Boros István
Magyarország kis ország, Budapest-centrikussága miatt mégis óriási eltérések tapasztalhatók az egyes települések kulturális és közművelődési színvonala, fejlettsége, lehetősége és nem utolsó sorban a szándékok és a célok között. Mégis nemegyszer előfordult, hogy éppen vidéken, igen, a sokszor és sokak által lenézett vidéken, olyan jelentős kulturális események, kísérletek, változások történtek, amelyek ha ideig-óráig is, de meghatározták majdnem az egész ország művészi arculatát.
Önállóság vagy önállótlanság?
Furcsa módon a Komárom megyei Moziüzemi Vállalat központja Tatán van, s nem a megyeszékhelyen. Szakácsi János igazgató elnézést kér, de neki csak félórája van, s muszáj mennie, a Marxista–Leninista Esti Egyetemre megy konzultációt tartani. Azután két és fél óra múlva alig tudunk elköszönni egymástól.
Lassan, bizonytalanul indul a beszélgetés. Kezdetben csak általános, semmitmondó dolgokról, de aztán egy hirtelen váltás, és máris belevágunk a filmforgalmazás dzsungeljének közepébe.
– A jelenlegi gyakorlat szerint fölosztották az országot öt műsor-körzetre. Mi a nyugat-dunántúlihoz tartozunk Vassal, Veszprémmel, Zalával, Győr-Sopronnal együtt. Az új megjelenésű premierfilmek elosztásánál, indításánál az egyik szempont az, hogy azt a megyei jogú városokban kell indítani.
– Pedig?
– Nem tartom törvényszerűnek, hogy minden esetben a város nagyságától kell függővé tenni, hogy hol indul egy-egy kópia bemutatása.
– Kiszolgáltatottság ez?
– Keményen fogalmaz, de az. Gyakran kénytelenek vagyunk minden filmet vetíteni. Ez nem jelenti azt, hogy a vállalatnak nincs önállósága. A kényszer nem a MOKÉP hatalmi funkciójából fakad, hanem abból, hogy a kópiaszám adott, és nekünk többek között az a kötelezettségünk is megvan, hogy minden legyártott és megvásárolt filmnek meg kell adni a bemutatási lehetőséget. A mozikat az adott kópiaállományból kell ellátni, és ez azt eredményezi, hogy néha gyengébb színvonalú filmet is kénytelenek vagyunk műsorra tűzni. Az is tény, hogy sajnos az utóbbi időben volt néhány kópia, amit a fenti okok miatt nem tudtunk beosztani.
– Hogyan alakulna a filmforgalmazás helyzete, ha önök legyártathatnának kópiákat?
– Ez a megoldás jelenleg megítélésem szerint még néhány évig elképzelhetetlen, mert a moziüzemi vállalatok nem a kópia vásárlásra kapják az állami támogatást. Ha egy-egy vállalat történetesen mégis venne egy-két kópiát, ebből annyi előny származhat, hogy az adott film bemutatására valamivel korábban kerülhetne sor. Perspektívában nem az oldja meg a magyar film látogatottságának problémáját, hogy a MOKÉP, vagy a moziüzemi vállalatok lesznek-e a jövőben a megrendelők, hanem az, hogy mozifilmek fognak-e készülni. Jelen esetben ugyanis jónéhány olyan mozifilm készül, amelyet inkább a tévében kellene bemutatni!
– A forgalmazás esetleges új struktúrájáról önnek mi az elképzelése?
– A jövőt illetően többféle elképzelésről hallottunk, már ami a moziüzemi vállalatok működését illeti. Jelenleg az én ismereteim szerint a tendencia nem a nagyvállalatok létrehozása, hanem inkább – természetesen, ahol ez indokolt – a decentralizálás. Időszerűbb feladatnak látom a moziüzemek társulásának szorgalmazását. A társulásokkal sok rejtett tartalékot lehetne kiaknázni. A társulás nagyobb anyagi és szellemi erőt jelenthetne a vállalatoknak. Eredményezhetné esetleg, hogy egy-egy társulás nem egy vagy két kópiát venne meg, hanem hármat, de ezzel még mindig nincs megoldva az alapkérdés. Változatlanul ott a nagy kérdőjel, hogy ki veszi meg a többit, mert erre a vállalatoknak nem lesz lehetőségük, legalábbis belátható időn belül.
Itt meg kell állni egy pillanatra. Szakácsi János ezt ugyan nem mondta, de nekem az az érzésem, hogy ez a moziüzemi vállalatok társulása új alapokra helyezné a filmforgalmazást. Gondoljuk el, ha egy ilyen társulás vásárlási joggal rendelkezne, nyilván csak olyan filmet venne meg, amilyet el is tud adni a nézőnek. Biztos, hogy szorosabb, gyümölcsözőbb kapcsolat alakulna ki a gyártó és a forgalmazó között, mint most, s egymás kezére lennének kénytelenek játszani. Mint minden öntörvényű rendszernek, ennek a vállalkozásnak is megvannak a saját törvényei. Előnyei mellett azonban képtelenség nem észrevenni a kommercializálódás veszélyét egy olyan struktúrában, amelyben elsősorban a közönségigényeket kell kielégíteni. így nehéz és kegyetlen harcnak néz elébe az, aki egy ilyen szisztémában művészfilmekkel akar sikert, méghozzá üzleti sikert is elérni. Ezért igazán nem nyugtat meg Szakácsi, amikor ezt mondja:
– Ha a mozik csak kommersz filmet játszanának, ez is átmeneti megoldás lenne, mert egy idő után visszaesne a látogatottság.
– A jelenlegi forgalmazási rendszerben mi lehetne a megoldás?
– Csak a differenciálás – mondja Szakácsi.
– Ez mit jelent?
– Rugalmasan kell alkalmazkodni az igényekhez, az új helyzethez.
– Végül is megakadályozza valaki ezt a differenciálást?
– A MOKÉP-nek saját elképzelése van. De sem az Agitprop. Bizottság, sem a Művészeti Dolgozók Szakszervezete nem foglalt állást ez ügyben. Arról már nem is szólva, hogy a gazdasági szabályozó rendszer is mindig közbeszól. A dotációt ugyanis a mozihálózat fenntartására kapjuk, és nem a fejlesztésre.
– Mi a jelenlegi forgalmazás legnagyobb hibája?
– A bázisszemlélet. Mert kultúrpolitikát nem lehet tervfeladatokhoz és számokhoz kötni. Évről évre növelik az „A” kategóriás filmek mennyiségét, mert ez egyben anyagi érdekeltséget is jelent. Arra ösztönzik a vállalatokat, hogy szervezzenek minél több látogatót, így azután a csecsemő is és az aggastyán is egy darab néző. Ezzel a szemlélettel, gyakorlattal pedig lejáratjuk magunkat a közönség előtt.
Vidékiek hátrányban?
Horváth Lászlóné a Csongrád megyei Moziüzemi Vállalat igazgatója; a műsorosztály vezetője Petróczy Sándor.
– A megyei moziüzemi vállalatok a MOKÉP által forgalmazott filmeket vetítik. Minthogy a filmeket, filmszínházakat, a forgalmazó vállalatokat kategorizálták, s az éves megjelenési tervet a megyei vállalatok nem véleményezhetik – úgyszólván teljesen kiszolgáltatottak, önállótlanok vagyunk. Egyszerűen nem áll módunkban figyelembe venni a közönség igényeit – mondja Horváthné. Nincs keserűség a hangjában, még a vidékiek szokásos „hátrányban vagyunk”-érzete sem színezi szavait. Egyszerűen tényeket közöl:
– Legalább a számunkra nagyon fontos magyar filmek esetében figyelhetne ránk a MOKÉP, mondjuk a kópiák számának meghatározásában – folytatja Petróczy. – Az egyhetes premieridő általában kevés a nagyvárosokban; de kevés a kópia is, a legsikeresebb, a legtöbb nézőt vonzó filmek esetében sem tudjuk meghosszabbítani a játszási időt. Például a Ballagást, vagy A Pogány Madonnát jóval többen nézték volna meg Szegeden – ha prolongálhattuk volna.
– A forgalmazás mostani szisztémáját még akkor is elavultnak kell tartanunk, ha figyelembe vesszük, hogy megyénkben az igényekhez képest kevés a filmszínház, s ezért a MOKÉP bizonyos forgalmazási előnyöket, kedvezményeket is biztosít Csongrád megyének. Ilyen a szegedi Kertmozi előjátszási joga – mondja Horváthné.
– Kötelező-e játszani egy-egy filmet a csongrádi mozikban?
– Nem kötelező – válaszol az igazgató.
– ...de arra kényszerít bennünket a szabályozó rendszer, hogy valamennyi filmet játsszuk, hiszen az a cél, hogy minél inkább emelkedjék a nézőszám – egészíti ki Petróczy.
– Mit lehetne csinálni ebben a helyzetben Ì
– Rugalmasabb kategorizálást kellene alkalmazni, legalább próbaidőre – javasolja Horváthné. – Nagyobb önállóságot kellene adni a vállalatoknak, végül is: mi hozzuk a nézőket, mi érzékeljük, melyik film tetszik jobban, vagy kevésbé. Úgy vélem, attól sem kellene tartani, hogy ilyen módon, a mi kezünkön – értékek vesznének. Hiszen az önállóbb forgalmazás esetén nemcsak nézői igényeket, hanem, természetesen, művelődéspolitikai célokat is figyelembe tudnánk venni.
– Arról nem beszélve – toldja meg Petróczy –, hogy némely filmek kölcsöndíjából több kópiát is legyárthatnánk, ha saját filmmel rendelkeznénk! Régi példa jut eszembe, a Fekete gyémántok... Megszűnne a kópiahiány, több lenne a játszási idő, következésképpen a nézőszám. Egyébként az sem mellékes, hogy a jelenlegi körülmények között is a vidék adja az összlátogatók 70 százalékát!
– A nézőkkel közvetlenebb kapcsolatunk alakulhatna – folytatódik az érvelés. – A rossz véleményeket így is nekünk címezik, honnan is tudnák a látogatók, hogy tulajdonképpen vétlenek vagyunk.
Könnyen mondhatnánk most, hogy igen, ez a szokásos vidéki sértettség, az örök lemez a kisebbségi érzésről, az elnyomásról, a meg nem becsülésről.
De nem szabad elfeledkezni arról, hogy szemben a fővárossal, a vidéki moziüzemi vállalatok elképesztő vetítési körülmények között igyekeznek ellátni a közművelődési feladatokat, harcolnak nap nap után. Más típusú, más életformát élő, más mentalitású emberekkel kell együttdolgozni, s kell végül becsalogatni őket a moziba – az egyetemes filmkultúra nevében.
Gondoljunk csak a falusi mozikra, az istállókból, magtárakból készült „filmszínházakra”, a művelődési házakban megtűrt mozikra... s a közművelődési harc bonyolultsága máris érthetőbb lesz!
Csak egy ugrás Szabadka
Zalában mintha jobban mennének a dolgok. Lehet, a sajátos körülmények miatt, de valószínűbb, hogy a megyei moziüzemi vállalat igazgatójának, Horváth Lajosnak köszönhető mindez. Nyugodtan mondhatjuk, egyedülálló az, amit megvalósított ebben a közismerten „aprófalvas”, egykor „hótszegény” megyében.
– Ha én maszek volnék – kezdi a beszélgetést –, kisebb apparátussal, jobb fizetség mellett ÉRTÉKEKET közvetítenék. Kielégíteném azokat a helyi és rétegigényeket, amelyek végül is az üzletet jelentik. Így jobb, eredményesebb kultúrpolitikát lehetne csinálni.
– Hogyan valósulhatna ez meg?
– Föl kell számolni a merevségeket, s abba kellene hagyni a töltelékfilmek gyártását, forgalmazását.
– Általános panasz: kevés a kópia.
– Csak a sikerfilmekből kevés. Vagy amiből éppen kellene – mondja Horváth Lajos. – Az évi 240 filmből ha hatvanra van kereslet, akkor sokat mondok!
– Milyen változtatásra lenne ön szerint igazán szükség?
– Több kópia kellene a magyar filmekből. Vagy például a szocialista országok filmjei esetében a kölcsönösségen alapuló filmátvétel sem mindig szerencsés. Változtatni kellene a jelenlegi forgalmazási rendszeren is, mert mindenki tudja, mondja, érzi, hogy ami van, az nem jó. Azt például, hogy kell-e és mennyi időre egy filmnek a kópiája, nos, higgye el – mondja keserűen –, mióta ebben a szakmában dolgozom, még nem kérdezték tőlem.
– S ebbe bele lehet törődni?
– Megpróbáltam a kópiák gyártási és forgalmazási költségét kifizetni. Mindegy, mennyibe kerül, csak legyen film. Együttműködési szerződést kötöttünk a Dialóg Filmstúdióval és vállaltuk, hogy filmjeiket mi mutatjuk be elsőként az országban. Ám eddig a bemutatókat követően nem tudtuk, nem lehetett lenn tartani a filmeket, így az előzetes propaganda hatását sem tudtuk kihasználni !
Műsoréhsége van a közönségnek. A mozi ma már szocializációs szerepet is betölt, más minőséget jelent, mint korábban.
– Mit ért ezen?
– Nézze, nekünk nemcsak a Magyar Televízióval kell fölvenni a versenyt. Zalában jobban fogható a két jugoszláv és a két osztrák adó, mint a budapesti egyes és kettes műsor.
Itt álljunk meg ismét egy percre. A csongrádiak mesélték, hogy náluk kisebb volt az érdeklődés az Abba című film iránt, mint ahogy az gondolható volt. Mi volt ennek az oka? A kishatárforgalom miatt csak egy ugrás kocsival eljutni Szabadkára. Márpedig ha az ottani moziban jó filmet játszanak, a szegediek fogják a telefont és jegyet rendelnek. Egyszerűbb ez, mintha hónapokat, esetleg éveket kellene várniuk egy-egy film bemutatására.
De térjünk vissza Zalába. Elérkezett az az idő, hogy szót ejtsünk arról a vállalkozásról, amely méltán alapozta meg a vállalat és Horváth Lajos hírnevét.
– 1977-től videózunk. Kísérletképpen együttműködési megállapodást kötöttünk a televízió közművelődési főosztályával. Mint már említettem, az ifjúsági klubokban vetített filmek között óriási az érdeklődés az életmód-filmek iránt. Az volt az ötletünk, hogy mivel a tévé raktárában ott állnak azok a filmek, amelyeket egyszer, maximum kétszer vetítettek, miért ne lehetne ezeket újra fölhasználni. A kezdeti nehézségek után sikerült elérni, hogy ma már mintegy nyolcvan órányi videószalagon körülbelül hatvan alkotás áll a rendelkezésünkre.
– Ennek az újrajátszásnak van valami haszna?
– Elsősorban kis közösségekbe, ifjúsági klubokba visszük el ezeket az alkotásokat, amelyek a cigánykérdéstől kezdve a párválasztáson át a generációs problémákig minden témával foglalkoznak. S ami nagyon érdekes, hogy a felméréseink szerint ezeket a filmeket jóformán senki sem látta ezt megelőzően a televízióban.
– Ez a jövő útja?
– Igen, mert közösségi jellegű.
– De ez más, mint a mozizás.
– Igen, de így van a filmeknek valódi hatása.
– Miért van erre szükség, hiszen Magyarországon van elég mozi?
– Ez tévhit. Gombár Józsefnek a Filmvilágban megjelent cikkében ugyan 3600 moziról esik szó, pedig nem ennyi a számuk. Az igaz, hogy 3600 vetítőhely van Magyarországon, de szerintem összesen úgy 700 önálló filmszínházat lehet számításba venni. A többi a művelődési intézményekben levő vetítő. Meg kell szüntetni az eddigi áldatlan helyzetet, amikor ki vagyunk szolgáltatva a kultúrház-vezetőknek is, mert csak az együttműködés lehet a jövő útja. Ki kell ezt használni, mert a mozi a lehető legDEMOKRATIKUSabb intézmény. Ide mindenki eljárhat, aki csak megveszi a jegyét. Éppen ezért fontos, hogy építsenek ránk, hogy számoljanak velünk, mert az képtelenség, hogy Pesten döntsék el, Lentiben mit, meddig s hogyan kell játszani.
Veszprémben, s a Balaton mellett…
Veszprémben hárman állják a sarat az újságíróval szemben: Szabó László, a műsorosztály vezetője, helyettese, Komáromi Istvánné és a főkönyvelő, Csaba Egon. Az első percek a panaszéi:
– A MOKÉP monopolhelyzete az eredményességet nemcsak befolyásolja, de manipulálja is – mondja Szabó László.
– Felvetettük – mondja Komárominé –, hogy vonják be a megyéket is a kópiaszám meghatározásába. Azért mi tudunk véleményt mondani, hogy mennyit bír el egy film !
– Együtt kell működniük mindenképpen a MOKÉP-pel?
– Igen – válaszolja Szabó. – Egyrészt „termelnünk” kell, másrészt pedig a repríz filmekért is, azok játszásáért is együtt kell működni. Szóval, hogy a lehető legjobbat kapjuk.
– Tehát jó kapcsolatot kell kialakítani?
– A személyes kapcsolatok döntőek – folytatja Szabó –, ha jó filmeket akarunk játszani, és ha abból a kevés számú kópiából az elsők között akarunk kapni.
– De azt már nem veszik figyelembe, hogy végső soron a mi látogatóink az ő látogatóik is, azonos az érdekünk – szól közbe Komáromi Istvánné.
– Az eddig elmondottak hangulatából az tűnik ki, hogy az Önök és a MOKÉP kapcsolata nem mindig nevezhető éppen harmonikusnak.
– Szépen fogalmazott!
– Arról már nem is beszélve – veszi át a szót a főkönyvelő –, hogy mi gazdálkodási és nyereségességi rendszerben dolgozunk. Közművelődési feladatot pedig nem lehet anyagilag nyereségesen ellátni. A kettő nehezen egyeztethető össze.
De nézzük tovább a forgalmazási helyzet buktatóit:
– Csak érdekességként említem – mondja a műsorosztály helyettes vezetője –, hogy újabban a MOKÉP számítógéppel osztja el a filmeket a megyék között. A kéziosztással szemben, amikor Budapest után 4–5 héttel már játszottunk premier filmeket, most előfordul az is, hogy egy megye egy hónapra kapja meg a filmet. Ilyenkor azután egymás között rendezhetjük a dolgokat.
Szó ami szó, a technika nem most először lőtt vissza. Előfordult már olyan is, hogy a Huszadik század című négyrészes filmet a rossz programozás miatt rosszul osztotta le a gép. A veszprémiek például az első-második hétre a III., IV. részt, a harmadik-negyedik hétre az I., II. részt kapták meg. Ami pedig a korrekciót, a megyék közötti koordinációt, a kisegítést illeti, tökéletes bizonyítéka ez a tehetetlenségnek.
– S ami a legnagyobb bajunk ezzel a számítógéppel – veszi vissza a szót Szabó László –, hogy így még átláthatatlanabb lett a MOKÉP műsorosztása.
– De hogyan lehetséges ez, amikor Önöket a lehető legjobban kellene kiszolgálni? Főleg nyáron.
– Áh! – legyint keserűen Szabó. – Azt még nem tapasztaltuk, hogy a MOKÉP aggódott volna a nyári balatoni filmforgalmazásért. Meg sem hallgatják a véleményünket. Nem vonnak be a filmek kiválasztásába. Ráadásul későn is adják a nyári filmellátmányt, és így nem tudunk megfelelően felkészülni.
– A nyári forgalmazást – mondja Csaba Egon – nem lehet velük kielégítően egyeztetni. De nekünk nyáron kell megalapoznunk az éves tervet.
– A megyei igazgatókat kora tavasz óta nem hívták össze – veti közbe Komárominé.
– A MOKÉP is felelős azért, hogy tíz év alatt tízmillióval kevesebb a néző – teszi hozzá a főkönyvelő. – A megoldás az lenne, ha azonos volna az érdekeltségi rendszerünk.
– S Önök a maguk területén mindent megtesznek azért, hogy jól lehessen dolgozni?
– Hogy érti ezt? – kérdeznek vissza.
– Mondjuk, hogy mindent megtesznek a magyar filmekért...
– Igen – mondja Szabó –, de vannak olyan magyar filmek, amelyek csak a társadalmi forgalmazás területén „adhatók” el. Különösen a Vitézy és a Dárday alkotásaira vonatkozik ez. Ezek nem vonzzák a nézőket, s utána már nehezen lehet magyar filmre a nézőket becsalogatni.
– Ez az ön véleménye?
– Igen.
*
Mindezek után nehéz eldönteni, hogy a magyar közélet nyelvében használatos fent és lent (Budapest és vidék) kategóriája e riportban kifejtett gondolatok után milyen hangsúlyt, hangulatot és értelmet nyer. Az azonban biztos, hogy a filmforgalmazás kulturális életünk egyik legbonyolultabb és legellentmondásosabb rendszere. A több éve folyó viták a részeredményeken és engedményeken kívül eddig nem oldottak meg semmit, de talán ha tiszta lappal indulnánk...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/08 10-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7356 |
