Hirsch Tibor
Kell olvasni, nemcsak Tamási Áront, de szép, okos könyveket általában – lehetőleg erdők csendjében, havasok téli békéjében.
Nem biztos, hogy Mihályfy Sándor filmjét nem lehet olyan mérlegen mérni, melyen nem találtatik könnyűnek. Éppen csak új engedményeket kell tenni: például kiindulási feltételként fölírni magunknak, hogy a mozgó-képeskönyv (mozgóképeskönyv?) nem eltévelyedés, valamely más irányú szándék leleplezendő kisiklása, hanem műfaj, de legalábbis mozialosztály, esetleg méltányolandó alkotói küldetésfajta. Tehát nem egyszerűen olyan irodalom-adaptáció, melyen átsüt a kiválasztott klasszikus szerző elfogódott tisztelete. És nem is egyszerűen szerény film, amelyik nem tolakszik előre az amúgy is vitatott filmszerűség izgága eszköztárával, de szavakkal – dialógusba foglalt gondolatokkal és nyelvi szépségekkel – kíván tanítani és gyönyörködtetni, és ezeket a fent jelzett elfogódott tisztelettel ténylegesen előre is engedi; mármint önmaga: kép- és hangértékei elé.
Ez mind követelmény, de kevés: a bevezetendő alkotói küldetés-fajta szükséges, de nem elégséges feltétele. Egy ilyen képeskönyvhöz ugyanis értelemszerűen képek is kellenek. Olyan képek, melyek egyszerre szerények, „előreengedős” természetűek, de azért képek a javából: nem mintha külön-külön a néző agyába vésődnének, hanem mert együtt, csoportban igenis meghatározzák a műélvezet utáni állapotot.
Az Ábel-filmben ugyanis hiába is udvariaskodna a kép a szöveg javára, a néző sosem fogja egyszerűen televíziós produkcióba illeszkedőnek érezni a míves mondatokat. Túl szépek és különlegesek: álcázás nélkül fényeskedik homlokukon Tamási Áron írói és nyelvzsonglőri védjegye. Ebből azonban nem következik, hogy ezek a mondatok hatás nélkül maradnának. Hatásuk maga a kívánság és következtetés, hogy olvasni jobb volt őket, vagy jobb lesz, mármint annak, aki még nem olvasta.
További következtetés, hogy kell is olvasni – nemcsak Tamási Áront, de szép, okos könyveket általában – lehetőleg erdők csendjében, havasok téli békéjében. Szolgáljon tehát a kép étvágygerjesztőül a szónak, ami e mozin belül ugyan nem ér sokat, de mozin kívül, mozi után várja azt, aki megkeresi. Hiszen az Ábelt játszó Illyés Leventének is mintha hitelesebb volna a szem- és szájmozgása, mint az, amivel e tisztességes némafilm-színészi teljesítményt a gyenge utószinkron közvetítésével a film hangzóvilága kiegészíteni képes.
Nincs szó éppen botrányos kudarcról, de meglepetés sincs: hiszen majd negyedszázada sikerült először és utoljára magyar filmben elérni, hogy veretes szöveg és veretes kép ne udvariaskodjon egymás előreengedésében – akkor is csak számos rendkívüli egybeesés, Krúdy, Huszárik, Latinovits egyszeri és megismételhetetlen találkozása által.
Itt azonban a látvány is olyan formán hatásos, ahogy a szöveg – hiányérzetet gerjesztve. A tájképek semmitmondó ártatlanságukkal éppen azt sugallják: nem kell nézegetni őket. Merthogy nem elég nézegetni. Oda kell menni, ott kell élni, ahol e szépséges nagytotálok mögötti valóság föllelhető. Ott aztán színről színre ellenőrizni, hogyan is hatnak valójában: behúzódni a kunyhóba, megrakni a tüzet, és bölcs olvasgatás, jóízű szalonnázás után csendesen imádkozni a messzi városok mozi- és tévénézőiért, akik mindebből kimaradnak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/09 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=736 |
