Bernáth László
Bizonyára mindenki átélte már azokat a kínos pillanatokat, amikor színházban, moziban, képernyő előtt ülve nem mert felnézni. Szemérmesen és zavartan lesütöttük a szemünket, mert ahová néznünk kellene, oda nem merünk tekintgetni, mert szégyelljük magunkat. Valaki más helyett szégyelljük magunkat. Mert olyasmit kell látni, nézni, amit műalkotásként elénk rendeztek, el kellene fogadnunk, akár mint a valóság égi, akár mint reálisan hiteles mását, de mi szörnyen kimódoltnak, mesterkéltnek érezzük az egészet. Sajnáljuk azokat az embereket „odafönn”, s mert ilyenformán magánüggyé vált a dolog, szégyelljük magunkat, hogy idegen emberek magánügyeinek kínos pillanatait kellene végignéznünk.
Be kell vallanom: több mint két évtized edzettsége sem akadályozhatta meg, hogy olyan gyakran szégyenkezve el ne forduljak a képernyőtől, mint most a tévé négyrészes Bűn című sorozata adásainak idején. Mondani sem kell, szégyenkezésem oka nem az volt, hogy a prostituáltak, a hivatalos Ü. K. után, riporteri unszolásra maguk is kimondták az ősi foglalkozás jelenleg illetlennek számító magyar nevét. Még csak a társadalmi felelősség – egyébként minden tisztességes állampolgárban is felkelthető – szégyenérzete sem okozta gyakori szemlesütéseimet. (Elméletileg, persze, ez is lehetett volna az adássorozat célja.) Kínos zavaraimat a filmsorozat tisztázatlan szemlélete, filmes előadásmódjának teatralitása, de legfőként a riporter gyakori etikátlansága okozta. Mindez bővebb magyarázatra szorul.
Nézzük a témát. A bűnről, még pontosabban a törvényes előírásokkal összeütközésbe kerülő emberekről beszélni, bemutatni őket, bűnhődésük stációit végigjárni, a mögöttes emberi drámákat felmutatni minden műfaj hálás vadászterülete. Némileg talán gusztustalan, de mégiscsak ide illő hasonlattal szólva: a börtön olyan gyűjtőhelye a lelki gyulladásokban szenvedő embereknek, hogy bárki avatatlan kézzel bárhová nyúl, ott azonnal és könnyen felfakadnak az alig hegesedő sebek. Minél avatatlanabb a kéz, annál inkább. Különösen, ha valakinek az a célja, hogy ilyen hegeket szándékosan felvakargasson.
Azért is kellett ezt előrebocsátani, mert a sorozat vitathatatlanul megmozgatta az országot, az adást követő napokban minden munkahelyen sokat beszéltek róla az emberek, és ezt jó néhányan a műsor olyan erényének tartják, amely minden hibájára felmentésül szolgál. Magam nem hiszek ebben az erényében sem. Minden bűntény, minden lelki deformáció, a normálistól eltérő minden magatartás az emberek természetes érdeklődésével találkozik. (Természetesnek mondom, mert sokan ezt rosszízű kíváncsiskodásnak tartják, pedig a pszichológusok a megmondhatói, hogy olyan reflexe ez az egészséges léleknek is, amit nincs miért kárhoztatni.) Ugyanilyen okok miatt oly népszerű a tévé Kék fény rovata, minden lap bűnügyi krónikája. Ha úgy tetszik, a kíváncsiság kielégítésének „érdeme” a bűnelkövetőké, s nem azoké, akiknek az ilyesmit sikerül a nyilvánosság számára megmutathatóvá tenni. De ha az ügyek elővezetői, bemutatói csekély érdemét el is ismerem, máris itt van zavaraim egyik oka. Ezek az emberek ilyen vagy olyan mértékben vétettek a társadalom írott törvényei ellen. Megkapták büntetésüket. Patetikusan szólva: most bűnhődnek éppen. Milyen jogon bünteti bárki is őket – néha az ítéletnél lelkiekben kegyetlenebb módon – azzal, hogy felidézteti, elmondatja, újból végigélteti velük legnagyobb drámájukat. Sőt, rá is játszik erre az átéltetésre, hol egy ítéletrészlet ráolvasásával, hol egy fényképpel, hol egy rossz hír nyilvánosság előtti közlésével.
Talán azért, ami a riportok visszatérő kérdése volt, hogy megtudjuk: mi a bűn? Először is: írók, filozófusok, szociológusok, teológusok, rendőrök s persze jogászok tíz- meg százezrei írtak tele könyvtárakat erről a kérdésről anélkül, hogy az elvont definíciókon túl konkrét megjelenési formájában mindig meg tudnák határozni, mi a bűn. (Erre szolgál ugyanis a tárgyalás.) Talán csak nem várták a sorozat készítői, hogy intézetben nevelkedett tizenhét éves lányok, prostituáltak és gyerekgyilkos anyák fogják a definíciót adni? Még ha azoknak a szubkultúráknak a normarendszeréről tudtunk volna meg valamit, ami felé egyik-másik kérdés bátortalanul tapogatózott. Ám végül itt is csak addig jutottunk el, hogy a télen fázó teenager nem tartja bűnnek a dzsekilopást, a prostituált azt, hogy a testével szabadon rendelkezzék. Körülbelül ennyit eddig is sejtettünk bizonyos körülmények között élő emberek erkölcsi normarendszeréről.
Ez a sorozat műfaji megjelölése szerint dokumentarista játékfilmként került a képernyőre. Bár az a körülmény, hogy mit írnak maguk az alkotók a műfajkategória címkéjére, soha nem izgatott, most ez a fából vaskarika mégis zavaraim egy másik forrása volt. A filmsorozat ugyanis arra kényszerített, hogy árgus szemekkel figyeljek: hol vannak itt a játékfilmelemek. S nem a műfaji megjelölésével, hanem választott stílusával kényszerített erre. Radevszki Teodor tehetséggel, nagy képi érzékenységgel ugyanis valóságos börtönrevüt mutatott be. S nem azért, mert a harmadik meg negyedik részben a börtönkarácsony estéjén egy-két rabnő a kánkánnal és az operettzenével is megpróbálkozott, hanem azért, mert a látvány erre a kiglancolt revüszerűségre kifejezetten törekedett.
Félreértés ne essék, nem azért akarok szemrehányást tenni, mert egy javítóintézetben, börtönben játszódó dokumentum-jellegű film jól volt világítva, a beállításokat megkomponálták, s a mozgások többnyire megtervezetten szépek voltak. Éppen az a bajom: túl szépek voltak. Olyan fényeffektusok érvényesültek már a börtönbe rabokat szállító autó körül is, hogy annak idején a francia filmiskola operatőrei is megnyalták volna a szájuk szélét. A cellákban a fény egyenesen szcenírozott, mint például az anya és két lánya esetében. Úgy mutatták be a dráma – gyanúsan leegyszerűsítve előadott dráma – szereplőit, mintha a Kaméliás hölgy színpadát látnánk. A lépcsőkön közelikben bemutatott, zenére vonuló cipők úgy koppantak, mint mikor a revülépcsőn megindul a kar lefelé. A paraván mögött meztelenre vetkőző hölgy sziluettjének látványa éppen úgy nem hiányzott, mint ahogy a távolban a fehér kendőkkel felvonuló rabnők is inkább egy szokatlan öltözetű revücsapat mókás hógolyózását játszották el, mintsem elítéltek börtönsétáját.
S a revühöz híven, persze, férfiak legfeljebb csak statisztálhattak ebben a négyfelvonásos előadásban, amely, ahol csak lehetett, kihasználta a nőiségből adódó pikantériát.
Nem csoda hát, ha helyenként, például az esküvői jelenetnél, de még a Mariannál töltött szabadnap egy-egy jeleneténél is olyan benyomásom támadt, hogy most nem a valódi szereplőket látom, hanem olyan felkért civileket – a Jogi esetekhez hasonlóan –, akik el tudják játszani egy-egy karakterükhöz hasonló figura helyzeteit. Lehet, persze, hogy mindenki önmaga volt, és mindenki a saját szövegét mondta, de a stílus, a módszer s hozzá az önként vállalt műfaji megjelölés felébresztette bennem a kételkedés kisördögét. S amikor valaki sírni kezdett, duplán zavarba jöttem: miért kell az én kedvemért megríkatni akár bűnözőket is; vagy ez ilyen jól tud játszani?
A legtöbb szégyenkezést, persze, a kérdések okozták. Vagy éppen a kérdések hiánya. Mert a kérdezni tudás vagy a felesleges kérdések ismételgetése legalább olyan kínos a nézőnek – akit a kérdező képvisel –, mint, gondolom, a riportalanyoknak is. Persze, a kérdéseknek nem is ez volt a legnagyobb bajuk. Sokkal inkább az, hogy nem voltak tárgyilagosak, objektívek. A legtöbb felidézett ügy kapcsán a „mit, mikor, hol, „hogyan, miért?” jó néhány elemével adós maradt. S ezek elmaradását nem pótolta az egyes adások végén a húzós felirat sem, amely az ítéletekről számolt be. Gyakran még rontott a helyzeten. (Nehezen tudok elképzelni magyar bíróságot, amely pusztán önvédelemből elkövetett gyilkosságért 8–8 és 7 évet oszt ki a három résztvevőnek.)
A pontos tényeket tehát elég ritkán ismerhettük meg. Ehelyett a riporter a bíróság és mihelyettünk átvállalta az ítéletalkotást. Szóval vagy hangsúlyokkal véleményezte az elítélteket. Elfelejtkezve arról a riporteri alapszabályról – sajnos más műsorokban is láthatunk hasonlóra példát –, hogy kiszolgáltatott embereket csak a legtárgyilagosabb hangnemben, a legtárgyszerűbb kérdésekkel, sőt: a leghumánusabb alapállásból szabad megközelíteni. Ha gyerekgyilkosok – akkor is. Mert a riporter nem bíró, és nem a társadalom, és ne álljon a bűnös meg én közém. Legyen objektív, hogy én, mi, a nézők, megalkothassuk a magunk ítéletét. Ellenkező esetben – mint most is – sikerül elérni, hogy meg kell sajnálnunk egy gyermekével kegyetlenkedő anyát. Mert ő van a magánzárkában, ő bűnhődik; nem kell senkinek felelősségre vonnia, aki a következő percben kijöhet a cellából és a börtönből is.
S ezek voltak a legzavarbaejtőbb pillanatok. Eszünkkel tudtuk, hogy ezt vagy azt ilyen vagy olyan mértékben el kellene ítélnünk, de az erőszakos riporternek sikerült elérnie, hogy többnyire megsajnáltuk az illetőt. Ennél csak az volt a kínosabb, amikor a riporter eljátszotta a mennyből az angyalt, aki bármily kívánságot teljesíteni tud, aki anyuka helyett csomagot küld – majd leleplezi jótékonykodását –, s nem hagyja, hogy az anya a cella magányában tudja meg: a gyerekét elvitték. Részesévé tett engem is egy szcénának, amikor csak az anyát sajnálhatom, pedig az eszemmel gyanítom: a gyereknek még így is ez a jobb megoldás. Kínos, kínos, kínos... értelmetlenül.
Mert ha bármi értelmes célja van az egésznek, akkor, persze, kínlódjunk a képernyő előtt, éljük végig az érzelmek és az értelem nem ritka konfliktusát. De így? Minek? Az utolsó riportok egyikében valamelyik rabnő a riporter segítségére sietett, amikor az lelkesen biztatta: mondja meg már, mért akar részt venni ebben a filmben, amiről ők se tudják pontosan, valójában mit keresnek benne. A rabnő megrendülten beszélt arról, hogy ha húsz vagy legalább öt embert sikerült eltéríteni a végzetes lépéstől – akkor megérte.
Nemes cél, rokonszenves szavak, nem tehetek róla, hogy én ebben az ötben sem nagyon hiszek. Részben, mert a törvényszegésben sohasem csak egyetlen ok játszik szerepet, így egyetlen eszköz sincs, amely megvédene ellene. Mint ahogy a legritkábban nézik az ilyen filmeket azok, akik potenciális bűnelkövetők. Nem is kell az ő számukra filmet készíteni. A mi számunkra kell, a társadalom mégiscsak túlnyomóan nagyobb része számára érdemes ilyen filmet készíteni – ha valamilyen értelmes cél indokolja. Most viszont sok kínos pillanat közben legföljebb arról kaptam képet, milyenek nálunk a női büntetőintézetek. Ha ugyan nem díszleteket láttam.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/06 54-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7437 |
