dicséretes tulajdonság, a természet szerencsés adottsága, hiszen belőle fakad a hasonulnitudás. Ha szomorú vagy, Csárli is szomorú, ha vidám vagy, Csárli teliszájjal nevet, ha komoly vagy, Csárli a professzor... Azután észre kell venned, mindez Játék, érted való móka, netalán szemérmessé, amellyel Makk Károly leplezni kívánja karaktere Goethe-i magját. Mert ez is szokás abban a szakmában, amely a félművészet keserveit nyögi, a félművészet felelőtlenségét éli. Szokás a rejtekezés, hogy annál nagyobb legyen a meglepetés: a mű.
Túlságosan jól ismerem Csárlit ahhoz, hogy Jelenvalóságának egy-egy újabb mozzanata meglepetésként érjen. Ugyanakkor még ma sem tudom, hogy testi és szellemi valójának melyik porcikájába szorult az a líra, amely a közülünk való „profit” a legnagyobb költővé teszi. Honnan veszi az életnek, a saját életének azt az utópiáját, amely a többszörös létet – nagy szó a filmmel kapcsolatban, de Csárliról szólva megkockáztatom – az öröklét tiszta dimenziójába emeli.
Csárli mindig a társaság középpontja. Szeret beszélni és beszéltetni. Örül, ha kíváncsiak iránta, mert ezzel saját elemi kíváncsiságának jogosultságát látja bizonyítva. Szeret szeretni, és szereti, ha szeretik. Térden lovagoltatott már világsztárokat és gyerekeket. Képes alakítani a „nagy embert” és az önzetlen családfőt. Mégis, ha fölidézem magam előtt, akkor egyedül áll egy Tóth Janó által ravaszul megvilágított aranybarna háttér előtt felvett fotón, és azt csinálja, hogy egyedül van. Vitathatatlan térrács fogja körül, élek és szögletek traverzei választják el a köznapi filmcsinálóktól. Magányos, természetesen nem lapos, privát értelemben. Magányos, mert kilóg a sorból. Mi, félművészek többnyire „feladatokat” oldunk meg. Csapatmunkában, természetszerűleg. Ezek a feladatok lehetnek célszerűek, olykor akár szükségszerűek, csakhogy elhomályosítják azt az érzékünket, hogy mikor kell kilépni a sorból. Nem örökre, nem véglegesen, de amikor többről van szó, mint a profi presztízséről, a betartott költségvetés szentségéről, önmagunk szeretetreméltóságáról. Vagyis amikor megnyílik Csárli számára a lehetőség, hogy oly sok derekasan megoldott feladat után és előtt az legyen, aki nem tétovázik kilépni a sorból.
A költő joga a szabálytalanság – gondolom. Ugyanakkor Csárli a legnehezebb lépésre is példát ad: visszalépni a sorba. Nem visszaélni a rendkívüliséggel. Egyszerűen: óvakodik a prófétálástól, nem akarja elfogadtatni önmaga eredményeit kánonként, irtózik magányának szellemi kutyabőrként való lobogtatásától. Az utóbbi időben azonban aggódva figyelhetjük, hogy az önként vállalt „visszasorolás” egyre inkább nehézségekbe ütközik. Ez az eleve nyitott ember a filmmel kapcsolatban néhány ponton megmakacsolta magát. Nem hajlandó elhinni, hogy a mai filmtől idegen lenne a drámaiság, a megszerkesztettség, a kimunkáltság. Csárli – ez a felszélről cinikus értelmiségi – hisz abban, hogy a van formátlanságát a legyen stílusával kell megragadni. Hogy a jelenlét nem csupán isteni szerencse, hanem kötelesség is a több, a túl, az érvényes megragadására.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/05 21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7451 |
