Zilahi Judit
Washingtoni tudósítónk beszámolója
Amerikának nincs királyi családja, de az űr nem marad betöltetlen: a nemzet a legnépszerűbb műfaj legnépszerűbb képviselőit tiszteli fejedelemként, filmcsászárokról, filmmogulokról beszél a beavatott sajtó. A monarchiák hétköznapjait is odaadó figyelem övezi, elképzelhető tehát, mekkora hűhó közepette zajlik a filmkirályság – Hollywood – legrangosabb díjának, az Oscarnak odaítélése. A becslések szerint milliókat hoz már az Oscar-jelölés is, és hogy maga a díj mennyit, arra álljon itt néhány konkrét példa. 1975 legjobb filmje, amely mind az öt jelentős Oscart besöpörte, a Száll a kakukk fészkére volt. A forgalmazó United Artists, erre számítva, a díjkiosztás előtt hónapokra kivonta a filmet a forgalomból, majd a ceremónia másnapján az Egyesült Államok, Kanada és Nagy-Britannia ezer mozijában mutatta be egyszerre. Az eredmény: 34 millió dollár bevétel. A Universal filmgyár közlése szerint A nagy balhé győzelme 30 millió dollárt hozott, az 1976-os év két nyertesét, a Hálózatot és a Rockyt együtt, dupla előadásban játszotta 90 filmszínház, amelyek 8 hét alatt összesen húszmilliót forgalmaztak. S végül a Kramer kontra Kramer Oscarja 25 millió dollárt adott hozzá a film már korábban befolyt jövedelméhez.
Mielőtt még az a téves benyomás alakulna ki az olvasóban, hogy az Oscar és a pénz közé egyenlőségjelet lehet tenni, siessünk hozzáfűzni, hogy az összefüggés nem kétirányú. Az Oscar pénzt hoz, de a pénz nem mindig hoz Oscart, a 20th Century Fox például szorgos kampánytevékenységével sem tudta elérni, hogy az év egyik legnagyobb kasszasikere, a Csillagok háborújának folytatása, A birodalom visszavág bármelyik rangos díjat megkapja, meg kellett elégedniük a speciális trükkhatásoknak kijáró kitüntetéssel. Persze nem volt ez mindig így, a filmgyáraknak hajdan a mainál is nagyobb hatalmuk volt Hollywoodban, de 1970-ben az Akadémia akkori elnöke, Gregory Peck olyan reformokat léptetett életbe, amelyek megakadályozzák, hogy az Oscar egyszerűen megvásárolható legyen, s az Akadémia tagságának megfiatalításával azt is elérték, hogy ezek a fiatalabb, tehát modernebbül gondolkodó szavazók ne a kasszasikert tartsák az Oscar-odaítélés fő kritériumának.
Az olyan nagy tétet jelentő, annyi izgalmat kiváltó Oscar-díj gazdáját, a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémiát 1927-ben alapították az akkori Hollywood nagyjai. Douglas Fairbanks, Mary Pickford, Louis B. Mayer, Jack Warner és társaik az Ambassador szálló különtermében gyűltek össze a nagy alkalomra, s eldöntötték, hogy létrehoznak egy szervezetet, amely az eddigiekben pusztán iparnak tekintett filmkészítésnek rangot és tekintélyt kölcsönöz. Hamarosan úgy vélték, hogy ezt a célt egy évente kiosztandó díj is szolgálja majd, s ezért először 1929. május 16-án rendeztek díjátadó ünnepséget a hollywoodi Roosevelt Hotelben. Az első női kitüntetett Mitzi Gaynor volt, akit az Akadémia minden tagja jól ismert és szeretett, az első férfi pedig a német Emil Jannings, aki nagy enigmának számított a szavazók szemében, de meghajoltak művészi teljesítménye előtt.
Az Oscar történetének első évtizedében újabb és újabb versenykategóriákat vezettek be, másokat töröltek, s végül 14 kategóriában állapodtak meg, amelyek közt ott szerepel a színészi játék, a rendezés, a forgatókönyvírás, az operatőri munka, a díszlet-, valamint a jelmeztervezés, a hangtechnika és a vágás. Minden díjra öt művészt jelölnek, s a jelölés az Akadémia szekcióinak feladata. Más szóval a 215 rendező jelöli ki az öt „legjobb rendező” esélyest, az 1073 színész előzetes szavazata dönt afelől, hogy ki lesz a „legjobb férfi”, „legjobb női”, továbbá a mindkét nembeli legjobb epizódalakítás öt jelöltje; operatőrök jelölik az operatőröket, vágók a vágókat és így tovább.
Győztesek és vesztesek
A minden idők legtöbb Oscarját elnyerő film az 1959-es Ben Hur volt 11 díjjal, nyomában a West Side Story tíz díjjal, majd a Cigi kilenccel. Egyénileg a legtöbb Oscart Walt Disney kapta, összesen harmincat. Az elsőt 1931-ben Mickey Mouse megalkotásáért, majd utána szinte minden évben egyet a rajzfilmek, rövidfilmek és dokumentumfilmek terén végzett munkásságáért. A nők között a jelmeztervező Edith Head a listavezető, aki eddig nyolc Oscart nyert olyan filmek kosztümjeiért, mint Az örökösnő, a Sabrina és a Római vakáció.
A színészek közül először a nagy western-sztárnak, Walter Brennannak sikerült három Oscart összegyűjtenie, az elsőt 1936-ban, a harmadikat 1940-ben. Két évtizednél is többnek kellett eltelnie, amíg ezt a rekordot újra beállította Katherine Hepburn: első Oscarját a Reggeli dicsőségért kapta 1933-ban, a másik kettőt a hatvanas években a Találd el, ki jön vacsorára? és az Oroszlán télen című filmekért. Rajtuk kívül csak Ingrid Bergman nyert háromszor: a Gázlángban és az Anasztáziában mint legjobb női főszereplő, a Gyilkosság az Orient expresszenben pedig mint legjobb női epizodista.
A szavazások történetében két döntetlent találunk, Wallace Berry és Frederic March 1932-ben osztozkodtak a legjobb férfi alakítás díján, míg a nőin 1968-ban Katherine Hepburn és Barbara Streisand.
Az egyetlen poszthumusz Oscar-díjat Peter Finchnek adományozták, aki röviddel a Hálózat forgatásának befejezése után meghalt.
Az Oscar-krónikák között tallózva azt találjuk, hogy a díj gyakrabban jutott osztályrészéül egészen fiatal vagy kifejezetten idős színészeknek, s csak ritkán középkorúaknak. A legidősebb Oscar-nyertes George Burns volt 80 évesen a Napsugár fiúkban, a legfiatalabb pedig a tízesztendős Tatum O’Neal a Papírholdban. Meglehetősen sok elsőfilmes kapott Oscart, köztük Barbara Streisand, Mercedes McCambridge, Eva Marie Saint és Goldie Hawn. A skála másik végén sorakoznak azok, akiket pályájuk kései szakaszában inkább életművükért, mintsem egyetlen alakításukért tüntettek ki, például John Wayne, Ethel Barrymore, Ronald Colman, Melvyn Douglas, Ruth Gordon és Margaret Rutheford.
Több „gyanús” Oscart is számon tartanak az évkönyvek, olyanokat, amelyeket nem érdemekért, hanem a művészeten kívül eső megfontolásokért kapott valaki.
Előfordultak a fentiekkel ellenkező előjelű gyanús esetek is, olyanok, amikor valaki megérdemelte volna az Oscart, s mégsem kapott. John Barrymore, a 30-as évek legjobb filmszínésze például sosem részesült a kitüntetésben, mert az akkor még tejhatalmú stúdiófőnökök irigyelték sikeres szerelmi kalandjait, s nem tudták megbocsátani, hogy nem tartja be a hollywoodi játékszabályokat: mértéktelenül iszik, s nem jár el a divatos estélyekre.
Marilyn Monroe életének nagy reménysége volt, hogy megkapja az áhított díjat 1956-ban a Buszmegálló című filmjéért. Ám a saját stúdiója, a 20th Century Fox sem támogatta, mert minden erejét a nagy költségvetéssel készült filmmusical, A király és én érdekében vetette latba. Az eredmény: a musical főszereplőnője, Deborah Kerr nyert (Monroe egész pályája során még jelölést sem kapott), s az ő partnere, Yul Brynner diadalmaskodott olyan vetélytársakkal szemben, mint James Dean, Laurence Olivier, Kirk Douglas és Rock Hudson.
Monroe és Barrymore csak két jellegzetes példa az Akadémia feledékenységére vagy bűnös mulasztására. De ha jobban megvizsgáljuk, a díjazatlanok névsora éppen olyan imponáló, mint a szobortulajdonosoké. Sosem kapott Oscart például Greta Garbo, Cary Grant, Henry Fonda, Montgomery Clift, Paul Newman, Peter O’Toole, Charles Boyer, Leslie Howard, Edward G. Robinson, Marlene Dietrich, Liv Ullman, Warren Beatty, Shirley Mac Laine, Tyrone Power, Richard Burton, John Gielgud, Sylvester Stallone.
Kifürkészhetetlen, hogy a legnagyobbak közt számon tartott Alfred Hitchcock a maga 53 filmjével miért nem került soha a „legjobb rendező”-k közé. A díjazatlanul maradt filmek sorsa egyes esetekben valamivel érthetőbb: az önmagát nagyon komolyan vevő Akadémia nem honorálta a könnyű műfajba sorolt műveket, még akkor sem, ha azok később klasszikusokká lettek. Jóvátehetetlenül kimaradt ily módon az Ének az esőben, Chaplin Nagyvárosi fényekje és Modern időkje, de kimaradtak olyan mérföldkőnek számító „komoly” filmek is, mint a Garbo-féle Kaméliás hölgy, Antonioni Nagyítása, Kubrick 2001: Űrodüsszeiája, Bergman műve, a Jelenetek egy házasságból s a legnagyobb szégyen: a minden idők legjobb amerikai filmjének tartott Aranypolgár csak egy kisebb jelentőségű Oscart kapott, a legjobb eredeti forgatókönyvnek járót; 1941-ben.
Önmaga szégyenét enyhítendő az Akadémia időnként különdíjakat ad ki, s a fentebb felsorolt színészek egyik-másika is rendelkezik ilyen „rendkívüli Oscar”-ral. A legemlékezetesebb különdíj átadása azonban Chapliné volt 1971-ben, majd Henry Fondáé, aki az idén vette át a díjat Robert Redford kezéből.
Akiknek nem kell
Noha az Oscarnak szinte homéroszi állandó jelzője az „áhított kitüntetés”, olyanok is akadtak, akik valamilyen oknál fogva nem kértek a megtiszteltetésből. 1961-ben George C. Scott kijelentette, nem fogadja el a jelölést. Másodszor is jelölték, ezúttal az 1970-es Patton címszerepéért, s ekkor már Scott dühös sajtónyilatkozatot tett közzé, melyben „hús-parádé”-nak nevezte az Oscar-ceremóniát. Mégis ő lett a győztes az öt jelölt közül, de a neki ítélt szobor ma is ott porosodik az Akadémia raktárában.
1972-ben Marlon Brando a második Oscar-díját nyerte a Keresztapáért (az elsőt még 1954-ben a Rakpartonért kapta, s annak idején át is vette), ezúttal azonban nem jelent meg az ünnepségen. Amikor a nevét felolvasták, egy pompázatos indián nő sietett fel a pódiumra és bejelentette: Brando őt hatalmazta fel, hogy visszautasítsa a díjat tiltakozásul ama módszer ellen, amellyel Hollywood ábrázolja az amerikai indiánokat.
Két esztendővel később a Lenny című film főszerepéért Oscarra jelölt Dustin Hoffman „visszataszítónak” és „groteszknek” nevezte a díjat, ám időközben megváltozott a véleménye, s 1980-ban a Kramer kontra Kramer diadala nyomán hazavitte a szobrocskát.
Woody Allen nem tett közzé elítélő sajtónyilatkozatokat, egyszerűen nem vett részt az 1978-as ünnepségen. Haragját főként az váltotta ki, hogy operatőrét, Gordon Willist nem jelölték a díjra. Azon az estén, amikor az Annie Hall sorban nyerte a díjakat, Woody Allen dzsessz-klarinéton játszott a New York-i Michael bárban.
Az ötvenharmadik év Oscarjai
Az 53. évi Oscar-díjkiosztáson viszont ott volt szinte mindenki, aki csak számít Hollywoodban.
Az Oscar-ceremónia producere még az előző napokban elmondta a sajtónak, hogy a díjak átadásának jogáért, ha lehet, még nagyobb verseny folyik, mint magukért a díjakért. Jack Lemmon nyújtotta át a legjobb férfi epizódalakítás díját, Sally Field a legjobb férfi főszerepét, Donald Sutherland a legjobb női epizódszerepét, Dustin Hoffman a legjobb női főszerepét, King Vidor és George Cukor a legjobb rendezőét és a 86 éves Lilian Gish a legjobb filmét.
Az idei Oscarnak nem volt abszolút győztese, de vitathatatlanul az élre került a Hétköznapi emberek, Robert Redford életének első rendezése, amely négy díjat kapott: legjobb film, legjobb rendező, legjobb férfi epizódalakítás (Timothy Hutton) és legjobb más műfajból átdolgozott forgatókönyv (Alvin Sargent).
A film diadala valószínű volt, minden kritikus találgatásainak első helyén szerepelt. Címéhez híven „hétköznapi” film ez, világos, tiszta, áttekinthető, logikusan felépített cselekménnyel, az Amerika döntő többségét, tehát az Akadémia szavazóinak bázisát kitevő középosztály problematikájával a középpontban, érzékeny megfigyelőkészséggel, remek alakításokkal. Egy valami hiányzik a filmből, az eredetiség, a meglepetés erejével ható drámai fordulatok, hiszen minden olyan előre kiszámítható benne, mint maga az Oscar estéjén aratott győzelme volt.
Robert Redford rendezői debütálásának külön erénye, hogy „ensemble-játékot” teremtett. Eltérő karakterét mindegyik színésze egyforma természetességgel, közvetlenséggel s hadd idézzem ismét a címet, „hétköznapisággal” ruházza fel, hogy a moziban ülő nem is filmvászon, inkább tükör előtt érzi magát.
A legjobb férfi alakítás díját Robert de Niro kapta A megvadult bika főszerepéért. A fekete-fehérben forgatott film Jake La Motta középsúlyú bokszvilágbajnok önéletrajza nyomán készült Martin Scorsese rendezésében, La Motta aktív közreműködésével. Annál fonákabb, hogy mégsem hízelgő képet fest a bokszolóról, érzelmileg elsatnyult, szellemileg korlátolt monomániás alaknak ábrázolja, akinek egyetlen önkifejezési módja az erőszak, nemcsak a ringben, hanem a magánéletben is. Végül is az egész film az erőszak apoteózisa, a 12 percnyi bokszjelenet a valóságosnál is brutálisabb és véresebb, a meghökkentésre törekszik, csakúgy, mint a dialógusok nyelvezete, amely trágár és durva anélkül, hogy valóban erőteljes lenne. Maga Robert de Niro imponálóan hiteles és magával ragadó, mint mindig. Az ő Jake La Mottája az az önmagára erőszakoltan szuper-férfias férfi, akinek viselkedésmódja már annyira mesterkélt, erőltetett, hogy maga az angol nyelv is idegen (spanyol) szóval fejezi ki: macho.
A szó primer értelmében vett „legszebb” film a Tess, Roman Polanski műve: jellemző módon azt a három Oscar-díjat söpörte be, amely a legközvetlenebbül társítható a fizikai szépséggel. Pierre Guffroy és Jack Stephens nyert a díszletekért, Anthony Powell a jelmezekért, valamint a forgatás közben elhunyt Geoffrey Unsworth és a filmet befejező Ghislain Cloquet az operatőri munkáért.
A Tess Thomas Hardy Egy tiszta nő című regényének filmadaptációja, lassú sodrású, nemes ívű klasszikus alkotás, amely hűségesen követi a Hardy-hősök sorsát, mégis önálló művészi teljesítmény, saját ritmusa van, szuverén látásmódja. A viktoriánus Anglia erkölcsi követelményeinek megfelelően a szerelmi jelenetek visszafogottak, rejtélyes ködbe burkoltak, de a lefojtott erotika erőteljesebb hatást kelt, mint kevésbé igényes filmekben a nyíltan ábrázolt szex.
A legjobb női főszerep díját Sissy Spacek nyerte el A szénbányász lánya című film címszerepéért. Ezt a filmet 1980. március elején mutatták be, s azóta „lefutott”, jómagam sehol sem láthattam. A teljesség kedvéért azonban álljon itt róla a Time című hetilap kritikája a brit Michael Apted alkotásáról: „Tom Richman forgatókönyve bensőséges, sokatmondó részletek segítségével írja le a hősnő fokozatos átalakulását tizenhárom éves falusi kislányból nashville-i szupersztárrá. Sissy Spacek, akinek ez élete legjobb szerepe, mindvégig megnyerő.
Hol hát a baj? Amint a film második feléből kiderül, A szénbányász lánya nem teljesen mentes a kulisszák mögötti mozi-melodrámák kifáradt konvencióitól. A hősnő hirtelen, motiválatlanul egyszeriben házastársi konfliktusokkal, gyógyszermániával, magánnyal és idegösszeroppanással küzd, ami az életben előfordul ugyan, de itt egy rakáson hamisan hat.”
Az év legjobb külföldi filmjének járó díjat idén egy szovjet alkotás, Vlagyimir Menysov Moszkva nem hisz a könnyeknek című műve nyerte. A filmnek az első fele kitűnő és hiteles: 1958 mindennapjai elevenednek meg benne, ennek az időszaknak tavaszias gondjai és nagy reményei, s mindez frázisok nélkül, mulatságosan, emberközelbe hozott hősökkel. Menysov filmje nyilván ezzel nyerte meg az amerikaiak tetszését (s nem a karriertörténetbe ágyazott melodrámával).
S az első magyar Oscar: Rófusz Ferenc négy és fél perces rajzfilmje, A légy, az ottawai közönség-díj, a lille-i nagydíj után most megszerezte kategóriájában az Oscar-szobrocskát. Az esemény jelentőségét nyilván szószaporítás volna külön is méltatnunk (a filmről e számunk más helyén közlünk elemző kritikát).
S végül tanulságként szóljunk az Oscar-verseny legfőbb veszteséről, az Elefántemberről, melyet nyolc Oscarra jelöltek, de egyet sem kapott. Rendezője David Lynch, akinek egyetlen korábbi alkotása a páratlanul alacsony, 20 ezer dolláros költségvetéssel készült Törlőfej volt, amely a zártkörű filmklubokban nagy sikert aratott ugyan, de nem avatta készítőjét a hollywoodi establishment tagjává.
Az Elefántember nem Oscar-nyersanyag: fekete-fehérben forgatták, márpedig ilyen film egyszer sem nyert az 1961-es Legénylakás óta. Igaz, fekete-fehér az idei A megvadult bika is, de ott sem maga a film kapta a kitüntetést, hanem a sztárstátust élvező De Niro. S itt a helyzet kulcsa: az Elefántember nem nyerhetett, mert nincsenek benne szép nők, vonzó környezet, s főként nincsenek sztárok, hanem nagy jellemszínészek, ami gyökeresen más fogalom. Pedig John Hurt, Anthony Hopkins és John Gielgud emlékezetes alakítást nyújt ebben a drámai izzással telített, gondosan megszerkesztett filmben, melynek hőse a múlt századi Angliában valóban élt John Merrick, „a világ legcsúnyább embere”, akinek elképesztően torz testébe gyöngéd lélek és fogékony elme szorult. Lynch ért a feszültség fokozásához: a döbbenetesen deformált főszereplőről eleinte csak beszélnek, majd arcát lepellel leborítva tűnik fel, azután egy függöny mögött látjuk sziluettjét, s a film első harmada eltelik, mire megjelenik valójában. Ám érdekes, hogy a néző megszokja a torz látványt, s később már csak arra figyel, hogyan próbál az addig cirkuszban mutogatott elefántembernek kórházában menedéket nyújtani egy humánus orvos. A film katartikus hatású; naturalisztikus részletekkel és iróniával ellenpontozva juttatja kifejezésre fő mondandóját, azt, hogy a tudatos emberi jó szándék diadalmaskodni tud a természet gonosz vakvéletlenei felett.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/06 32-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7426 |
