Szederkényi Júlia
Egészségügyi okokból minden társadalom kitermeli a maga meséit. Ma nem világszép mesék készülnek. Enyedi Ildikó leforgatta új filmjét, a Bűvös vadászt.
„A nagy Baal Shem egy nap nehéz kérdéssel találkozott. Elvonult gondolkozni az erdő egy bizonyos pontjára. Tüzet gyújtott. Amint hazaért, válaszolni tudott a kérdésre.
Egy nemzedékkel később az utódja is találkozott egy kérdéssel. Ő is kiment az erdőbe, pontosan arra a helyre, ahol a nagy Baal tüzet gyújtott. Gondolkozván így szólt: Nem tudom már, hogyan gyújtsak tüzet, de tudok a szertartásról. Mikor hazaért, ő is megoldotta a kérdést.
Amikor a következő nemzedék bölcse szembenézett az egyedülálló kérdéssel, kiment az erdőbe. Nem tudta, hogyan kell tüzet gyújtani, és nem ismerte a megfelelő szertartást, de megtalálta azt a helyet, ahol az elődei jártak. Ő is meg tudta válaszolni a kérdést.
Egy nemzedékkel később újabb fontos kérdésre kellett választ találni. A bölcs nem tudta már, hogyan gyújtson tüzet, nem ismerte sem a szertartást, sem a pontos helyet, de el tudta beszélni mindezeket, így képes volt megválaszolni a kérdést.”
*
– A Bűvös vadásznak van egy szereplője, aki a film végét leszámítva egyetlen hangsúlyos ponton tesz valamit: elrejt egy kis nyulat. Mégis mindvégig jelen van, sőt, láthatóan irányítja az eseményeket. Szűz Mária ez, aki a filmben leginkább egy festményen látható.
– Volt egy tervem – és van is –, amit nagyon szerettem volna egyszer megcsinálni filmen. Különböző Mária-legendákat gyűjtöttem hozzá, elég sokat. Köztük kora-keresztény legendákat is. Az a felszabadító ezekben, hogy a katolicizmus egyik alappillére, a bűntudat, teljesen hiányzik belőlük. A bűntudat egyszerűen nem merül föl. Gottfried Kellernek van egy kis gyűjteménye, Hét legenda a címe. Kora-keresztény legendákat dolgoz fel. Alig nyúl hozzájuk, éppen csak ide-oda tesz hangsúlyokat. A legkedvesebb legendám ebben a gyűjteményben egy fiatal apácáról szól, aki egy napon elcsábul a külső, szabad élettől. Kiszökik a kolostorból. Az erdőben találkozik egy jóképű lovaggal. És mindjárt egymáséi lesznek. Elmegy a lovaggal, és vele együtt éli le a következő harminc évét. Kilenc fiút szül neki. Amikor aztán megöregszik, elkezd hiányozni neki a zárdai élet. Borzasztóan furdalja a lelkiismeret. Nemcsak azért, amit csinált. Fel sem merül benne, hogy az netán nem erkölcsös. Hanem inkább azért, mert a konyhai munkát, amit addig ő végzett a kolostorban, a szegény apácák harminc évig csinálhatták helyette; milyen dühösek lesznek. Visszamegy a zárdába, és kiderül: ott senki nem vette észre, hogy ő akár csak egy fél órára is eltávozott volna. Valaki elvégzett helyette minden munkát. Az történt, hogy amikor ő elment, akkor Szűz Mária leszállt a Mária-képről a templomban, és a kis apáca képében ő mosta fel a követ, és pucolta a krumplit, tett minden mást, harminc évig.
Most karácsony van, a többi apáca buzgón dolgozik, hímeznek, szőnek, mindenki ajándékot készít Máriának. Ő meg nem csinál semmit. Mindenki ki van borulva, hogy ilyen lusta és ilyen hálátlan. Következik az éjféli mise, ott ülnek mind a templomban. És egyszer csak – nyitva van a templom kapuja – a kapu előtt elvonul a kilenc lovas. A fiai. Úgyhogy neki ez az ajándéka Máriának.
Ebben a legendában hihetetlenül megfogott a bűntudat teljes hiánya és a nagyon-nagyon egészséges és bensőséges viszony Máriával. Máriának különleges szerepe van a kereszténységen belül. Olyan, mint valami szelep. Azzal a különbséggel, hogy egy szelep alacsonyabb nyomást biztosítva engedi ki a gőzt. Mária személye pedig arra biztosíték, hogy minden, az egyház által megkövetelt erkölcsi szabály egy magasabb rendű szeretet jegyében, az igazi krisztusi szeretet jegyében bármikor megszeghető.
Na, én megírtam nagyon részletesen ezt a kis legendát, és akkor elmentünk moziba. Az egyetlen Buñuel-film, amit én addig nem láttam – mert nagyon szeretem, és mindet megnéztem –, a Tejút volt. Azt néztük meg. A film közepén ülnek a szereplők egy fogadóban. Egy súlyosan komplexusos, enyhén idegbeteg barát elkezd egy legendát mesélni. Ugyanez a legenda volt. Buñuel nem csinálta meg, hanem egyszerűen csak elmeséltette. Nagyon tanulságos volt, hogy mennyire máshova tette a hangsúlyt, bár látszólag érintetlenül hagyta a legendát. Buñuelnél az apácaeskü megszegésén volt a hangsúly. Kellernél az apáca személyén, nálam pedig azon, hogy Mária hogyan dolgozgat. Azt szerettem volna filmen megmutatni, hogy a különböző háztartási munkákat hogy végzi. Hogyan veszi le a glóriáját, amikor letörli homlokáról az izzadságot. Buñuelnél a kis apácát megerőszakolták, és akkor már szégyenében mit csinálhatott volna: ott maradt. Azzal a férfival, nem is tudom, hogy lovag volt-e, azt hiszem, nem. És természetesen a harminc év alatt mást sem tett, mint hihetetlen lelkiismeret-furdalások közepette szenvedett, amiért ő bűnben él. Itt egy eredeti, nagyon üde, nagyon ártatlan legendára telepedett rá az a bűntudattal súlyosan terhelt kultúra, amelyben Buñuel felnőtt. Egy gyönyörű, értékes kultúra, aminek a bűntudat az egyik alappillére. Mindenesetre ettől, hogy ez ennyire pontosan benne volt a Buñuel-filmben is, egy picit hátrahőköltem. Több okból is meghátráltam a terv előtt. Ekkor kezdtem írni a Bűvös vadász forgatókönyvét. Az egészből annyi maradt, hogy szerettem volna a kora-kereszténységnek ezt a nagyon jóízű, profán kettősségét megtartani.
– És a nyúl? Miért éppen miatta mozdul meg Mária?
– A nyúl Mária egyik attribútuma. A csábításnak, a kísértésnek való sikeres ellenállást jelképezi. Tehát nem a kísértés hiányáról van itt szó – ez fontos! –, hanem annak az aktív jelenlétéről és az attól való visszalépésről, az ellenállásról. Találtam is egy nagyon szép festményt, ahol Mária talányosan, két ujjal megsimogat egy nyuszit. Úgyhogy aztán ezért került a filmbe a nyúl.
– A felszínen egy thriller, egy ma játszódó pszichológiai krimi zajlik. Ennek az íve egy nagyon sokféle időn áthömpölygő mesefolyamra feszült rá. A különböző korokat pedig apró, időhöz nem köthető dolgok vezetik át egymásba, ezek az adott pillanatban a legfontosabbak. Egy szélben repülő makk, egy esőcsepp, egy gyöngyszem, vagy egy szarka. Elég hosszan egy csiga a főszereplő. Óriási hőstettet hajt végre egy hídon, aztán azonnal eltapossák. Egyáltalán nem vagy könyörületes.
– A román korban általában a nehezebb építményeket, például a hidakat majdnem mindig az ördög segítségével építették. Emberközeli volt az ördög, az egész ördögképe nagyon antropomorf volt annak a kultúrának. A gazemberségei mellett elismerték, hogy az ördög többet tud. Egyszerűen szükség volt a tudására egy ilyen bonyolult ügynél, mint a hídépítés. Az ördög általában egy lelket kért cserébe a munkáért. Az első lélek, aki átmegy a hídon, az övé lett. Mindegy, hogy állat, ember, vagy bármi más.
A csigát valószínűleg azért választottam, mert hihetetlenül lassú állat. Tehát több nap kell neki, amíg átér a hídon. Másrészt mindig tetszett gyerekkoromban, hogy a csigánál nagyon pontosan végig tudom követni, éppen mit érez, hiszen ahogy a szarvacskáit dugja és húzogatja, az mindent kifejez: hogy éppen szorong, kíváncsi vagy bátortalan.
Az írás során nagyon sokféle elem felmerül, ami valamilyen megmagyarázhatatlan okból tetszik vagy lelkesít. Aztán ezekből az elemekből az marad a filmben, ami szivacsként tud működni. Tehát a környezetében lévő, vagy a film egész kontextusát tekintve is fontos elemeket integrálni tudja, és valamilyen plusz értelmezést, jó esetben még általam is kívánt többlet-értelmezést tud nekik adni. Így maradt meg a csiga is.
Ebben a filmben az ördög egy híd elkészítésében segédkezik. Elkészült a híd. Az egyik oldalon röhögnek a falusiak, a másik oldalon meg toporzékol az ördög, aki szeretné már megkapni azt a lelket, ami jár neki, de nem megy át a hídon senki. Végül egy véletlen folytán, ami talán nem is olyan véletlen, egy csiga kerül a hídra, és szép lassan araszolva, több nap alatt átér. A lelke az ördögé lesz. Ezzel a mártíriummal, ha úgy tetszik, átadja a hidat a falusiaknak. Közben érkezik egy menet, egy Mária-képet szállítanak. Papok, szerzetesek, hívők, zarándokok. Boldog eufóriában rohannak át a frissen megnyílt hídon, és közben eltapossák a csigát. Az, hogy eltapossák, és az, hogy éppen innen indultunk ki, azért olyan lényeges, mert mindig jólesik valamilyen szilárd értékrend ambivalenciáját felerősíteni.
Egy másik időpontban, 800 körül történik a film egy másik jelenetsora, a frízek megtérése. Ez egy valódi történelmi esemény rekonstrukciója. A frízeket egy Bonifáciusz nevű ír szerzetes térítette meg, méghozzá úgy, hogy kivágta a Donar nevezetű szent tölgyüket. Mikor a frízek látták, hogy nem csap le rá a villám, nem dől össze ég és föld, megtértek. Egy kicsit átírtam az eseményeket. Mielőtt a szerzetes belevágna a fejszével a fába, előugrik egy kis nyúl – Mária attribútuma –, és megijeszti a szerzetest, aki elejti a fejszét. A tömeg leborul a szaladó nyúl előtt, mert azt hiszik, a nyúl képében Donar, a tölgy istene adott jelet. Így a nyúl megakadályozza a fa kivágását.
Ez a fa aztán a film során ott is marad, és fontos szerepe is lesz. Ha úgy tetszik, Mária, aki a későbbiekben megmenti ezt a bizonyos kis nyulat, közreműködik abban, hogy nehogy megtérjenek a frízek, mert taszítja őt, hogy ehhez ki kéne vágni ezt a szép fát.
Amikor utánaolvastam egy kicsit a keresztény térítéseknek, hihetetlenül mellbe vágott valami. Tudtam, hogy véresek voltak, és egyáltalán nem egy kifáradt hit helyébe – némi megkönnyebbüléssel – vették fel az emberek a keresztény hitet, mint a római birodalom akkorra már összeszorult területén, hanem egy életerős, aktív, pogány hit lett lefojtva. Ennek a helyébe telepedett a kereszténység. Szerintem máig a nagypolitikai események egyik mozgatója, hogy ez akkor erőszakkal történt. Ami megdöbbentett, azon túl, hogy felkoncolták és kibelezték egymást a felek, az az volt, hogy hatalmas erdőirtásokkal történt a térítés. Szent ligeteket égettek, szent fákat vágtak ki. Tehát ha úgy tetszik, akkor a keresztény hitre térés egy szimbolikus és teljesen gyakorlati erdőirtás keretében zajlott le Európában. Hadviselés a fák ellen. És ez nekem nagyon tetszett. Mert valamilyen módon benne volt az, hogy semmilyen folyamatot nem lehet egyértelműen megítélni, mindegyik folyamatban az összes véglet jelen van, és az értelmezhetetlenségig, a morális értelmezhetetlenség szintjéig van jelen.
– A csábítás, a kísértés valóban nagyon hangsúlyos. Az ördög rögtön a film elején megidéződik. Ő a másik meghatározó pont: az ördög és Mária közti erőtérben mozog aztán minden. A keret, amiből a film meséje kiszabadul, a második világháború idején játszódik. Ez – mint keret – egyfajta jelen idő. Ehhez képest a 90-es évek Budapestje, ahová érkezünk, a jövő.
– A saját életemben sem igazán origó értékű a jelen. A film eleje és vége – tehát a keret – ugyan tényleg a második világháború idején zajlik, de nem nagyon hangsúlyosan. Bármikor lehet, akár a jövőben is, amikor az emberek egy óvóhelyen, légitámadás alatt ülnek. Ennyi történik. Egy érvényes origót kerestem, és ez a második világháború lehetett. Az a fajta negatív erő, ami itt állandóan kísért és felbukkan, teljes erővel tombolt akkor.
Az operából a nyitányon kívül, ami egyszer szólal meg, egyetlen részletet használok. Ez a golyóöntési jelenet. Az operában egy viharos éjszakán, hihetetlen, vadromantikus környezetben, az ördög kiönti egy üstben a bűvös golyókat, és ráolvasással, a szó erejével felidézi és elszabadítja a gonoszt.
– Mindig akkor bukkan fel és kap teret az ördög, amikor valaki elgyengül vagy hibázik. A hibák viszont nem befolyásolhatóak, nem kerülhetők el az ember által. A filmben elég fatálisan ki van jelölve mindenkinek a sorsa. Nincs tere mondjuk annak, hogy például Max, a „vadász” az ördög ellen valamit léphetne, mégis nagyon tudatosan próbálja kezelni ezeket a helyzeteket.
– Az ördög a forgatókönyv valamelyik ősállapotában maga a véletlen volt. Tehát nem volt egy külön személy.
– Én a véletlennek inkább angyali vonásaival szoktam találkozni.
– Kétféle véletlenről beszélünk. Rendezett, agyonszabályozott világban élünk, amelyben ritka kivétel a véletlen, ugyanakkor én mégis azt hiszem, hogy inkább az a csodaszerű, ha valami harmonikusan összeáll. Ezt nevezzük aztán csodának. Esetleg véletlennek vagy misztikus élménynek. Nem akarnék erre hivatkozni, mert már a falra mászom a káoszteóriákra való konyhafilozófiai hivatkozásoktól (az enyém sem lesz különb), de a mi kultúránk abban a szent hitben él, hogy a szabályok úgy működtetik a mi életünket, mint a világegyetemet, ahol csak néha következik be egy-egy malőr. Ezt véletlennek nevezzük. Ez az arány valójában fordított.
Az ördög abban a zavarodottságban lakik, amelyben élünk. A zűrben, abban, hogy formátlan az életünk, és állandóan ezt a formátlanságot próbáljuk rendszerezni. És borzasztó nehéz úgy tartással élni, hogy az ne valamifajta póz, vagy valaminek való ellenállás, tehát valamiféle görcs legyen. Mert most az élet alapvetően formátlan. Egy nagyon megformált kultúrában nagyon plasztikus tud lenni az ördög is. Nálunk a dolgok bizonytalan körvonalúak, el vannak kenődve, és ebből táplálkozhat, mondjuk, az ördög. És ha az ember nem az alapállapotot változtatja meg, hanem megpróbál újabb és újabb logikus lépésekkel mindig egy-egy pontra megfelelni, akkor belemegy ebbe a játszmába, és semmi esélyt nem ad magának. Tehát Max azzal, hogy logikusan válaszol egy ilyen állapotra, az esélyét is elveszti, hogy bármit változtathasson rajta.
– Lehetett volna esélye másképp válaszolni?
– Ez az esély Mária. A másik vonal. Ő nem valami erkölcsi szokásrend vagy logikai rendszer mentén cselekszik, hanem egyszerűen, mint egy kisgyerek. Ezért a kisgyerek Mária társa a filmben. Egyszerűen érzi egy adott helyzetben, hogy az hamis, vagy nem. És nem próbálja elemezni. Mert totális a látása, ezért nem is tud artikulált választ adni egy helyzetre, csak totális választ.
– Max európai. Afrikában, mondjuk, a kérdéseidre csak totális választ kapnál. Ott mindenki eldönti az első pillanatban, hogy szeret téged, vagy nem, és ha igen, a továbbiakban a kérdéssel nem bajlódik, nem árnyalja, nem elemzi, hogy miért. Nyitott. Ebbe a gyanútlanságba aztán az a civilizáció bele is pusztulhat. Az európai civilizáció sorsa viszont, úgy tűnik, a logika lett. Amibe szintén, épp ezért, és a többivel együtt belepusztul.
– Igen, az európai civilizáción belül nyit Mária egy állandó kiskaput. Mert az emberi lélek, az nem arra az életmódra van berendezve, amit kialakított magának. Tehát állandóan kerékbe van törve. Azt hiszem, hogy minden kultúra annak árán építi fel magát, hogy azt a totalitást, ami egy ember, valamilyen irányba megnyomorítja. Ez persze nemcsak negatív jelenség, ennek csodálatos eredményei is vannak, tárgyiak és szellemiek.
A katolicizmus megtartott egy ilyenfajta kiskaput, egy gyökeresen másra alapozott világszemlélet irányába, ahol az embernek nem kell teljesítenie, nem kell megfelelnie, nem kell tisztának, bűntelennek lennie. Az a teljes, feltétlen odafordulás, szeretet, amely egy mamának a teljesen természetes tulajdonsága, az ott van Máriánál. És erre minden civilizáció minden emberének szüksége van. Ilyen kis biztosíték a Mária-kultusz.
– A filmben, ha képletek működnek, azokat az európai kultúra koordinátái határozzák meg.
– Igen, ez egy európai film. Nem akar más lenni. Nem áltatom magam azzal, hogy ki tudok bújni a bőrömből.
– Ezeket az embereket, akik megpróbálnak logikus válaszokat adni a létező kérdésekre, felmented, megbocsátasz nekik, és korrigálod a bűnöket, amelyek a logikus válaszok által elkövetődnek.
– Igen. Megpróbálom. És világos, hogy ezeket a bűnöket csak valami teljesen más területen lehet korrigálni.
– Melyiken?
– Ahol a csoda lehetséges esemény.
– Mese.
– Mese, csoda, gyerek. Mária. Igen.
– Van egy jelenet egy szerzetessel, aki látta Máriát. Lehet-e látni? Mi annak a három kis történetnek a viszonya, amely itt megjelenik?
– Amit ez a szerzetes elmesél, hogy ő látta Máriát, azt valószínűleg a millió Mária-legendából szűrtem le. A hitvita, amely előtte van, egy XVII. századbeli magyar teológusnak a munkája, szó szerint, húzásokkal persze.
– Sok szempontból hasonlít Weininger beszédére Az én huszadik századomból.
– Itt is tudományos módszerrel próbálja meghatározni valaki a megfoghatatlant. Három szereplő van. Egy teológus, aki Máriát, az ő lényegét természettudományos alapon igyekszik meghatározni, valahogy megragadni. Egy szerzetes, akinek misztikus élménye volt Máriával. És egy dajka, aki az egész vitát elég szkeptikusan hallgatja, és semmiféle magasabb rendű élményre, tudásra nem hivatkozik, hanem egyszerűen elmond egy mesét. Egy népi legendát. Úgy érzem, hogy ő fogja meg igazán a dolgot, és mind a két egyházi szakember elmegy a lényeg mellett. A szerzetes misztikus élménye ott lyukad ki, hogy egy praktikus elem belekeveredik. Meglátogatja őt Mária, de előtte üzen, hogy ha ránéz a szerzetes, el fogja veszíteni a szeme világát. De akkor ő már vagy tíz éve könyörög, hadd lássa Máriát, vállalja hát a kockázatot. Viszont az egyik szemét letakarja: hogy azért jusson is, maradjon is. És ezen a ponton pukkadt ki a dolog. Persze, ha mindkét szemét nyitva tartotta volna, akkor valószínűleg őnála maradt volna az utolsó szó, és nem a dajkánál. Mind a két férfiúnak valamilyen módon viszonylagos a válasza. Ha a szerzetes mindkét szemét nyitva tartja, akkor totális választ ad egy helyzetre. De kihagyta ezt a lehetőséget. A dajka pedig a lehető legegyszerűbb választ adja. A dajkaságnak ehhez nincs köze, mindenesetre egy ilyen totális válaszhoz előnyösebb léthelyzet a dajkáé, mint a teozófusé.
– Miért vakul meg, aki Máriát látja?
– Mert Máriát megpillantani erős helyzet. Mert annyira végletesen egyértelmű. Mi egyáltalán nem egyértelmű, és ezáltal borzasztóan letompított erejű élmények között élünk. Minden viszonylagos, ettől biztonságos és érdektelen.
– Mi a mese? Mi az, amitől az utolsó szó a dajkánál marad?
– Mindig utólag definiálódik, hogy egy adott korban mi a mese. Egészségügyi okokból minden társadalom kitermeli a maga meséit, nagyon is jellemző a társadalomra, hogy milyeneket. Ma nem világszép mesék készülnek, de ma is készülnek mesék, és éppen olyanok, mint amilyenek mi vagyunk.
– A Bűvös vadász nem ilyen mese?
– Nem. A mese ártatlan dolog, ez pedig nem egy ártatlan mű. Nem önfeledt mű, hanem reflektál. A mese a lényegét ragadja meg egy helyzetnek, és olyan alkalmas struktúrát használ a közvetítésre, amelyiktől ez a lényeg könnyen megragadható a mese hallgatói számára is. Tehát a mese struktúrája, maga a történet, nem áll ideologikus kapcsolatban azzal, amiről szól, hanem egy ennél sokkal vakabb és sokkal lényegibb kapcsolatban áll vele. Alkalmas azokat az érzékenységeket felébreszteni a hallgatóban, amelyek által ő is meg tudja ragadni annak a bizonyos helyzetnek a lényegét. Míg egy filozófiai értekezésben maga a struktúra is igyekszik leképezni a megragadott jelenség lényegét. Maga a struktúra szeretne hasonlóvá válni hozzá. Két teljesen különböző műveletről van szó.
Minden vallási szertartásban tulajdonképp értelmetlen cselekedetsorok zajlanak szinte kivétel nélkül holt nyelven, mert nem megmagyarázni, elemezni akarnak egy helyzetet, hanem megidézni. Az események tudatos követése fölösleges, sőt zavaró. Mágikus erejű helyzetet akarnak megidézni, minél több – akár lényeges, akár lényegtelen – megmaradt elemét megismételni ennek a rég volt eseménynek. És reménykednek, hogy újra létrejön egy különleges állapot.
– A film elején óvóhelyről szabadulunk ki egy mese révén. A mese végén csoda történik, aztán ugyanott vagyunk újra, a világháborúban. Az origó a zéró. Mire való a mese?
– Az ember józan annyira, hogy tudja, aközött, amit lát, és aközött, amit szeretne látni, különbség van. Mind a kettő jelen van a filmben. Tehát a mese valószínűleg semmit sem használ. Nem véletlen, hogy megtörténik a csoda, és utána ugyanott vagyunk, a föld alatt. Nincs feloldás. Az eredeti forgatókönyvben a végén feloldódott a történet. De közben annyira elment a kedvem a tisztelt világtól, olyan végtelenül kedvetlen vagyok, szóval még csak nem is igazán elkeseredett, hogy hihetetlen hamisnak éreztem volna egy ilyen befejezést. Most tulajdonképpen ugyanaz alá a kőtömb alá kerül be a végén az ember, ahol az elején is volt. Csak eljátszik vele, hogy milyen jó lenne kiszabadulni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/10 10-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=740 |
