Filmvilág

Dokumentumfilm

A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (3.)

Pergőtűz

A második világháborúban a keleti frontra vezényelt II. Magyar Hadsereg sorsáról készít kétrészes dokumentumfilmet Sára Sándor. Operatőr: Kurucz Sándor. A felvett filmanyag hatvan interjút tartalmaz: az 1942 januárjától 1943 nyaráig lezajlott eseményekre, a Don-kanyarbeli összeomlásra emlékeznek közkatonák, volt vezérkari tisztek, volt munkaszolgálatosok. A dokumentumanyagból 10–12 részes tévésorozat is készül. Az alábbiakban közöljük a készülő filmből – terjedelmi okokból szükségképpen szemelvény-jellegű – interjúrészletek befejező részleteit, megőrizvén az élőbeszéd fordulatait.

Ami a szovjet hadsereg támadó hadműveleti tervét illeti, ezt a voronyezsi front csapatai hajtották végre. A hadművelet általános feladata a legfelsőbb főparancsnokság még decemberben kiadott direktívái értelmében az volt, hogy a 2. magyar hadsereg és a 8. olasz hadsereg csapatait, zúzza szét és ejtse foglyul. A 2. magyar hadsereg frontja mögött húzódó Liszki–Kanyhemirovka vasútvonalat szabadítsa fel az ellenségtől, és lövészcsapatokkal elfoglaljon egy olyan távolabb nyugatra eső vonalat, amely további kiindulópontul szolgálhat hadműveletekhez. Előrevetett egységekkel pedig egész valujki vasútállomás Pohovszkoje körzetéig nyomuljanak előre és akadályozzák meg az ellenség további átcsoportosítási lehetőségeit is. Ez a hadművelet akkor folyt, amikor a sztálingrádi csapatok bekerítése és egyik alapvető célja éppen az volt. hogy megakadályozza, hogy további csapatokat tudjanak erősítésül a sztálingrádi katlan felszabadítására bevetni.

Reggel kapok én egy telefonukázt a Loskay ezredestől, hogy menjek Vorcsijev nevű községbe, az volt akkor a hadosztály-parancsnokságnak a HÁR-ja, a székhelye. Nézzem, meg, baj van a fülével, azt mondta. Jól van. átmentem, megnéztem, nem volt annak a fülével semmi baja, de akkor már irgalmatlan dörgés volt északkeleti részről.

Mi pedig álltunk a lövészállásban. Vagy most itt meghalunk, vagy ha kimegyünk, megfagyunk. Mégis csak az ember az életét védi. De tudtuk azt, hogy nem bírjuk tovább. Mert annyi orosz jött le, mint ahogy a közmondás is van: „jönnek, mint az oroszok”.

Fölhívott egy zászlós, hogy százados úr kérem, be vagyunk kerítve, mit csináljak. Addig már ezalatt a zászlóaljtartalék az egy szakasz volt, már rég bevetettem másutt, nem volt mást mit tennem, mondom, ezeket meg kell menteni. Mondtam, órát egyeztess, most ennyi az idő. 10 perc múlva indul a Takács hadapród géppuskájától az ellentámadás a te irányodba. 10 perc múlva indítsd meg, utána jelentkezz nálam. Körülbelül 20 perc múlva jelentkezett. Na, sikerült áttörni? Azt mondja, sikerült Mondom, megnyugtatlak, hogy innen nem támad senki, csak a lelki támaszt adtam, hogy indulj neki.

Estére 18-an maradtunk meg, és akkor elhatároztam, hogy most már visszavonulok. Mentem visszafele, magyar üteggel találkoztam, annak mind a négy lövege tüzelőállásban. Kérdezték, hogy mi van? Mondom, most már nem tudunk tartani, hiszen se enni semmi, és két napja kint állunk a hóban, hát majd megfagy mindenki. Ott azokkal beszélgettem, kapták a parancsot a visszavonulásra. Mikor a harmadik lövege ment ennek az ütegnek, mondom az ütegparancsnoknak, hogy te, ezzel a 18 emberrel adok én neked egy löveg fedezetet, szóval ez arra való, hogy ha megtámadják, valaki biztosítsa. Ezzel én is hátrább vonulok.

Az áttörés hírét azonnal megkapta a hadtest, és nyilvánvaló, hogy rögtön valamilyen elhatározáshoz kellett jussunk, hogy itt mi történik. A hadtestparancsnokság ekkor még szoros kapcsolatban volt, telefonösszeköttetésünk volt a hadsereg-parancsnoksággal, és onnan azokat a parancsokat kaptuk, hogy ki kell tartani a Don mellett. Ez Hitler parancsa, ez a felsőbb parancs.

Kaptam egy parancsot az ezredparancsnokomtól, hogy a visszavonulókat igyekezzek feltartóztatni, és visszairányítani. Igen, eleinte még csak ment volna, hogy megakadtak az emberek, és hittek annak, hogy erősítés jön, de amikor már tisztek is és nagyobb alakulatok, nagyobb egységek is vonultak vissza, hiába volt minden.

És akkor elindultunk hátrafelé. Mindig arra mentünk, amerre döglött ló volt. Nem kellett térkép. Térképünk volt, de nem kellett térkép, mindig arra mentünk, amerre döglött lovat láttunk, vagy találtunk.

A gépkocsimat egy domb mögött leállítottam, és odamentem Rácz századoshoz. Es ebben az oldal mozgásomban egyszer azt veszem észre, hogy a hajlatban egyszerre mintha házak nőttek volna ki, óriási nagy tankok emelkednek ki. Tehát Potudánom az ellenség átkelt, és a harckocsival jön, már itt van. És én akkor ámulva láttam, bámultam ennek az egy per egy zászlóaljnak bátorságát, akik a harctérre akkor jöttek ki fegyver nélkül, de most itt zsákmányolt fegyverekkel fel voltak fegyverezve. Bámulatos hidegvér. Az embereim az ellenséges harckocsik között járnak, tüzelnek. Egy hadnagyot látok, azt le is tiporja a gép, de végig tüzel. Szóval az az érzésem támad, hogy ezek az emberek nem tudják, hogy milyen veszedelemben vannak. Tisztán ez lehetet az oka, hogy a harckocsitámadás nem rémítette meg őket. Közelben volt egy gépágyús százados, Kőnig, vagy Hőnig, vagy ilyen nevezetű, és belepuskázott ezekbe a harckocsikba, nem tudom mivel, de egypár harckocsi lángba borult. És ennek hatása alatt egyszerre ezek hátrafelé kezdtek vonulni, s anélkül, hogy nálunk kihasználták volna a lehetőségeket, visszavonultak.

Tőlünk 100–150 méterre egy magyar katona fekszik, és kiabálja azt, hogy „segítsetek rajtam, csak láblövésem van”! Elmentünk mellette szó nélkül, a közelében... Talán a belsőnk mélyén volt egy érzés, hogy illene segítenünk, de tehetetlenek voltunk, örültünk, hogy magunkat is tudtuk vonszolgatni.

Január 13-án Jány már az elöljáró német hadsereg parancsnokának, a Weich vezérezredesnek jelentette, hogy nincs remény arra, hogy a hadsereg az eddigi állásait megtartsa, és általános visszavonulást javasol. Ezt Hitlerre hivatkozva Weich vezérezredes nem engedélyezte, hanem a további kitartást követelte. Aminek az lett a vége, hogy a magyar hadsereg – azoktól a részektől eltekintve, akik előnyösebb helyzetben voltak, mert nem estek bele a szovjet főtámadás irányába, azok még úgy ahogy kitartottak –, de a többi rész, a hadsereg zöme végveszélybe került. Jány mereven tartotta magát a kiadott parancsokhoz. Nem volt benne az a nagy elhatározó képesség, ami ilyen esetekben szükségessé válna ilyen magas parancsnok részéről, hogy szembehelyezkedek még a kiadott parancsokkal is, s az embereim megmentése érdekében a visszavonulást elrendelem.

Parancsba volt adva előzőleg, hogy minden lovat, ami kidöglik, nem bír tovább jönni, élve nem szabad elhagyni, le kell lőni.

Volt, aki nyersen ette meg, volt aki elcsomagolta, hogy ahol valami pihenő van, valamilyen módon megsüti.

Nem egy, nem én, hanem sokszáz, mind aki éhes volt, aki a lóhúst nem ette meg életébe se, de ott megette.

A hasán húzták végig a bicskát, szuronyt, a bőrt felvágták, és a belső részét, tüdőt, májat, szívet, vesét szedték ki belőle.

Komolyabb húsrészt a far, meg ahol húsosabb a ló. azt mind szépen levágták, vágtak egy szeletet.

A combjából, a hátsó részéből egy jó másfél kilóra való húst én is kifaragtam onnan.

Tiszta fehérben voltak az oroszok. Csak a szíj. az volt fekete rajtuk. és jöttek, hömpölyögtek felénk abban a hóban, hátúról jöttek akkor hajnalban, és hátulról kezdtek a sztálinorgonával lőni bennünket, illetve mögénk lőttek.

Töltényünk nincs. Az már nem is érdekes, hogy második nap délután van. és nem ettünk semmit. Hadnagyunk parancsot ad. Húsz méterre, ide tíz. ember, az az alakulat menjen oda, a másik amoda. Az előttünk levő bunkerben dr. Tar István, szekszárdi ügyvédünk, zászlós, igyekszik a vonalat tartani, üzenet neki, hogy az utolsó pillanatig tartani kell a vonalat. Géppuska tüzel ezek ellen. Igyekszünk felvonulni, és a hóban lelapulni. És ez jön, jön, jön, felénk, síteknős, lassan, de céltudatosan. Ideér hozzám, mit csináljak, dobjam neki az egy gránátomat? Nincs mentség. Itt nem tudjuk... Ez ellen nem lehet tenni, értse meg a hátsó főparancsnokság. Szabad kézzel, nemlétező töltényekkel tigrisek ellen. Nemlétező fegyverekkel ezek ellen a tankok ellen védekezni nem lehet. Lefekszem, mert kiabál a géppuska melletti kezelő: meglőtték, megsebesült a zászlós. Tar István valóban a vérében fekszik. A fején kapott lövést. Csak annyit tudtam mondani, hogy ha a puskát nem, de legalább őt húzzák ki innét. És bevallom, az üres géppuskához én ültem, én feküdtem. Töltöttünk. Soha, soha nem gondoltam rá. hogy életemben ember ellen fegyvert fogok használni.

De nem lehet szabadulni a katonák esküjétől. Nem lehet szabadulni attól, hogy akik mögöttem vannak és bennem bíznak, azokat hátha mentem. Behúztam a tárt, ha nevetségessé is válik, megnyomtam a nyomólapot. Nem tudom, találtam-e embert, de a tanknak tudom, hogy nem tudtam károsodást okozni. Zászlós úr, menjünk, menjünk! Nem tudom, mi történt. 50 méter, higgyék el, ez nem távolság. És a tankok megálltak.

Jány megpróbálta az engedélyt kieszközölni ennek a megmaradt és elszigetelt helyzetbe került, két hadosztálynak a visszavonására. Többszörösen megpróbálkozott vele. mindenkoron azt a választ kapta, hogy a Führer parancsa, hogy utolsó emberig, töltényig ki kell tartani a Donon, nem lehet! Célzott rá a H. Gruppe, személy szerint Sonders-tern altábornagy, hogy ők is belátják, de nem tehetnek semmit.

Olyan parancsra állt ott az egész társaság, hogy innen nincs visszaút. Mert nem lehet visszamenni. És az ember jól látta, hogy mi az isten csudája, hogy nem lehet visszamenni, hát miért ne lehetne visszamenni, ha egyszer tarthatatlan a helyzet.

Sikerült egy térképet szerezzek a falról, és akkor alakult ki bennem, de azt hiszem, nemcsak bennem, hanem sok másban is, az az elképzelés, hogy akárhogyan lesz, innen 2000 kilométerre Magyarországtól, haza kell valahogyan jutni. Ott nyomban a térképen kirajzoltam azt az útvonalat magamnak, amelyen el lehet érni Magyarországig.

Találtunk egy lovat, a falu szélén. Egy nagy istentelen storző, nagy mura ló. Egy darab kötőfék az álla alatt, mit áll ez itt, de mozdulatlanul, odamegyek, aztán nézem. És olyan támaszték formán álltak a lábai, aztán így megfogom a kötőféket, mint egy beton, meg sem mozdul. Így meg is kopogtatom a nyakát neki. Úristen. ez meg van fagyva.

Nem tudom, hogy lehet az, valóban hogy megmaradhatott ott az a nagy teste, úgyhogy nem omlott össze. Mert én láttam ezt a lovat, állt, mint egy szobor, lovas nélkül.

Idézem a voronyezsi front törzsének január 18-i 00.20 számú harci jelentését, amely egyetlen példányban Vaszilijev elvtársnak készült. Vasziljev Sztálin fedőneve volt ebben az időszakban, és a következőképp szól: Hat napos támadóharc eredményeként a voronyezsi front csapatai megvalósítva a magyar, olasz, német csoportosítás szétzúzásának tervét, sikeresen teljesítik az ön parancsát.

A harcok folyamán 1945. január 12–17-e között az ellenségnek jelentős veszteségeket okoztak. Nagyszámú elesett és megsebesült katonát és tiszteket vesztett az ellenség. Ejtettek 51 136 foglyot. Ebből 22 ezer a magyar, kb. 7 ezer az olasz és 2 ezer a német.

Odaért egy orosz harckocsi. Abból mindjárt 8–10-en kiugrottak, a parancsnokuk mondta is: hiszen ha mind jól célzunk –. mert alig voltak tőlünk ötven lépésre, ahol az őrbódénk volt és kinéznünk –, ha mind jól célzunk, azok meg nem tudják, hol vagyunk, nyolcat lelövünk egyszerre biztos. Semmit se tudnak csinálni. Hát aztán mit csinálunk a harckocsival, te se ülhetsz bele. meg én se?!

De ellenben, mire lelőjük őket mire elkotródnánk innen, itt lesz másik tíz harckocsi, akkor mit csinálunk azokkal? Fogjuk és mind lelődözzük, mint a cirkuszban mutatják? Mi ilyen kunsztozást nem tudunk. Hát, igazunk van, azt mondja. Elég az hozzá, nem lőttünk. Nyugodtan, ahogy bejöttek az oroszok, vártuk őket, aztán az egyik intett, hogy szóljunk be, ahol van az őrség, menjünk ki mind. Kimentünk, mind. a puska, minden nálunk volt, de csak a vállunkon, vagy a kezünkben, de látták, hogy nem lövési szándékkal visszük magunkkal. Akkor odajön hozzám, és kérdezi, van-e valamilyen rajz erről az aknazárról? Tudta, hogy ez van ott Mondtuk neki, hogy van. A parancsnoknál volt. hát kérte, hogy azt adjuk oda. Odaadtuk. Mutassuk meg az első aknát, hol van? Mert ha nem mutatjuk, felszedeti velünk, ha mind felrobbanunk is. Megmutattuk neki, mondja, hogy ezt majd ő is megnézi.

A tiszt saját maga meggyőződött róla, hogy úgy mutattuk, ahogyan van. odaadtuk neki a papírt, azt mondta, feltételezd, hogy az annyira pontos, mintha az ő emberei csinálták volna a vázlatot, mert mi vissza akartuk azt esetleg szedni, de így ránk nincs is szükség, meg nehéz súlyra van állítva, ők mind kiszedik könnyen. Nem kell félni, hogy robban. Ezt már tudták, hogy kell hatástalanítani, mert ha élesítve van, akkor kiszedik azt a csappantyút, többet nem robban. Azok a veszélyes dolgok igen szelídek, ha hozzáértő ember nyúl hozzájuk. Hát ezt elrendezte, aztán mondta: – Na fiúk, megmutattátok, hogyan van – de ezt csak az az egy ember értette közülük –, de mi is tudtuk, hogy nincs baj, mert mosolygott, csak nem akartunk hinni neki. No pásli, dámá Budapest – mehetünk. Mentünk is volna, nem is, csak tétováztunk. Közben elfelejtettem mondani, elkérték ám a puskánkat, egy másik is jött oda, meg harmadik is. Kivette belőle a záródugattyút, elhajította a hóba, a puskákat meg fogta, volt ott egy betonkerítés, vagy miből volt, a puskákat egyenkint odavagdosta, már mondtuk neki, hogy nekünk az kellene, mert megkérdezik, hogy hová lett? – Nem kell nektek, ti csak menjetek haza – azt mondta. Ekkor kezdtem elhinni, hogy nem igaz, amit nekünk mondanak a mi tisztjeink, hanem a ruszki tényleg nem ember-evő. Ha mi jól bánunk, velük, az se bánik velünk máshogy. Meg gondoltam én arra, hogy ha nem is olyan gyönyörű mindenkinek az élete, azért csak egy van belőle. Senki nem akarja eldobni, ha nem muszáj. Én azt hiszem, azok is gondolták, ha mi nem lövünk, miért lőjön ő? Akkor ha ő lő, közülünk is maradhat olyan, aki visszalő, aztán pont őt találná el.

Mindenféle alakulat ész nélkül vonult vissza, többek között a németek is. Azoknak a nagy előnyük az volt, hogy motorizálva voltak, és gyorsabban tudtak hátra menekülni, és itt megragadta a figyelmem az a szomorú kép, hogy egypár magyar katona, hogy még hátrább és biztonságosabb helyre kerüljön, felkapaszkodott erre a dzsippre, vagy valamilyen német járműre, és láttam, hogy onnan lelökdösték őket, a magyarokat, nemhogy szükséges megtűrt rossznak, hanem még annál is rosszabbnak tekintették.

Egy Jazev nevű falun mentünk keresztül, illetve csak a helyén a falunak, mert a házak helyén frissen füstölgő romokat találtunk. És akkor hallottuk, hogy a falut előző éjjel a németek égették fel, mert a közelben volt egy valamilyen internáló táborszerűég, és onnan megszökött foglyokat kerestek, akiket állítólag a falubeliek elrejtettek, segítettek a szökésben.

Egyetlenegy házat nem találtunk. A havat megpiszkáltam, mert kis halmok voltak jobbról balról, hát a gerendából épített faházak hamuja, korma ott volt a hó alatt. Németek rágyújtották a civil lakosságra.

Ahol az istálló állt, ott feküdt a földön a szénné égett szarvasmarha, a lakószobában a fal mellett a szénné égett család, különösen egy megszenesedett kis fiúgyermek holttestére emlékszem.

A nagyrésze a magyaroknak nem is megadott útvonalon ment, ha belevaló altisztjük volt. az elvezette őket hat-hét kilométerrel feljebb, és úgy jöttek. Beszálltak maszek házakhoz, kaptak krumplit, tojást, tejet, úgy az oroszok jobban élelmezték őket, mint a németek. Azok nem adtak, ha volt egy kis benzinjük, azt is szétöntözték, hogy ne legyen a magyar hadseregnek üzemanyaga. Mert akkor ez egy bizonyos feltartó, felszámolható erőt jelent. Egy akadályt jelent, hogy az oroszok ne tudjanak olyan gyorsan előre menni.

Visszamegyünk ellentámadásba. Ők azért vannak itt, hogy összeszedjék az ilyen katonákat hátvédnek. Visszadobnak bennünket az orosz ellen. Kaptunk puskát, töltényt eleget, ha jól tudom 80 darab éleset, elég komoly teher volt, aztán akkor megkaptuk a meleg teát egypár katona cibakkal, kétszersültnek mondták, kemény volt, de azért megettük, csak lett volna sok. A kolbász elmaradt a tíz dekától, talán 3–4 deka lett, de azért valamit azt is kaptunk. Vittek is vissza bennünket.

A törzsőrmester, a főtörzsőrmester, akik szervezték az egész dolgot, ők voltak az egész társaságnak a parancsnokai, hátul voltak, hogy le ne maradjon senki. Géppisztoly volt náluk, aki lemarad, az egy sorozatot kap, abba nyugodt lehet mindenki – mondták. Megettük, megittuk a bort, megyünk vissza az ellentámadásba. Megbeszéltük a menet elején, mert én odakerültem, barátommal együtt, aki majdnem földim volt, mi ott az első sorban, amikor olyan házhoz érünk, utcasarok, ha fordul, akkor kiugrunk, aztán az udvarra, és a kerítés többnyire napraforgóból volt, gyönge, nem akadály, úgy aztán keresztül-kasul, be a házak közé, hogy ne tudjanak lőni bennünket. Csak az a fő. hogy az irányt ne veszítsük el. Ne előre menjünk, hanem vissza.

Hát ez még is történt. Estefelé volt az idő, már kezdett alkonyodni, mentünk talán 40–50 lépést, akkor kerültünk egy olyan sarokhoz, ketten kiugrottunk, irtózatos lárma. – Mennek, le kell lőni – elkezdődött a lövöldözés, mintha nyulakra vadásztak volna, de közben ahogy hátranéztünk, láttuk, hogy szalad mindenki. Hát hogy ki maradt, ¡nem tudjuk, de íme ép bőrrel megúsztuk. A többi is elszéledt, az egész alakulat.

Január 22-én megérkezett a kivonási parancs, melynek lényege az volt. hogy a hadsereg kiválik a harcolók arcvonalából, kivéve az utóvédeket. amelyeket ezúttal az Oszkol völgyben maradt Krámer hadtestnek rendelnek alá. A magyar II. hadsereg védelmi sávját a II. német hadsereg veszi át. A hadsereget gyülekeztetni kell Bjelgorod–Prohorovka körzetében. Az ehhez szükséges intézkedés kidolgozása céljából Korocsán maradt a hadműveleti osztály vezetőhelyettese, és a legszükségesebb írnokszemélyzet, avégből, hogy írásba foglalja ezt az intézkedést és futáreligazítást tartson. A parancsnok és a vezérkar főnöke hátrament Bjelgorodba.

Január 12–22. között elfoglaltak 3 ezer helységet, 180 kilométer mély és 190 kilométer széles területet, Körülbelül 34 200 négyzetkilométert. A 40. hadsereg a sztorozesvojei hídfőben szétzúzta a 6,. 20,. 7,. 13. hadosztályokat, a 18. hadtest a scsucsjei hídfőben a 12., 19. hadosztályokat. És az operatív tartalékokat Ilovka, Karpenkovo, Kamenkánál a 23. német hadosztályt, Osztrogorszk, Kamenka, Podgornij körzetében a 168. német, 8. magyar hadosztályt. a mélységben a 3. harckocsihad-sereg, a 10. magyar hadosztály. 19. és 23. hadosztályok maradványait, a harckocsidandárt, két német harckocsi önálló osztagot és az olaszokat. 71450 foglyot ejtettek, ebből 38 650 magyar, 27 ezer olasz, 5 800 német volt. Megsemmisítettek körülbelül 52 ezer ellenséges katonát. Szemben azzal a közhiedelemmel, hogy a II. magyar hadsereg egyszerűen visszazúdult, azért a tény mégis az, hogy ez a hadsereg nem jelentéktelen ellenállást tanúsított, komoly veszteségeket okozott a támadó csapatoknak, és helyenként bekerítve is meglehetősen hosszú időn keresztül, reménytelen helyzetben is kitartott.

Leszállás a behavazott budaörsi repülőtéren. Nyomban felsiettem a budai várba, ahol a magyar fővezérség volt, a vezérkari főnökség első osztálya, tehát a hadműveleti osztály. Megjegyzem azonban még, hogy mielőtt elindultam volna Budapestre, a Kovács Gyula egyrészről a lelkemre kötötte, hogy nagyon óvatosan beszéljek majd., mert egész biztosra veszi, hogy a hátországban pánik van, pánikhangulat uralkodik eme szörnyűségek után, amik velük történtek. Igyekezzem egy kicsit ezt tompítani. Másrészről rám bízott egy memorandumot, amelyet ő állított össze, mint saját véleményt. Ez a memorandum lényegében azt tartalmazza, hogy mindaz, ami bekövetkezett, nemcsak katonai természetű, hanem, egy több évtizede keletkezett gennyes kelés, mely a nemzet testén keletkezett, és ért, annak kifakadása volt. Kezdve a Ferenc-József-i kiegyezéstől, az aranykorszaktól, az első világháború, Trianon és az összes elkövetett hibák. Ezt ő nagyon alaposan kifejtette. Felmentem a vezérkari főnökségre, azzal az elszánással, hogy igyekszem megnyugtatni őket. Legnagyobb meglepetésemre semmiféle izgalmat nem találtam, teljes békehangulat uralkodott az ott beosztott vezérkari tisztek között. Csevegő hangon kérdezték, hogy igaz-e, hogy két hadtest megsemmisült? Mondtam, hogy igaz! Ejha, ejha, és hát a hónom alatt tartottam a harctudósítást, hogy most már biztos repesve várja a vezérkari főnök, azt mondták, nem. Menjek be délután, majd 4 órakor fogad.

Hazamentem, délutánra újra be, szorongva, mert közismerten Szombathelyi nyersmodorú, gorombaságig nyersmodorú ember volt. Fel voltam készülve, hogy fog engem fogadni. Hát itt is másképp történt, mint ahogy elképzeltem. Szombathelyi felállt, és nagyon komor arccal azt kérdezte, hogy nehéz, nagyon nehéz volt? Mondtam, igen nehéz volt. Megkérdezte, hogy van a Jány, mondtam, jól. hát akkor szépen tedd le, majd én elolvasom azt a harctudósítást, és ha visszamész, add át üdvözletem. Ez volt a kihallgatás. Hát aztán egyrészt amit ott láttam a vezérkari főnökség hadműveleti osztályán, abszolút békehangulat, mint akinek semmi közük ahhoz, ami történt. Ezt azután tetézte az, hogy este elmentem, elvittek inkább vacsorázni egy előkelő étterembe, ahol sehogyse találtam a helyemet, amikor onnan azután az én kérésemre hamarosan eljöttünk, a ruhatárban találkoztam egy hivatásos huszárfőhadnaggyal, aki nagy örömmel üdvözölt, szevasz apafej, így. Igaz-e, hogy megsemmisült a doni hadsereg: – igaz, feleltem. Azt mondja, na ez szép. Mondom, igen-ám, de téged üdvözöltet a komád, a Bersényi százados, aki nagyon szépen helytállt. Mit üzensz neki? Azt mondtam, semmit sem üzenek, mi közöm nekem az egészhez. Mondta ezt egy hivatásos huszárfőhadnagy. Na, ez nekem betett. Úgyhogy másnap reggel telefonáltam a hadsereghez, és beszéltem a vezérkari főnökkel. Mondtam, hogy én itt egyáltalán nem azt találtam, amire fel voltam készülve és szeretnék visszamenni. Mondták, maradjak még, pihenjek egy-két napot, aztán induljak el.

Itthon nem valami nagy szimpátiával fogadtak bennünket, az volt az érzésünk, hogy egész más világ van itthon, és egész más világ a Don partján. És mi valahogy úgy éreztük, hogy már nem is vagyunk idevalósiak. Kívánkoztunk, valóban, ezt őszintén mondom, hogy kívánkoztunk vissza a Don partjára. Különösen, amikor a hírek elérkeztek hozzánk, és mert hiszen a fiúk mindig hallgatták a Moszkvai Rádiót, aztán hallgatták a Londoni Rádiót, és tudták, hogy baj van a Don partján, megindult egy offenzív támadás, és azokéit aggódtunk, hogy mi van ezekkel? Sajnos mi, nemcsak magam, a más nevében is merek beszélni. Azonnal jelentkeztem, hogy menjünk, a szabadságot megszakítva. Hogy visszamegyünk az arcvonalra. Nem engedtek. Nem is álltak már szóba velünk. Hanem minden nap berendeltek gyakorlatra. Szégyenszemre menetgyakorlatokat kellett végeznünk, nehogy lázadozzunk, nehogy szájaskodjunk. Minden nap be kellett mennünk, minden nap foglalkozás volt a laktanyában. Nekem is be kellett mennem szégyenszemre, menetgyakorlatokat végezni.

Február 5-én visszaérkeztem a hátországból, másnap reggel értesültem a hadműveleti törzsön belül arról, hogy távollétemben kiment egy hadsereg-parancsnoksági parancs, amely borzasztó visszhangot keltett. Ebben állapította meg a hadseregparancsnok, hogy a hadsereg elvesztette a becsületét. Szóval rettenetesen lepocskondiázta a hadsereget, és ezt a parancsot már árulják Romániában is, vagy 600 lejért darabját, örömmel árulják, hogy lám a II. magyar hadsereg! Természetesen nagyon meg voltam lepve, és azt kérdeztem, hogy mikor ment ki ez a parancs, és hogyan? Hát kiderült, hogy 26-án ment ki a parancs, bekértem a fogalmazványát a hadműveleti irodából, ahol megállapítottam, hogy előadóíven 24. keltezéssel a hadseregparancsnok a saját kézírásával megírta ezt a parancsot. Roppantul csodálkoztam, és előszedtem Ferenczt hadnagyot, aki a hadműveleti iroda vezetője volt. hogyan lehetséges, hogy ez a parancs kiment anélkül, hogy ezt látta volna a hadműveleti osztály, illetve a vezérkari főnök, mert hiszen érvényben van az a/, alapvető utasítás, amelyet még a Koncz adott ki, és én átvettem tőle. hogy olyan esetekben, ha a hadseregparancsnok közvetlenül akar valami parancsot kiadni, anélkül, hogy látta volna a vezérkari főnök vagy a hadműveleti osztály, akkor azt Ferenczi köteles bemutatni. Ferenczi bemutatta nekem ezen a parancstervezeten a hadsereg vezérkari főnökének a kézjegyét. Bementem a vezérkari főnökhöz, és mondtam, hogyan lehetséges, hogy ez a parancs kiment.

Azt mondta, őneki fogalma sincs, ő ezt nem látta. Mire megmutattam a kézjegyét, és akkor a homlokára csapott: Úristen, ez alighanem az lesz, amit el sem olvastam, csak éppen aláírtam.

„A második magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert esküjéhez és kötelességéhez hűen, néhány ember kivételével nem váltotta be azt, amit mindenki joggal elvárhatott. Állásainkból ellenséges túlerő (kivethetett, még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette, ez nem szégyen, ez szerencsétlenség. De becstelenség az a fejnélküli, lélekveszett, gyáva menekülés, amit látnom kellett. A szövetséges német hadsereg, és az otthon mélységesen megdöbbenhetett, ehhez minden oka meg is van.” – És tovább sorolja a retorziókat, hogy mi lesz, akit elfognak fegyver nélkül stb., stb. Aztán a nemzetiségeket külön egységekbe vonja, ezekből kell megalakítani majd a munkaszolgálatosokat, vonatrészlegeket. Vonatnál csak idős magyar ember lehet stb., stb. Újra akarja szervezni a szétvert magyar hadsereget. Azt mondja, hogy katonai fellépés: a legfeszesebb magatartást még a fagyott embertől is megkövetelem, minden feljebbvaló az őt megillető tiszteletadást követelje meg és erőszakolja ki. Ez viszont olyan nevetséges volt, hogy emlékszem, a mi alakulatunknál történt, hogy a Jány követelte a tiszteletadást, és amikor aztán odalépett, hogy megtorolja, kisült, hogy le volt fagyva szegény honvédnak mind a két keze. Nem tudott tisztelegni. Ez volt vitéz Jány Gusztáv hadseregparancsnok híres napiparancsa, amellyel sok ezer hősi halottat elparentált. Azt hiszem, ez volt vitéz Jány egyetlen hőstette is. Nem tudom, jogos volt-e ez a hadseregparancs, nem tudom, a sok viszontagság után visszavonuló hadsereg valóban „állati csűrne nívójára” süllyedt-e, de arról meg vagyok győződve, hogy Jánynak a magyar hadseregihez, de a magyarsághoz soha semmi köze nem volt. Én persze a hazulról visszatért bajtárs ámulatával hallom és olvasom ezeket az újdonságokat. Most már megértem, miért lobogtattak a szabadságos vonat felé a románok és szlovákok papírdarabokat; bizonyára erre a hadseregparancsra akartak figyelmeztetni bennünket, amelyben a saját parancsnokunk örökítette meg a történelem számára a gyalázatunkat.

Hogyan juthatott a Jány ilyen gondolatokra, hogy ez a hadsereg elvesztette a becsületét. Hát ezt nem tudtam, mert ezt megkérdezni nagyon kínos lett volna Jánytól.

A parancsa pedig a legméltatlanabb volt a saját viselkedéséhez. Mert éppen azért, mert ott volt az első vonaliban, éppen azért, mert tudta, hogy milyen megpróbáltatásoknak tette ki a saját hadseregét azzal, hogy otthagyta az utolsó pillanatig a fegyvertelenné és ellátatlanná vált hadseregét, bevárta vele a szovjet támadást. Holott tudta, hogy még alattunk vámnak nyolcvan-száz kilométerrel a szovjet csapatok, ezzel olyan felelősséget vállalt, amit ilyen szemrehányásokkal áthárítani erkölcstelen volt. Akik kint voltunk, a legnagyobb felháborodással hallgattuk és olvastuk végig ezt a parancsát. Az kétségtelen, hogy Jány nem tett különbséget a legénység és a tisztek között, ő a legsúlyosabban a fellazult fegyelem – ivas, aztán cserebere, üzérkedésnek hívták akkor ezt, ha valaki hazulról jött rumért ételt cserélt –, hát ezeket a legdrasztikusabban üldöztette, tehát igyekezett tiszti vonalon is rendet teremteni. De azzal a hadseregparanccsal elvesztette előttünk a saját becsületét. De még-inkább azzal, amikor kiderült, hogy a hadseregét vesztett Jány Gusztáv vezérezredes a nyakába kapta a német vaskorona vaskereszt lovagkeresztjét, idehaza pedig a pályaudvaron Kállay miniszterelnök üdvözölte mint hőst, és megkapta a magyar érdemrend nagykeresztjét, vörös szalagon való kardokkal. Hát ez már felháborító volt. Miért? Azért, mert otthagyta, otthagyta veszíteni a hadseregét...? A budapesti népbíróság Jány Gusztávot háborús bűntett címén az ottani parancsnoklása miatt halálra ítélte, és kivégezték. Igaz, én már akkor nem az első foknak, hanem a másodfoknak voltam az elnöke, de nagyon részletesen letárgyalt, szakértőkkel felderített tárgyalási tényállás volt az alapja a bűnösség megállapításának, ami kétségtelen volt. Azt hiszem;, nagyon megelőzném magamat, ha arról beszélnék, hogy akkor óriási viták folytak arról, hogy parancsot teljesített. Kétféle parancsot a magyar vezérkar, illetve a vezérkari főnök parancsát, és a német vezérkarnak a parancsát. De hát az volt az álláspontunk, nemcsak a bírának és nemcsak a hadbírának, hanem elsősorban mint a második hadsereg ottani tagjának, hogy aki kétszázezer ember életéért felelős, aki az egyetlen felszerelt magyar hadsereg ütőképességéért felelős, az nem hivatkozhat szolgálati parancsra, hanem az adott körülmények között meg kell tennie mindazt, ami a hadserege érdekében szükséges. Márpedig a második hadsereg érdeke nem azt szolgálta, hogy mi kerüljünk be a húsdarálóba addig, amíg mögöttünk a második német hadsereg visszavonul.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1981/05 13-19. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7448