Ardai Zoltán
Egy kávézó a benzinkútnál, rezignált személyzettel és környékbeliekkel, akik műsoros estek vágyát rejtegetik magukban.
Mint egy novella 1910-ből: az őszhajú, de még mohó bútorraktár-tulajdonos egyre durvább csapodárságai a feleség halálos szívrohamához vezetnek, ám a férj nem boldogul özvegyi szabadságával, sőt újra beleszeretvén a másikba, utána pusztul, hisz az a nő már csak látomás, kísértet. Az új Percy Adlon-film meséjét „írhatta volna” D’Annunzio, Pirandello, Csáth Géza, Leonyid Andrejev, vagy akár Hans Heinz Ewers is, a jelenetek légköre azonban nem idézi egyiküket sem, csak magát Adlont, a jóemlékű Bagdad Café és Cukorbébi szerző-rendezőjét. Aki viszont mintha Milos Forman Elszakadását fejlesztette volna lassan moziszériává, érzelmes humorú, kisrealista epikával forgolódva az Egyesült Államokban. A tengerentúl metropolisaiban meg a prérin játszódó mitteleuropéer karakterű filmekről van szó, hatalmasan pufók német asszonyságok, uráli születésű cowboyok és hasonlók szereplésével, akik életre bűvölik Amerika náluknál elkérgesültebb szívű félreszorultjait. Adlont csak a „nem érdekes emberek” érdeklik, csak az ártatlanok; számára a többiek: a polyva, a massza, a semmi. Ami valami: egy kávézó a benzinkútnál, rezignált személyzettel és olyan környékbeliekkel, akik műsoros estek vágyát rejtegetik magukban. Vagy egy bútorraktár irodája, melynek porlepte ablakában bepislogó fejeket látni örökösen (a hevederes alkalmazottakat) – ez igen, ilyen helyeken azért történnek még ma is dolgok! A Los Angeles-i helyszínű Örökifjú és Tsával mégis megtörténik az üdítő széria, Adlon valóban csupán idézi itt önmagát. A filmbeli miliőn és a história komikai előadásmódjában (így az ilyen-olyan holmik látványánál, az apró de jelentékeny mozdulatoknál való elidőzésben) rögtön ráismerhetünk az adlonizmus vonásaira, de ez az öröm a szívroham-jelenettel maga is elfullad. Ama elmaradhatatlan „könnyáztatta rész”, amelyet korábbi műveiben Adlon csak befejezésként alkalmazott, most a film teljes második felét teszi ki. A túlzás gyakran eredményezhet kedvező hatásváltozásokat; ez nem az az eset. Míg a Bagdad Café záró érzelemrohamát (a maga egyszerre valószerű és családi-tévés jellegével) még akár bátornak is mondhatnám, az Örökifjú és Tsa hosszasan elnyúló zokogó tónusát – bárha ez némileg erotikaibb színezetű – inkább csak kiállhatatlanul konvencionálisnak. (Ezek után az újra familiáris derűvel beköszöntő zárókép is szimplán csak „édes”.) Az őrült férjet híresen pazar színész alakítja, változatlanul nagy, de ezúttal csekély hozamú tehetséggel. A feleség tömpe, kócos, érdes modorú figurája viszont legendát teremtve magasba emelhette volna az egész filmet, ha a halál karjaiba nem dől (és vissza nem tér ifjú szépségként, sírhideg flitterekkel hollywoodi stílű naftalinos ruhakölteményekben.) De nem is lehet igazán megérteni, hogy ez a kópészerűen mindentudó, remek asszony hogyan pusztulhatott bele férjének bármely ügyébe. Amint ott kapálózik a szívrohamban – micsoda csalatkozás! Őt senki sem csapta be, hisz tudta, milyen a marha férje – de ő… ó jaj, ő félrevezetett minket.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/09 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=737 |
