Székely Gabriella
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Szomorkás hangulat ülte meg idén a pesarói fesztivál vetítéseit és vitáit. Az igazgató, Lino Micciche Latin-Amerika filmjeit és filmeseit invitálta meg az Új Film Nemzetközi Szemléjére, ahol is a kubai és nicaraguai rendezőkön kívül szinte mindenki jól kipanaszkodta magát. Vágyakozva emlékeztek az egykori, hatvanas évekbeli sikerekre, és nekibuzdulásokra Brazíliában és Mexikóban, a tiszavirágéletű Allende-korszakra, és szigorú tárgyilagossággal elemezték a hetvenes évek csöppet sem rózsás filmes állapotát. A latin-amerikai film válsággal küszködik, nincs közönsége, nincs piaca, rosszul forgalmazzák, a hollywoodi mozi elhódítja előle a nézőket, éppen azokhoz nem jut el, akiknek alkotóik szánják, akikről szól. Furcsán otthonosan érezhette magát a magyar tudósító ebben a filmes vitában, a távoli világból, eltérő rendszerű és légkörű országokból érkezett rendezői érvek meglepően ismerősen hangzottak.
Uruguay és Argentína, Brazília és Mexikó, Bolívia és Peru természetesen más-más természetű gondokkal küzd, a filmes kifulladás oka elsősorban politikai jellegű. Néhány évvel ezelőtt a Sight and Sound című angol filmlap érdekes cikket közölt Latin-Amerikában lelövik a filmeseket? címmel (a Filmvilág 1976. 17. számában ismertette is), mely a politikai terror által emigrációba kényszerített rendezők sorsát vázolta. Itt most Pesaróban a filmesek személyesen meséltek. Uruguayról, ahonnan nyolc éve üldözték el a legtehetségesebbeket, és akik most leginkább Venezuelában próbálkoznak, természetesen a hazai valóságtól, élményektől elszakítottan. A bolíviaiaknak újabban Nicaragua ad otthont és kamerát, mert hazájukban semmilyen politikai jellegű filmet nem forgathatnak. Akik otthon maradtak, népszerű, látványosan szórakoztató formába burkolgatják óvatosan társadalmi mondanivalójukat. Argentínából Mexikóba vándorol a baloldal. A hazai filmgyártás, mely valaha a legnagyobb volt egész Latin-Amerikában, csőddel küszködik. Harmincöt chilei rendező él szerte a világban, tizenhat országban. Az emigrációban kilencven filmet forgattak, az otthon titokban elkészült alkotásokkal együtt százegynéhány az elmúlt nyolc év filmes termése. Csakhogy mindez különböző nyelveken, különböző társadalmi, eszmei környezetben született. Hogyan lehet folytatni a dialógust az otthoniakkal, a kollégákkal, hogyan maradhatnak chileiek Párizsban, az NSZK-ban, vagy Mexikóban? – ezt a gondjukat osztották meg a fesztiválvendégekkel a chilei rendezők.
Venezuela a leggazdagabb dél-amerikai ország, de a kormány csak 1976-ban létesített először nemzeti filmalapot, a venezuelaiak innen számítják filmművészetük születését. El is készült hamarjában harminc játék- és vagy száz dokumentumfilm, ám a kormány megijedt a palackjából kiszabadult baloldali „filmszellemtől”, és megvonta támogatását. Az értelmiségi front, írók, képzőművészek szervezkedésére, követelésére újból megindult valamiféle mozgás, de kicsi a piac, kevés a közönség.
A sok emigránsnak otthont adó Mexikó baloldali filmesei, akik a hatvanas évek végén a Nemzeti Filmművész Frontba tömörülve sikeresen indítottak harcot a hollywoodi kulturális „gyarmatosítás” ellen, most a forgalmazás, a kommerszet követelő magánproducerek szorításában fuldokolnak. Ha egy mexikói film rövid idő alatt nem éri el a kívánt kasszasikert, azonnal leveszik a mozik műsoráról. A producer legközelebb már nem kockáztat. A mozijegy árába belekalkulált filmadón pedig külföldi filmeket vásárol, nem a nemzeti filmgyártást segítik.
A brazilok a cinema nôvot siratják, és a közben felnőtt új rendező nemzedék az 1974 utáni nyitottabb politikai légkörben keresgéli a nagy nevek, Rocha, Diegues árnyékában a filmes megszólalás formáját. Kontrollált demokráciában élnek – ahogyan ők nevezik –, iparosodó, fejlődő konszolidációban, melyben azonban az értelmiség lassan elveszti figyelő, társadalmi lelkiismeret-őrző szerepét. Ezt a feszültséget, zavarodottságot érzik ők maguk is saját filmjeiken, és az egyre nagyobb szakadékot a „közönség-” és „művészfilm” között.
A fesztivál programja tulajdonképpen ezt a műfajbeli és filmnyelvi tétovaságot, ideges toporgást, valamifajta önálló nemzeti filmes hang keresését tükrözte. A Pesaróba összeválogatott műsor alapján a nézőnek úgy tetszik, mintha a peruiak jutottak volna legtovább. Három érdekes játékfilmet is láthattunk, kettőt ugyanaz a rendező, Federico Garcia Hurtado készített. A Laulico és A Huayanay-i eset is az Andok-béli indiánok között játszódik, és a kis közösségek nemzeti tudatosodását ábrázolja. A Laulico a felszabadító nemzeti hős, a népvezér mítoszának születését meséli el, A Huayanay-i esetben pedig a rendező egy megtörtént bírósági ügyet játszat el, ha nem is a valóságos szereplőkkel, de ugyanazon falu parasztjaival. Huayanay kecsuák lakta kis település fenn a magas Andokban. 1974-ben különös dolog történt errefelé, mely botrányt kavart a limai újságokban is. Az indiánok panaszolták a hatóságoknak, hogy a volt földbirtokos intézője lopja állataikat, a termést, de bizonyíték híján nem találtak meghallgatásra. Az intéző tovább garázdálkodott, megölte a falu öregjét, asszonyokat erőszakolt meg. Az indiánok elfogták, a kis közösség törvényt ült, halálra ítélte. Az ítéletet végrehajtották, és a holttestet, mint igazi bizonyítékot, bevitték a városba, letették a főtérre, közszemlére. Sokakat természetesen börtönbe zártak, a baloldali ügyvédek évekig harcoltak a kiszabadításukért. A film egy indián kisiskolás arcával búcsúzik, akitől hiába kérdezi spanyolul a tanítónő: „Kinek köszönhetitek a szabadságot?”. A gyerek elsírja magát a kamera előtt, a kérdést sem érti, és a választ sem tudná megmondani.
Federico Garcia Hurtado a zene, a tánc, a mozgás, a közösség természetes életközegének ábrázolásával a pesarói szemle legizgalmasabb pillanatait szerezte közönségének.
Francisco José Lombardi a perui film másik jellegzetes, „városi” vonulatát mutatta be. Az iparmágnás halála az olasz politikai filmek stílusában mesél el egy gyilkosságot. A címben szereplő iparmágnást a nyaralójában mészárolja le egy félnótás indián fiú Lima szegénynegyedéből, így akar bosszút állni mindenért, ami nem sikerült az életében. Mert indián, mert szegény, mert szerencsétlen.
Ilyen közönségcsalogató formát keresett a brazil cinema nôvo újraélesztője, Nelson Pereira dos Santos is Az élet útján című alkotásában. Két énekes karriertörténete a film, mindketten kőművesek, megérkeznek Sao Paulóba egy gitárral, és munkához látnak. Mulatságos kalandok során jutnak el az ócska kis bodegák színpadától a hanglemezgyárba, a hírnévhez. Kritikusai hevesen bírálták a rendezőt, a brazil társadalom apologetikájának érezték a vidám mesét, melyben a hősök mindent elérnek, ha igazán megküzdenek érte. Dos Santos válasza szerint a film éppen ellenkezőleg: társadalombírálat, a küzdők kiszolgáltatottságát mutatja meg, és a vágyak, a sikerek igazi korlátait, kis-szerűségét. A külföldi néző nehezen foglal állást a vitában, a burkolt kritikai hangot azonban nem igen hallja meg, inkább szórakozik a neorealista színekkel festett komédián.
Derűsen kezdődik a mexikói film is, a Szívem, Maria, melyet Gabriel García Márquez forgatókönyvéből rendezett Jaime Humberto Hermosillo. Sokáig csodálkozunk a bűvészlány és a besurranó tolvajfiú szerelmének, házasságának García Márquez-ra igencsak nem jellemző franciás bohózatán, aztán a történet egyszercsak hirtelen megfordul. Maria egy este egyedül az országúton elakad a kocsijával, felkéredzkedik egy autóbuszra, melyen furcsa arcú emberek utaznak. Egy kórház előtt állnak meg, a lány beszalad telefonálni, és soha többé nem engedik ki. Az autóbusz ugyanis elmegyógyintézetbe szállított új betegeket, Maria hiába magyarázza az ápolónőknek, az orvosnak, hogy ő csak telefonálni jött, injekciót nyomnak bele, kényszerzubbonyba öltöztetik. Hetek telnek el, a lány lassan megszokja környezetét. Végül értesítik a férjét is, aki eddig is sokszor furcsállta felesége viselkedését, tehát nem gyanítja, hogy Maria félreértésből került a bolondok közé. Maria körül bezárult a kör, és az őrült világ örökös lakójává válik.
Hermosillo félelmetesnek és valóságosnak mutatja ezt a világot, gyakran Forman Száll a kakukkját is emlékezetünkbe idézi. A Főnénik és társaik itt is lesben állnak, a mázos mosolymaszk az arcukon idekinn és odabenn is fenyegető.
A latin-amerikai mustrában sajátosan külön hangon szólaltak meg a kubai és nicaraguai filmek. Kubából egyetlen játékfilm szerepelt csak a műsoron, Pastor Vega rendezésében a Teresa portréja, amely két évvel ezelőtt Moszkvában nyert díjat, a többi Santiago Alvarez, Jesus Diaz, Oscar Valdés és más neves dokumentarista régebbi alkotása. A nicaraguai filmesek láthatóan tőlük tanulják a módszert. Nyolc-tíz perces híradóikban ugyanazzal a hatásos, ritmusos, mozgósító lelkesültséggel számolnak be a Somoza-rendszer bukásáról, a forradalom győzelméről, az analfabétizmus elleni harcról, a május elsejei ünnepségekről, mint annak idején, a hatvanas évek elején, a kubaiak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/08 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7361 |
