Márton László
Alexa Visarion, a film alkotója mintha nem tudta volna eldönteni, miről is szóljon a film. Pedig a kitűnő román írónak, Caragiale-nak a múlt század utolsó évtizedében írt novellája, a Háború idején, amelynek középpontjában az emberi kapzsiság drámája áll, bizonyára megfelelő alapul szolgált a rendezőnek. Még az erőszakoltan patetikus párbeszédek sem képesek összefércelni az 1877-es törökök elleni háború hátországban okozott szenvedéseit, a földesúri kizsákmányolást, valamint a haramiavezérré vedlett ifjú pópa és a szép kocsmárosné beteljesülésig nem jutó szerelmét. Az első félóra után úgy tűnik föl, mégis a szerelmi háromszög uralkodik el a filmen, ám ekkor a pópa meghal. Ezután már csak a szelleme kísért a vásznon, az egyébként naturalisztikus filmből eléggé kirívó módon. A film vége felé ismét megjelenik az éhező nép; a kocsmáros együgyű szolgalegénye rettentő nagy igazságokat mond enyhén anakronisztikus brosúra-stílusban. A kocsmárosnak annyi vétke van, hogy ez három – különböző műfajú – filmhősnek is elég lenne. Meg is bűnhődik: elveszti az eszét. Ezzel végződik a film.
A szerelmi história kiszélesítésére-mélyítésére szolgáló történelmi-társadalmi háttér illusztrációvá zsugorodik, elveszti hitelességét, sőt az erőszakolt összefüggések miatt a szerelmi történet is élvezhetetlenné válik. A színészek sem találják fel magukat a szerepükben: a belsejükben dúló szenvedélyeket hisztérikus dühkitörésekkel próbálják érzékeltetni, nem valami meggyőzően. Igaz, mit is tehetnek? Magvas igazságokat kell szemléltetniük. Erről a filmről pedig, mint annyi más keverékről, elmondható: „víznek zavaros, bornak gyenge.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/07 45-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7405 |
