Glatz Ferenc
Televízió és történelem címmel a Filmvilág 1981/5. számában ismertető cikket közöltünk az olaszországi Riva del Gardában, erről a témáról rendezett nemzetközi kerekasztal-beszélgetés anyagából. E problémakör kapcsán a történetírás és a tömegkommunikációs ismeretterjesztés hazai ellentmondásairól szól Glatz Ferenc cikke, melyhez szívesen fogadunk hozzászólásokat.
Bármennyire szakosodtak is a tudományok, gondolom, senki sem merné elvitatni, hogy a legelvontabb kérdésekkel birkózó tudományos kutató is végeredményben azon hitben alkot: eredményei valamilyen formában eljutnak a közönséghez, s talán még gondolkodásformáló hatásuk is lesz. És ha gyakran éri jogos vagy jogtalan vád a történettudósokat: könyveiket, cikkeiket immáron szinte csak egymásnak, a modern tudományos intézményrendszerben helyet kapó „tudós főknek” írják, senki sem vonná kétségbe, hogy a történetíró is törekszik állandóan kapcsolatot találni a közönséggel.
Közönség és történelem
A 19. századi történetírás számára tudomány és közönség viszonya problémamentesnek látszott. A történetírás a nemzeti irodalmak kifejlődésével szinte egyik évtizedről a másikra elfoglalta helyét a társadalmi kérdések iránt érdeklődő értelmiség olvasmányanyagában: a nemzeti-állami programjához történeti érvanyagot kereső német középosztály Leopold von Ranke műveit épp oly mindennapi olvasmányként vette kézbe a múlt század derekán, mint a magyar közönség Horváth Mihály könyveit a nemzetté válás vagy akár a társadalmi osztályok történetéről. Ezt is látva, a mai, közönségtől mind távolabbra szoruló szaktudományos történetírás magyarázkodva mondja: a múlt század történetírása kizárólag ennek, a virágzásban álló nemzeti problematika és történetiség összekapcsolódásának köszönhette a társadalmi érdeklődést; azt, hogy a történettudomány a múlt század szellemi életének középpontjába került. Arra azonban már egyáltalán nem figyel fel a mai történetírás: vajon a közönség és tudomány, történeti közgondolkodás és történettudomány egymástól eltávolodásában mennyire játszanak szerepet az elmúlt száz év alatt végbement változások a társadalmi méretű információszerzés területén? Nem tesszük fel magunknak az önkritikus kérdést: vajon ahogy a múlt század történetírása az egyetlen ismereteket közvetítő fórumot, a nyomtatott könyvet, illetve periodikát teljességgel birtokba vette és ugyanígy teljesen birtokba vette a gondolat-közvetítés egyetlen széles közönséghez szóló intellektuális módját, az írást, kialakítva a történetírás műfajait (a monográfiát, a tanulmányt, ± forrásközlést, az esszét), ugyanígy képes-e századunk történettudománya élni a mai kor ismeretközvetítő rendszere adta lehetőségekkel?
Amikor mi, kutatótörténészek a televízióról mint tömegkommunikációs fórumról beszélünk, hajlamosak vagyunk a már ismert, hűvös magunkat távoltartással szólni a „tudományos engedményekre” késztető tévé-szereplésekről, vagy bírálni – a tudományos álláspont védelmezőjeként – a szépírók, vagy forgatókönyvírók összeállította történelmi tárgyú egyéb műsorokat, hajlamosak vagyunk „panaszkodni”, mennyire nem a történész kapja meg tudásáért az erkölcsi és anyagi megbecsülést, ha műsorok közreműködőjeként felkérik. Arról azonban minduntalan hallgatunk: vajon a történettudomány, mint a hagyomány intézményesen hivatott tovább-éltetője, a jelenben végiggondolja-e a modern tömegkommunikációs eszközök kínálta lehetőségek szerepét a történeti. ábrázolás számára? Végiggondolja-e: mennyire tart lépést, lépést tart-e egyáltalán történetírói kifejezésmódjának fejlődése a széles közönséghez eljutó információs csatornák bővülésével?
Hang, kép és történetírói műfaj
A 19. században kialakult „klasszikus”- történetírást – közönség és történelem viszonyában – az első sokkírozó hatás akkor érte, amikor a napilapok, a Vasárnapi Újság-szerű magazinok, képesújságok olvasása szerves tartozékává vált a városi polgár napi elfoglaltságának, az újságolvasás „kötelező” foglalatossága lett az állami tisztviselői, értelmiségi rétegnek. És az újságírás, mint modern szellemi szolgáltatóipar, természetesen igyekezett követni olvasói érdeklődését; ahogy a történelem iránt meg-megélénkül a társadalom figyelme – és Magyarországon ez a nemzeti konfliktusokból eredően rendkívül gyakori – az újságírás természetességgel szállítja a legszélesebb közönségnek a történelmi témákat. Hivatásos történész azonban a századelő Magyarországán jelentkező információ-robbanás idején ritkán fog még tollat azzal a céllal, hogy a napilapokba írjon. A török-kori életképeket festő Takács Sándoron, vagy a szépirodalom mezején is szép babérokat aratott Acsády Ignácon, később Marczali Henriken kívül elsősorban a másodkézből, a szakmunkákat olvasmányossá oldó újságírók tollából kerül a történelem a széles közönség elé. Nem mutatott nagyobb affinitást a történettudomány a „következő” tömegkommunikációs robbanás fóruma, a rádió iránt sem. A műsorszóró az 1920-as évek végétől szívesen közvetített történelmi előadásokat, márcsak azért is, mert Trianon után a korszak politikai ideológiája és közgondolkodása rendkívül erősen történelemre orientált volt. Lukinich Imrén kívül (aki sok közéleti funkciója ellenére sem tartozott a kor legkiemelkedőbb történetírói egyéniségei közé) – azonban csak elvétve találkozunk történészekkel a történeti műsorok programjában.
Ha nincs is terünk itt részletes tudomány- és kultúrtörténeti fejtegetésekre: miért mulasztotta el a történettudomány a legmodernebb tömegkommunikációs fórumok történeti tematikájának birtokbavételét, annyit mégis jelezhetünk: a történettudomány úgy gondolta, hogy sem a napi sajtó, sem a rádió nem kínál igazán új kifejezési formákat a történész számára. Az újságírás végeredményben mégiscsak rokon-tevékenység a könyvírással, s a rövid lélegzetű történetírói műfajokra a kulturális periodikák (Budapesti Szemle, Magyar Szemle, Magyar Kultúra, Külügyi Szemle, Protestáns Szemle) a napilapokhoz hasonlóan kínáltak lehetőséget. Ugyanígy a „rádiózás” is – ami egyet jelentett a rádióban tartott felolvasásokkal –, nem kínált jobb kifejezésformát, mint a történettudománynak a tanulmányírás melletti másik klasszikus kifejezési eszköze, az egyetemi előadás. És ha a tudománytörténeti fejtegetéseknek nincs is e keretek között helye, mégis utalnunk kell egy döntő tényezőre, a szaktudomány társadalmi elhelyezkedésének korabeli felfogására, amely a közönséghez fordulásnak két szintjét és két közvetítő formáját ismerte: a tudományos fórumokon (könyv, folyóirat, tudományos társulatok) szólni a középosztályhoz, a széles közönséghez szólni a különböző oktatási intézményekben.
A televízió, mint a „harmadik tömegkommunikációs lépcső”, széles körű elterjedése – megítélésünk szerint – nemcsak tovább élezte a történetkutatás és a közönség viszonyában az ellentmondásokat, hanem szükségszerűen rá is kényszeríti a történetírást, visszamenően is átvizsgálni szaktudományos eszköztárát a modern információ-közvetítés szempontjából. Miért?
Elsősorban egy általános kultúrtörténeti jelenség miatt. Mint ismeretes: nemcsak Magyarországon, de a magasabb szintű és fejlettebb technikájú nyugati országokban is a televízió oly korban vált mindennapi kulturális intézménnyé, amikor a tömegkultúra már a korábbi fórumokon is (nyomtatás, rádiózás, oktatás) rendkívül demokratizálódott, s olyan korszakban, amikor már erős társadalmi igény jelentkezett a tudományos álláspontok tömeges megismerése iránt. Most már – függetlenül a családi életben is mindennapi helyet kapott televíziótól – a tudomány is érezte: nem maradhat az akadémiák, egyetemi katedrák exkluzivitásában, valamiképpen jelen kell lennie korunk egyik legjellemzőbb folyamatában, a kultúra tömegesedésében. Másrészt foglalkoznia kell az eszköztár és kifejezési eszközök felülvizsgálatával a történésznek – feladva immár régi típusú felfogását a tudomány és a közönség viszonyáról – az új fórumok, mindenekelőtt a tévé és a film technikai kívánalmai miatt is. Látja: a műszaki és a szépen filmezhető más természettudományok, ugyanígy a könnyen kamera elé idézhető kortörténeti folyamatokat vizsgáló jelen tudományoktól (jogtudomány, néprajz stb.) eltérően a múlt hű felidézése – képi- vagy hangjátékban – rendkívüli nehézségeket támaszt. Amíg a jelen tudományok gyorsan kialakították a maguk televíziós műfajait (a riportot, a helyszíni felvételeket) és ezzel mondandójuk alátámasztását képi anyagon könnyen elvégzik, addig a történelmi korok túlnyomó többségéről nincsenek ránk maradt hangszalagok, filmfelvételek, sőt még a hozzánk közel eső korokból is hiányoznak gyakran a képi ábrázolások; tehát maga a dokumentáció, az alapanyag is rekonstrukciót, alkotói újrateremtést igényel.
Ezzel egyidőben a történésznek látnia kell: korábbi társadalmi elhelyezkedése, annak merevsége mennyire együtt jár a történetírás műfajainak megmerevedésével is. Tudományos alkotói gondolkodása, kifejezési eszköztára még ma is elválaszthatatlanul kötődik a klasszikus 19. századhoz, a nyomtatott betűhöz. Nem könnyen kimondható, szinte kínos önkritikára kényszerül: a középkori krónikáshoz képest a 16–18. század elbeszélői a közönségigénytől és a kor kulturális szintjétől sarkallva nagy műfaji újítást hoztak a történetírásban, a 19. század történetírása a társadalmi közgondolkodás történelemszomjától hajtva kialakította a ma már klasszikusnak nevezhető történetírói műfajokat, ezzel szemben korunk történetírása a tömegkulturális igények, az információ-közvetítő fórumok minden korábbinál gyorsabb fejlődésétől elmaradt. Ennek is köszönhető, hogy ma még nem is gondolhatunk komolyan arra, mikor érkezik el az idő, amikor a televízióban történészek írják a történeti műsorokat, amikor a történetíró forrástanulmányaiból merített múlt-rekonstrukcióját, arról kialakított értékítéleteit képszalagra vagy filmtekercsre elképzelt jelenetekben formálja meg. Ahogy több mint félévszázados rádiós kultúránk sem tudja még elérni, hogy hivatásos történész történetírói műfajnak tekintse a hangjátékot, úgy félve tesszük még csak fel a kérdést: mikor léphet be a történetírói műfajok közé a maga egyenrangúságával a színjáték, a képi rekonstrukció?
Magunk teremtette akadályok
Nem e folyóirat hasábjaira kívánkozik a sürgető módszertani felmérés: a műfaji megújításnak és e történetírói-mentalitásbéli változásnak melyek a szaktudományon belüli feltételei. Inkább csak néhány megjegyzéssel jelezni szeretnénk a gondolkodtatás és az önkritikára-készség igényét.
1. Mérlegre kell tenni a történettudomány utóbbi évtizedekbeli fejlődését abból a szempontból: menynyit őrzött meg a múlt század történetírásának nagy erényéből, a megjelenítő-készségből. A modern történettudomány ugyanis, felfedezve, hogy a társadalomban törvényszerűségek uralkodnak, e felismerés bűvöletében – mind a marxista, mind a modern polgári tudomány – elsősorban arra koncentrált, hogy a letűnt korokat, mint e törvényszerűségek munkálkodásának „termékeit” és „megjelenési formáit” mutassa be. Maga a történés mikéntje, a nagy történeti folyamatokat alkotó mindennapi történeti cselekvés, a részletek kidolgozása a történetírói művekben háttérbe szorult. A szaktudomány nagy eredménye, hogy a teória nélküli történetírás valószínűleg örökre elvesztette terét, de ez a fejlődés mintegy magával hozta azt is, hogy teret vesztett a történetírásban a történeti rekonstrukció, és a történészi műveltséganyag egészében az, amit a rekonstrukcióra-képesség feltételez: a gondos forrásismeret, a gondos forráskritika. Talán túlzott igény (?), az új kommunikációs fórumok követelte új történetírói műfajok megszületése sürgetik majd a történészi tevékenységen belüli egyensúly helyreállítását...
2. A korábbi történetírás a történetíró elsőszámú erényének az intuíciót, a „beleérzést” mondotta. Ideológiailag bizonyítottuk, hogy ennek a felfogásnak alapja a történelem idealista szemlélete volt. Azt azonban elfeledtük leszögezni: a képi megjelenítés, az a képesség, hogy a kutató töredékes forrásaiból fel tudja magának idézni és munkájában láttatni azt a viszonyt, amely emberek között, ember és környezete között nagyon is az adott korra jellemző módon fennállott, – valóban a történész elsőszámú képessége. Ha más nem, akkor a modern kor igénye, a verbalitás mellé a vizuális, képi gondolkodás mind erősebb benyomulása rá kell, hogy kényszerítse a történettudományt a források töredékeiből az egészet teremteni tudó történetírói fantázia, képzelet becsületének helyreállítására. Ahhoz ugyanis, hogy a fentebb említett és itt sürgetett új műfajokat kialakíthassuk, a korábbi korokat be kell tudnunk népesíteni hús-vér cselekvő emberekkel, fel kell figyelnünk forrásainkban azok mindennapi életkörülményeire, és ezek alapján el kell tudnunk képzelni akár politikai-társadalmi vagy egyéni életük közvetlen indítékait, érzelmeiket, indulataikat, gondolkodási normáikat is. Egyszóval, a végső soron ható gazdasági meghatározottság minduntalan történő kimutatása mellett a történelem emberi, ha úgy tetszik szubjektív mozgatóit is.
3. Lehet, hogy ez a sürgető igény ráébreszti a történetírást: sokoldalúan gondolja végig, íróinknak, filmrendezőinknek miért van nagyobb hatásuk társadalmunk történelemről gondolkodására, mint szaktudományunknak. E más írói ágazatok sikerének egyik – eltekintve most már a korábban említett műfaji kérdésektől – titka nem az-e, hogy a regényben, teátrumban gondolkodó író rá van kényszerítve a legdrámaibb történeti szituációk, a legemelkedettebb történeti cselekedetek mindennapi, a környezetben történő megjelenítésére, hőseinek, mint embereknek, egyéniségeknek ábrázolására. Hogy a történetírás miért engedi a szakmán kívülre szorulni a leghatásosabb történelemábrázolási módokat – lehet gyakorlati kérdés a maga intézményeinek társadalmi elhelyezkedését kereső történettudomány számára. Az viszont már erős önkritikára késztető elméleti probléma: szükségszerű-e, hogy egy Fernandel, Kühlmann-film például sokkal többet tud elmondani századunk kispolgárának velleitásáról, cselekvésrugóiról, mint a nagy fogalmi és statisztikai apparátussal dolgozó, logikus konstrukciókkal építkező társadalomtörténet-írás. Azt hiszem, többünkben megfogalmazódott már az önkritika: a történelmi regényeket, filmeket elsősorban ez az emberi cselekvésrugókat feltárni tudás teszi a modern történetírás monográfiáinál színesebb írói termékké...
*
És, hogy visszatérjünk gondolatmenetünk kiindulópontjához, a közönséghez; még valami kimondásra kívánkozik. Korunk történetírója, ha valóban hivatásának érzi kora társadalmához szólni, jelenünk problémagócainak múltban gyökerezését megmutatni, hozzá kell férkőznie ahhoz a közönséghez is, amelyik immáron nem vastagkötésű, margó-jegyzetekkel ellátott monográfiából ítéli meg nemzeti nagyjainkat, hanem előző filmjében talán csavargónak, most pedig töprengő hősnek maszkírozott színészek alakításából; ahhoz a közönséghez, amelyik nem könyvtárak csendjében, vagy kihegyezett ceruzával kezében íróasztalhoz ülve olvassa a történész okfejtéseit, hanem az esti langy fürdő után puha mamuszába dugva lábát, elterpeszkedve, kissé talán el is pilledve kedvenc foteljében forgatva kultúrdobozainak kapcsológombjait, engedi magához nemzetek, országok sorsát eldöntő csaták, konfliktusok – a szomszédok érzékenysége miatt talán le is halkított – zaját... S másnap a hivatalban a reggeli kávé mellett a nemzetközi események, a sportmérkőzések, a hirdetések, vagyis a „tegnapi adás” szórványemlékei között találnak helyet legutóbb talán sok évvel ezelőtt, az iskoláskor ünnepélyein idézett méltóságos történelmi hősei...
És a múltat alkotói szenvedéllyel újraélő történész ne érezze a néző vagy a hallgató hangos szuszogását a tudomány szentélye megsértésének. Sőt!...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/08 60-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7379 |
