Jovánovics Miklós
– Amióta A Hét főszerkesztője és műsorvezetője vagy, szóbeszéd tárgya a viselkedésed. A műsor elején határozott léptekkel jössz be a képernyőre, a balkezedben papírok; a végén meghajolsz, és azt mondod kissé ünnepélyesen: „Ez volt A Hét, május harmadik hete.” Egyesek szerint mindez az elegancia és az udvariasság megnyilvánulása, mások szerint koreografált magabiztosság, sőt modor. Végül is miért csinálod?
– Koreografált abban az értelemben, hogy végiggondolt gesztus, nem spontán kezdődött január 11-én, amikor először megtettem, noha ezt megelőzően tizenvalahány éven keresztül a Magyar Televízióban egyetlen közreműködésem befejeztével sem hajoltam meg. Ezúttal abból indultam ki (és a tömegkommunikációhoz nálamnál tudományosabb alapossággal értő kollégáim is azt tanácsolták), hogy vasárnap esti műsorunk, feladatánál és tartalmánál fogva nagyon „kemény”, ezért tudatosan törekednünk kell olyan emberi gesztusokra, a metakommunikációnak olyan formáira, amelyek a nézőinkkel azt éreztetik, hogy az otthonukban mi őket nem zavarjuk, hanem felkeressük, mi őket nem indoktrináljuk, hanem informáljuk. Szolgáltatást nyújtunk, és megköszönjük, hogy ezt a szolgáltatást igénybe veszik. Az elméleti megközelítés mögött ott húzódik az a gyakorlati tapasztalat, hogy Magyarország a világnak azon a részén van, ahol... és a mi udvariassági szokásaink, a mi megnyilatkozásaink, földrajzilag és a hagyományaink által nagyon is determináltak. Közhelyszerűen úgy szoktuk kifejezni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia kultúrkörébe tartozunk. Emlékeztetnék arra, hogy a mi korosztályunk a felszabadulás után nagyon tudatosan törekedett például a „kezitcsókolom” köszönés kiiktatására az udvariassági szokásaink köréből. Na most, amilyen magától értetődő volt, hogy a „nagyságosasszonyt” tényleg kiirtottuk a szótárból, a „kezitcsókolom”-ot elvtársnőinknek is mondjuk, ők ezt szívesen fogadják, mert ez népünk őszinte érintkezési formáihoz is hozzátartozik. Mint ahogy az amerikaiaknál vagy az angoloknál is vannak bizonyos külsőségek, és az oroszok is három csókkal üdvözlik egymást, ami őnáluk a mélyről fakadó érzelem megnyilvánulása, ha úgy tetszik: a metakommunikációs jelrendszerük tartozéka.
Megkülönböztető figyelem
– Elismerem, hogy a sokat emlegetett gesztusaid elvileg megalapozottak. Nem csoda, hogy a közvélemény felfigyelt rá...
– Csak részben örülök a megkülönböztetett figyelemnek. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Az már zavar, ha egy szimpatikus néző azt mondja nekem, hogy ő A Hetet hét órakor azért kapcsolja be, hogy nyolc órakor tanúja legyen ennek a ceremóniának. Válaszul azt találtam mondani, hogy asszonyom, már ne vegye rossz néven, de azért ott közben is történik valami.
– A barátságos és invitáló muzsikát is dicsérik, ami nyilván megint csak e koncepció része.
– Valóban nem azért változtattuk meg a zenét, hogy ezzel valamiféle diszkontinuitást érzékeltessünk, hanem azért, mert a hozzáértők azt ajánlották: lágy atmoszférát kell teremtenünk. Mi nem betörünk, hanem kopogtatunk. Továbbá: a műsorban előforduló, nyomasztóan feszült politikai riportok után kell a feloldás, hogy a vacsorához ne rángó gyomorral üljön le a kedves néző.
– Műsorvezető társaid nem hajolnak meg...
– Ha ez a keretjáték szertartássá merevedne, az borzasztó lenne. Megháromszorozódva karikatúrává válna. Egyébként sem illik az egyéniségükhöz. Kondor Katalin, aki határozott véleményt formáló asszony, női fegyvertárával igen tartózkodóan bánik, modorához az udvarias mosoly tartozik, s nem több. Én a magam mondanivalójával a többség szerint eléggé komor fráter vagyok, éppen ezért nekem szükségem van a nyomatékos feloldó gesztusra. Feyér Zoltánra alkatilag a derű jellemző, ami vonzó tulajdonság. Neki ezt kell a műsor légkörébe úgy belopnia, hogy a már kialakított atmoszféra ezzel gazdagodjék.
– Műfaját tekintve mi A Hét? Politikai magazin? Egyórás híradó? Tévé-szeminárium? Riportműsor kommentárokkal? Minek nevezzük?
– A Hét minden olyan kommunikációs lehetőséggel élni akar, amivel szórakoztatóan, vonzóan informálni és orientálni tud. Ennek a célnak a szolgálatában hajlandó vagyok a kabaréig bezárólag mindent felhasználni, mint bármelyik hetilap. A világot valamilyen módon tükröző bármiféle ábrázolási forma helyet kell hogy kapjon, ha publicisztikai tartalma van. Egyetlen kizáró ok – a mondanivaló hiánya.
Televíziós hetilap
– Meg akartam kérdezni, hogy az általad szerkesztett nagyon súlyos és komoly egy óra lehet-e szórakoztató is, de máris választ kaptam aggodalmaimra.
– Főszerkesztői megbízatásomhoz útravalóul kifejezetten biztatást kaptam ebben a vonatkozásban televíziós újságunk politikai tulajdonosaitól, ha szabad így mondanom. Bátorítottak, hogy keressük a szórakoztatás lehetőségeit. Ebben én egy általános kommunikációs továbblépés szándékát is felfedezni vélem. Ne csak a direkt agitációt, ne csak a direkt propagandát műveljük, hanem használjuk mindazokat az eszközöket, amelyek az Élet és Irodalomtól kezdve minden más, egyébként nagyon is politizáló lapban megtalálhatók.
– Tehát A Hét sajátos eszközökkel szerkesztett és terjesztett újság. Változatos rovatokkal rendelkező televíziós hetilap.
– Igen.
– A világ végtelenül változatos, A Hét viszont műfajait tekintve monoton. A műsor elején lepergő heti krónika például hihetetlenül szokványos. A számtalan lehetőség közül csupán kettőt ismer: vagy azt látjuk, hogy valaki valamit belenyilatkozik a mikrofonba a repülőtéren, a sajtókonferencián, valamelyik nemzeti, illetve nemzetközi szervezetben, vagy pedig páncélautó áll egy középület előtt, fegyveres katonák, illetve civilek osonnak a fal mellett, esetleg koporsót visz a felháborodott tömeg. A változatosság gyönyörködtet, a heti krónika aligha. A mozgó kép sokkal kevesebbet mond, mint a kommentátor. Pedig ez televízió, ahol a látvány állítólag elsődleges. Vagy nem?
– Ennek a látleletnek van egy objektív és van egy specifikusan magyar, sőt budapesti szubjektív oka. Objektív oka az, hogy a bennünket körülvevő világ valóban sztereotípiákra bontható le. Ez a hírközlésben világjelenség. A politikai konfliktusok tárgyalásos megoldása, illetve fegyveres megoldása – az emberiség alapszituációi. E tekintetben sem az újságírókat, sem az operatőröket nem tudom felületességen vagy mulasztáson tetten érni. A konfliktusfolyamatoknak azokra a helyszíneire, ahol döntések születnek, válságok kibontakoznak vagy levezetődnek, a dolog természeténél fogva egyszerűen nem jutunk be. Illetve, ha bejutunk, a résztvevőktől legfeljebb nyilatkozatot kapunk, amit képileg vagy érdemes megjeleníteni, vagy sem. Az interjú is sztereotípia végeredményben. A nyomtatott napilapokban a jelentések zöme ugyancsak hírügynökségek csontváz-közleménye, amire kevés hús és mócsing tapad, mert az alapszituációk felfogására van csak idő. Túl sok részlet már messzire taszítana el a mindennapi tájékozódási képesség határaitól. Hiszen információs robbanásról beszélünk, s nem alaptalanul.
Ami a szubjektív okot, a Magyar Televízió helyzetét illeti, az ország megnehezedett gazdasági körülményei korlátozzák tudósítóink utazásait. A libanoni válságot feltehetően jobban és meggyőzőbben tudnánk megmutatni képekkel is, ha állandó stábot tudnánk tartani a helyszínen. A nézőnek joga van tudnia azt is, hogy mi sokszor olyan képsorokkal dolgozunk, amelyeket egyáltalán nem a mi mondanivalónkhoz szabtak. A nemzetközi képi hírforrások túlnyomó többsége nem a szocialista térfélen helyezkedik el.
– A kép nyugati, a kommentár saját...
– Bizony. Nekünk például hosszú tíz éven keresztül a vietnami háborúról úgy kellett tudósítanunk, hogy mi szabadságharcos vietnami katonákról és hős vietnami népről beszéltünk, miközben az amerikai kamera kiirtandó vietkong partizánokat láttatott. Ebből a kettőből olykor még fából vaskarika is lett.
Másutt hogyan csinálják?
– A világ hírügynökségeinek képei áradnak a magyar televízióhoz. Mi látható rajtuk? Azokon is vagy beszélnek a mikrofonba, vagy osonnak a fal mellett?
– Igen nagy mértékben. De legyünk megint konkrétak. Salvadorban vagy Nicaraguában a történelem kereke jobbról balra fordult, de a tudósítók megint csak nem a mieink voltak, néhány kivételtől eltekintve.
– Évekig dolgoztál a Népszabadság külföldi tudósítójaként Keleten és Nyugaton egyaránt, sokféle televíziós hetilapot láthattál. Másutt hogyan csinálják a heti krónikát? Mit láttatnak, hogyan politizálnak?
– Ha öntelt lennék, akkor azt mondanám, hogy A Hét a mai megjelenési formájában sikerült ötvözete mindannak, amit a „nemzetközi televízióban” sok-sok éven keresztül alkalmam volt látni és hallani. Szerényebb fogalmazásban: amit csinálunk, abból igen keveset fedeztünk fel mi magunk. Jó magyar módon integráljuk mindazokat a kulturális hatásokat, amelyeket az információk áramlásából a világ különböző részein elleshettünk. Mert van ellesni való, például a szovjet televízió legjobb operatőreinek munkájából, akik gondos kísérletekkel jutottak el odáig, hogy a megcélzott jelenséget érzelmi töltéssel jelenítsék meg. Azt viszont, hogy miként kell nagyvonalúan és ironikusan sarokba szorítani egy politikust, anélkül, hogy a riport gorombaságba, vagy a hírlapíró önmutogatásába csapna át, a világ egyik-másik országában ugyancsak elleshettük. A hazai elvárások és a tűrési határok ismeretében többféle módszert ötvözünk össze.
Visszatérve az eredeti kérdéshez: a szocialista politikai kommunikáció erősítendő vonásának tartom, hogy előbb informáljunk, és az információt követően kommentáljunk. Ez a hitelünk alapja, állításaink próbája. Ha a néző tetten ér azon, hogy csak magyaráztam, de nem tájékoztattam, akkor a tényekért máshová fog fordulni. Oda, ahonnan tényeket, vagy tényeknek álcázott híreket ajánlanak neki ingyenes fogyasztásra. Mi igyekszünk a tényekre hivatkozva érvelni.
– Külpolitikai és belpolitikai témák aránya. A mérleg gyakran az előbbi javára billent már a jelenlegi A Hét elődeinél is. Igazi fordulat lenne a hazai riportok mennyiségi és minőségi túlsúlya. Vagy az a jó, ha a belpolitikai tudósítások kissé unalmasak?
– A külpolitikai újságírásból jöttem ebbe a házba, ebbe a szerkesztőségbe. Emiatt legnagyobb ambícióm a belpolitikai és a gazdaságpolitikai riportázs és publicisztika élénkítése. Tapasztalataim szerint nekünk külpolitikusoknak mindig könnyebb...
– Mi könnyebb és miért?
– Idézőjelben mondom a könnyebbet. Konfliktusokat felmutatni, a szembenálló érdekeket meghatározni, történelmileg kialakult okok miatt könnyebbnek bizonyult az elmúlt évtizedekben a haza határain kívül, mint idehaza. Ehhez mindjárt szeretném hozzátenni friss szerkesztői tapasztalatomat. Az utóbbi években szerencsére az következik a politika és a gazdasági rend struktúrájából Magyarországon, hogy a tömegkommunikációban is az érdekviszonyok ábrázolása felé mozduljunk előre. Márpedig az érdekviszonyok feltárása eleve konfliktusok feltárása is. Csakhogy másfajta szokásaink vannak. Felnőttünk egy iskolában, felnőttünk bizonyos óvatosságokban...
Láb az ajtó és a küszöb közt
– Röstelljük a konfliktusainkat...
– Időnként szemben találom magam az életben egy bizonyos konfliktus-szituációval – megrémülök tőle; aztán még egyszer megnézem és megállapítom, hogy – ez az igazság. Ha eddig eljutottam, a dolog mindjárt egyszerűbb lesz. X alkalommal hívják fel a figyelmünket arra, hogy ábrázoljuk ugyan a konfliktusokat, törekedjünk az érdekviszonyok kifejezésére, ugyanakkor az állampolgárokban lehetőleg se egzisztenciális, se más természetű félelmet ne keltsünk. A lényeg az, hogy aki tisztességes, elkötelezett, szocialista szándékkal próbálja meg oda tenni a lábát az ajtó és a küszöb közé, az tud jól szerkeszteni. Még egyszer hangsúlyozom a szándék előjelének fontosságát. Mert ha csupán szenzációvadász vagyok, akkor rosszul teljesítem a szerkesztői kötelességemet.
Azt is megkérdezted: voltaképpen ne örüljünk-e annak, hogy nálunk nincsenek nagy konfliktus-szituációk? Azt mondanám: de igen, örüljünk. Ha a látlelet igaz. Ugyanakkor tanuljunk például abból a konkrét és sajnos szocialista példából, amit Lengyelországban látunk, ahol – véleményem szerint – ez ideig egyetlen pozitívuma mindannak, ami hónapok óta történik, az, hogy a konfliktusok okait, az érdekviszonyokat végre kihámozott állapotban látják.
– Sok minden hiányzik A Hétből: tudomány, kultúra, testedzés, hobby... Az ember sokkal bonyolultabb lény, semhogy csupán homo politicus legyen. Egyébként még a hobbynak is megvan a maga politikuma.
– Ezek a hiányok nem szerkesztőségi mulasztások következményei. A tematikus rangsorolás következtében alakulnak ki a hiátusok. De részben azért is, mert A Hét nem önálló újság, hanem a Magyar Televízió egyik szerkesztősége. Próbálkoztunk sporttal, beat-koncerttel, de ilyen esetekben olykor szemben találjuk magunkat más szerkesztőségek tematikai sovinizmusával. Még nem tudom, hogy ezek végleges határok-e, vagy pedig a televízió vezetőinek egyetértésével kitekinthetünk majd olyan területek felé, amelyek nem kifejezetten politikaiak, és amelyek alaposabb feldolgozásra általában természetesen más szerkesztőségek hatáskörébe tartoznak.
„Fogyasztó” vagy „vásárló”?
– A nemzetközi helyzet és Magyarország helyzete egyaránt azt diktálja, hogy főleg gazdaságpolitikával foglalkozzon A Hét. Csakhogy a fejtegetések nagy része meglehetősen elvontan, szakmai zsargonban fogalmazódik meg. A termelőhöz, sőt az irányítókhoz beszélnek, nem a nézőhöz; minduntalan a „fogyasztót” képviselik, nem a vevőt. Mindezt le kellene fordítani hétköznapi nyelvre. Persze, ez nem stílus, hanem szemlélet kérdése...
– A kritikát nem tudom visszautasítani, mert a diagnózis pontos. Egy megjegyzésnek külön is örülök, noha bírálatként hangzott el, hogy tudniillik A Hétben sokszor hivatkozunk a „fogyasztóra”. Pontosan így van. Arra törekszünk, hogy a gazdasági problémákat ebből a nézőpontból közelítsük meg. Nem vitatom, időnként a gyárigazgatókhoz beszélünk, de állítom, hogy mindig a fogyasztó... bocsánat, a vásárló szemüvegén keresztül próbálunk nézni. A „fogyasztó”-ban a fogalomnak zavaróan dehumanizált változatát érzékeled. Valóban nem szerencsés szóhasználat az újságírásban. Egyébként mi az emberi érdekeltségi viszonyok felől közelítünk a gazdasági kérdésekhez, s ennyiben a szokásos gazdasági agitációtól eltérünk. Persze, még érthetőbbnek kell lennünk, a legabsztraktabb problémát is a nézők egzisztenciális koordináta-rendszerében kell megjeleníteni, érzékelhetővé tenni. Ez a célunk. Hálás vagyok a szakmának minden kritikai megjegyzésért, még inkább a megoldási módokra tett javaslatokért.
– Április közepétől hárman vezetitek a műsort, te, Kondor Katalin és Feyér Zoltán. Közgazdasági szempontból ez túlfoglalkoztatás, hiszen hárman végzitek egy ember dolgát. Nem gondolod, hogy a három ez esetben kevesebb az egynél?
– Értem a kérdést. Több fázisú lesz a válaszom. A három műsorvezető jelenlétét pillanatnyilag az indokolja, hogy az én nyomasztóan magányos kezdésem után elképzelhetetlennek tartom kollégáim felvezetés nélküli bemutatását. Nem lett volna jó, ha felment volna a függöny, és egyszeriben ott állt volna valamelyikük egyedül. A legjobb teljesítménnyel is negatív élményt keltett volna a nézők túlnyomó többségében, egészen egyszerűen azért, mert mást vártak, és mást kaptak. Ha vettem egy jegyet a Hamletra, és helyette a Leart játsszák – akármilyen briliáns előadásban is –, köszönöm, nem kérem. A jegyet a kasszánál visszaváltom. Vagyis: szükséges volt a „felvezetés”, a társas megjelenés, hogy hitelt szerezzünk az új kollégáknak. Ez az egyik ok.
A másik ok az, hogy kísérletképpen mi beszélgetni akarunk a kamera előtt. A politikai magazin készítésének sok országban bevált módszere, közkedvelt formája a talk show.
Ami a jövőt illeti, elképzelésünk szerint rugalmasan változik majd az egyszemélyes, a kétszemélyes és a három személyes műsorvezetés...
Saját képére és hasonlatosságára
– Valóban érdekes lehetőség a talk show, az egyenrangúak eszmecseréje. Jelenleg ez úgy fest A Hétben, hogy középütt ül Hajdú tanár úr, tőle jobbra és balra a tehetséges tanítványok...
–... Ha így van, akkor a tanár úrnak minél előbb vissza kell vonulnia...
– Messze vagy még a nyugdíjtól, szerencsére... Mondhatom, hogy mi nem tetszik még?...
– Őszintén érdekel.
– Vegyük a következő modellt. Lepereg egy termelési riport, utána érdekes kérdéseket teszel fel a látottakkal kapcsolatban, és a kérdéseidre – furcsa módon – Kondor Katalin válaszol. Ezek szerint Kondor Katalin az orákulum a triumvirátuson belül. Vagy pedig megint csak arról van szó, hogy a tanár úr kérdez, az eminens diák válaszol...
– Amennyiben ez a látszat, akkor elsősorban nekem kell a magatartásomon vagy a kérdezési stílusomon változtatnom. Egyébként közgazdasági kérdésekben, bizonyos határokon belül, Kondor Katalint „orákulumabbnak” tartom, mint magamat, lévén ő végzett és a rádiónál komoly tapasztalatokra szert tett közgazdász.
A Hét műsorvezetésében mindkét kollégám kezdő, de az újságíró szakmában mindketten olyan teljesítményekre pillanthatnak vissza, amelyek összehasonlíthatók korban náluk sokkal idősebb kollégák vélt vagy valóságos érdemeivel is. Ebben a szerepkörben nekem három hónap előnyöm van velük szemben. Úgy érzem magam, mint az a nyelvtanárunk, aki 1945 után latinról átnyergelt az oroszra, és mindig csak öt leckével járt előttünk...
– Mikor engeded el a tanítványok kezét?
– Január 11-én voltam első ízben én a szerkesztő, tizenkét héten keresztül vezettem a műsort egyedül. Április első vasárnapján kapcsolódtak be a munkába fiatalabb kollégáim... A kézelengedést nyárra tervezem... Ugyanakkor az együttes ki fog egészülni még egy kollégával, aki jelenleg a Magyar Távirati Iroda bonni tudósítója.
– Sándor Istvánnal együtt tehát négyen fogtok egy műsort vezetni?
– Nem, nem. Változatos felállásban fogunk jelentkezni, egyenként és társasan. Kollégáim jó szerkesztők is, tehát egy-egy heti műsort ki-ki a saját képére és hasonlatosságára is összeállíthat, megrendezheti a saját „kívánsághangversenyét”. A háta mögött mindenki Ilkei Csabával, aki ugyan a képernyőn riporterként csak néha jelentkezik, de A Hét kulcsembere. Ő nálunk a rendet példájával biztosító személyiség.
– Várhatunk-e A Héttől új televíziós személyiségeket? Prózaian: milyen a káderhelyzet?
– A Hét a munkatársi gárdáját az egész magyar sajtóban keresi. Nemcsak házon belül keresünk hozzánk közelálló társakat. Ez a műsorunkból máris észre kell vevődjék. Műsorvezető kollégáim sem eleve televíziósok. Hogy aztán lesz-e belőlük televíziós egyéniség?... Bizonyos, hogy az egész szerkesztőség egyik legfőbb ambíciója ez. De ami a legfontosabb: nagyon szeretném, ha A Hét riportjai összetéveszthetetlenül sajátosak lennének, amihez a képernyőn nem látható munkatársak, például két operatőrünk, Márton József és a még nagyon ifjú Kovalik András munkája is szükséges. Félreértések elkerülése végett: nemcsak reklámként tettük mikrofonjainkra A Hét feliratot, hanem azért, hogy fegyelmezett azonosulásra késztessünk minden munkatársat, aki ezt a mikrofont tartja a kezében.
A néző agyáig és szívéig
– Milyen minőségi kritériumok jegyében?
– Félreismerhetetlennek kell lennie A Hét riportjainak. Akár azért, mert feszesek, akár azért, mert megkülönböztetetten udvariasak, akár azért, mert intellektuálisan mégiscsak mélyebbre hatolnak az átlagnál... Sok oka lehet a különbözőségnek. Hogy A Hétnél ki fognak-e alakulni új televíziós személyiségek a következő hónapokban és években, azzal kapcsolatban egyelőre csak a szerkesztőségi kritériumokat tudom felsorolni. Mindenekelőtt az elkötelezettséget említem. A mondanivaló el kell jusson a néző agyáig, sőt – lehetőleg – a szívéig. A néző azt kell mondja: egyetértek vele vagy sem, ennek az embernek véleménye van. A véleményét megalapozottan kifejti – és a szótárából hiányzik az „egyfelől-másfelől”. Hogy aztán ehhez ki-ki mennyi mosolyt, mennyi charme-ot, mennyi szemvillantást, mennyi homlokráncolást, mennyi gesztust és megannyi más fontos járulékos elemet ad hozzá, azt az illetőre bízom, mert feltételezem, hogy nem a legkevésbé rátermetteket választottam ki.
– Ha jól látom a fekete-fehér készülékemen, minden alkalommal azonos ruhában vagy.
– Majdnem teljesen azonos ruhában, minimális eltéréssel.
– Miért öltözködöl így? Puritanizmusból?
– Kommunikációs meggondolásból. Ne engedjük a néző figyelmét az öltözetünkre, a megjelenésünkre terelődni. A nyakkendőnk helyett a mondanivalónkra figyeljenek. A minimálisra csökkentjük azt az időt, amit a műsorvezető azonosítására fordítanak. Állapítsa meg a néző, hogy ez a pasas már megint ugyanabban a kissé ünnepélyes, fegyelmezett, zárt ruházatban jelent meg, mint eddig, lássuk és halljuk, mit akar közölni velünk...
– Stílus teremtődött. Kissé ünnepélyes és igen szabatos műsor. Ehhez gratulálok... Mikor fogsz kigombolt ingben lezseren ráomlani a fotel hátlapjára, és valami egészen bohém módra beszélni a világ derűs dolgairól?
– Az nekem nem való... Az nem nekem való...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/07 53-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7408 |
