Kozák Márton
Filmforgalmazásunkkal bajok vannak. Jelzik ezt a lapokhoz érkező olvasói levelek elsinkófált híradókról, kivágott jelenetekről, rendezői panaszok forgalmazói baklövésekről, filmbarátok megjegyzései művekről, amelyeket nem mutattak be, vagy amelyeket bemutattak ugyan, de hamar eltűntek a mozikból... Hogy mi ad alapot a panaszokra, hogy e jelenségek közös oka merre keresendő, arra éppen a magyar filmforgalmazás egyik felelős vezetőjének egyik mondata világít rá: „... a művelődéspolitikai és a ,közönség’-preferencia – enyhén szólva – nem egészen fedi egymást.” (Gombár József, Filmvilág 1981/3.) Ez a megállapítás – sajnos – pontosan fedi a valóságot, mint ahogy az is, hogy a forgalmazók számára a művelődéspolitikai preferenciának van érvényessége. Miként jöhetett létre az az állapot, amelyben a közönség idézőjelek közé kerül, „közönséggé” válik; amelyben a kétféle preferencia ilyen viszonyát magától értetődőnek, magyarázatra sem méltónak lehet tekinteni; s ha már ez az állapot létrejött, ennek milyen következményei vannak – ezt igyekszem bemutatni, remélve, hogy így közelebb jutunk filmforgalmazási rendszerünk működésének megértéséhez.
Minden vállalatnak, intézménynek valamilyen módon, valamilyen forrásból elő kell teremtenie a működéséhez szükséges pénzt. Ez történhet úgy, hogy az illető szervezet termékeiért, szolgáltatásaiért jut bevételhez, és ha az így elért bevétel nem fedezi a kiadásokat, akkor vagy tönkremegy, vagy dotációként az állami költségvetésből jut a hiányzó összeghez; vagy a működéséhez szükséges teljes összeg az állami költségvetésből származik.
Közismert, hogy hazánkban a mozilátogatók száma 1960-tól fokozatosan csökkent az akkori 140 millióról 122 (1962), 111 (1964), 104 (1966), 84 (1968), 69 millióra (1979). A nézőszám csökkenésével együtt természetesen csökkent az eladott jegyek árából képződő bevétel, a jegybevétel is. A 60-as években a forgalmazás menthetetlenül veszteséges lett, s egyben világossá vált az is, hogy ez az állapot tartós – a nézőszám zuhanását legfeljebb mérsékelni lehet, s az esetleges stabilizálódás csak igen alacsony szinten történhet meg. Mivel jelentős mértékű helyáremelésre nem került sor, nyilvánvaló lett, hogy a filmforgalmazás üzleti vállalkozásként életképtelen. A forgalmazó vállalatok gazdálkodásáról a következő adatokkal rendelkezem:
A közölt adatok egyértelműen mutatják, hogy egyre kisebb lett a jegybevétel szerepe, miközben hatalmasan megnőtt az állami támogatás mértéke. Következésképpen megváltozott az is, hogy a felettes szervek mi alapján minősítsék a forgalmazó vállalatok munkáját jónak vagy rossznak. Mivel a vállalatok nyereséges működésre nem voltak képesek, az állami költségvetésből való támogatás növekedése következtében a forgalmazói munka megítéléséhez más elveket kellett bevezetni, illetve szigorúan számonkérni. Ezért a nézőszám és a jegybevétel helyett mindinkább előtérbe kerültek a különös tervszámok, a művelődéspolitikai mutatók, mint az elvégzett munka egzakt és objektív mérőszámai.
*
Három úgynevezett művelődéspolitikai mutató létezik: a) az eszmei-politikai és művészi szempontból értékesnek minősített „A” kategóriás filmek, b) a magyar filmek, valamint a c) szovjet filmek nézőszáma. A két utóbbi mutató esetében az egyedüli értékszempont a gyártó ország. A magyar és a szovjet filmek természetesen lehetnek egyúttal „A” kategóriások is, sőt zömükben azok és viszont: az „A” kategóriás filmek többsége magyar és szovjet mű.
A filmek kategorizálása értékszempontok alapján történik. Egy mű értékesnek („A” kategória) vagy nem értékesnek („B” és „C” kategória; e filmek nézőszáma nem művelődéspolitikai tervszám) minősítése egzakt definíció híján nem csupán esztétikai vagy művelődéspolitikai kérdés – nagyon erősen befolyásolja a döntést a forgalmazói érdek. Az eszmei-politikai és művészi érték nehezen körvonalazható fogalma ütközik a forgalmazók nagyon is pontosan meghatározható érdekeivel. Az egyenlőtlen küzdelem eredményeként a forgalmazói érdek nyomul az értékszempontok helyére, s így vált az „A” kategória az idők során mindinkább a forgalmazói érdek hordozójává.
Láttuk, hogy a forgalmazó vállalatok bevételében egyre nőtt a dotáció aránya. Az 1960-tól kezdődő nézőszám-zuhanás azt jelezte, hogy az a fajta mozizás, ami és ahogy addig folyt, egyre kevésbé vonzó a közönség számára. Az állami támogatás rendszere egy változtatásra megérett állapotot tartott életben, spontán folyamatot ellentételezve konzerválta azt, aminek meg kellett volna újulnia. Szükségszerű fejleményként értékelhető tehát a művelődéspolitikai mutatók előtérbe kerülése, melyek teljesítése, vagy az erre irányuló erőfeszítések esetén a támogatás jogossága igazolható. Ezzel viszont egyre inkább eltávolodott egymástól egyrészt a közönség érdeklődése, másrészt a forgalmazás érdeke. A forgalmazók érdeke immár nem a közönség maximális kiszolgálása, hiszen nem a közönség zsebéből kell előcsalogatni a forintokat valóságos teljesítménnyel (megfelelő filmek, kényelmes mozik, hibátlan vetítés stb.), hanem az állami költségvetést kell „megpumpolni”. Csakhogy ez esetben is a néző (vagy nem néző) fizet, ha nem is a mozik pénztárainál...
1. példa. Az egyik mozivállalat tavaly ingyenes mozijegyet juttatott el minden fővárosi nyugdíjasnak, valamint általános és középiskolai tanulónak. A nyugdíjasok csak magyar, az iskolások csak szovjet filmet nézhettek meg jegyükkel, és csak 1980-ban – ugyanis nagyon kellett az adott évi tervteljesítéshez a „magyar”, illetve a „szovjet” néző. Olyannyira kellett, hogy még a látogatók után járó dotációról is lemondott a forgalmazó – ez esetben a dotáció felvétele mégiscsak túlzás lett volna... A vállalat a beváltott mozijegyek árát a propaganda-keretből kifizette saját magának, bevétele tehát nincs, dotáció nincs, sőt az egész akció költségeit is viselnie kell! Ám ez édes teher, hiszen az ingyen-néző az ingyenjeggyel beülve a moziba, szerencsés esetben két művelődéspolitikai mutató teljesítéséhez is hozzásegítette a vállalatot, mivel – mint arról már szó volt – a magyar és a szovjet filmek egyben zömmel „A” kategóriásak is.
Ahogyan csökkent a nézőszám, úgy erősödött a forgalmazók rosszul értelmezett „művelődéspolitikai” öntudata. A forgalmazás megváltozott feladatrendszere, a szolgáltatásra-szórakoztatásra irányuló jelleg elhalványulása módosította a vállalatok szervezetét: másféle készségek igényeltetnek, másfajta tudás hasznosítható. A működési feltételekkel összhangban levő tudástípussá a tárgyi szakszerűség helyett a hivatalnoki szakszerűség lett; ezért éppoly kevéssé használható a forgalmazásban a hagyományos mozis szaktudás (ez ugyanis a közönség kiszolgálására épít), mint a közművelődési jellegű szaktudás (ami az esztétikai stb. értékekre épít).
2. példa. A moziüzemi vállalatoknak, valamint az általános iskoláknak egyaránt a megyei (fővárosi) tanács a felügyeleti szerve. Az egyik moziüzemi vállalatnak „sikerült” elérnie, hogy a tanácsi főosztályvezető – aki egyaránt főnöke a mozivállalat igazgatójának és az iskolák igazgatóinak – körlevelet küldjön az iskoláknak, melyben három filmet ajánlott különös nyomatékkal figyelmükbe, jelezve, milyen hasznos volna, ha e filmeket vagy ezek közül legalább egyet az iskola tanulói közösen megtekintenének. A kijelölt filmek preferáltak, „A” kategóriásak voltak. Ez a gyakorlat felmérhetetlen károkat okoz az ifjúság körében éppúgy, mint nemzeti filmgyártásunkban. Hiszen a rendező, akinek filmjére valósággal belökdösik a nézőket, nincs és nem is lehet tisztában műve tényleges hatásával, nem tudhatja, hogy filmje hány nézőt vonzott a moziba.
Ugyanakkor a forgalmazó vállalatok zenés műsorokat rendeznek, mind több katasztrófa-filmet, westernt stb. mutatnak be, ingyen mozijegyet osztogatnak... Úgy tűnhet fel, hogy ezek a közönség megnyerésére irányuló gesztusok ellentmondanak az előzőekben kifejtetteknek. Azonban nem erről van szó. A néző ugyanis továbbra is kell. Kell, mert a dotációt – filmkategóriánként eltérő összeget – a mozilátogatók után fizetik; kell, mert a látogatói szám továbbra is fontos tervmutató; és kell, mert ha elfogynak a nézők, ugyan kinek forgalmazunk?... De a fő szempont nem a közönség (ki)szolgálása – a közönség mindenekelőtt az állami támogatáshoz való hozzájutás eszköze!
3. példa. A forgalmazó vállalat rendez egy úgynevezett „élőműsort”, „mozikoktélt”, vagy valami hasonlót. A műsorban magyar nótákkal szórakoztatják a publikumot – legyen a műsor címe Jó ebédhez szól a nóta –, s két nótacsokor között rövidfilmeket vetítenek. A nagy trükk az, hogy a nótahallgató mozinéző egyúttal értékes látogató is, mivel minden rövidfilm „A” kategóriás.
A Filmvilág 1981/3. számában közölt táblázatokat böngészve, meglepetéssel tapasztalja az olvasó, hogy Magyarországon 1970 és 1979 között az „A” kategóriás filmeket nézők száma 6,9 millióról 17,9 millióra nőtt (2,6-szorosára), miközben a mozik látogatottsága 79,6 millióról 69 millióra csökkent. Ha ez a tendencia folytatódik, hozzávetőleges számításaim szerint 1995 körül találkozik a két görbe, amikoris kb. 45–50 millió néző fogja látogatni a mozikat, és valamennyien csakis „értékes” műveket lesznek hajlandók megnézni! Próbáljuk elképzelni, hogy a majdan beköszöntő idilli időben – mely egyben a vég is! – milyen gondok gyötrik majd a forgalmazókat! Feltehetőleg a következők: hogyan lehet az „A” kategóriás nézők számát növelni, ha az összes többi elfogyott?
Az „A” kategóriás filmek nézőszám-növekedésének nem valamiféle kulturális forradalom az oka – sokkal prózaibb a magyarázat. Utaltam már a filmek értékszempontok szerinti kategorizálásának nehézségeire, az „A” kategória „puhaságára”, mely lehetővé teszi, hogy ez a mutató – bár látszólag egzakt – a forgalmazói érdek hordozója legyen. Mert hogyan is magyarázhatjuk másként azt a tényt, hogy míg az évente bemutatott filmek száma csak mintegy 30 százalékkal emelkedett, addig az évente bemutatott „A” kategóriás filmek száma a négyszeresére nőtt!
*
„. … a művelődéspolitikai és a „közönség” - preferencia – enyhén szólva – nem egészen fedi egymást” – a magyar filmforgalmazás egyik felelős vezetőjének álláspontját elfogadva kezdtem cikkemet. Ennek mintájára rövid elemzésem alapján még két „egyenlőtlenség” írható le: a filmforgalmazói preferencia – enyhén szólva – nem egészen fedi a közönség-preferenciát; a forgalmazói preferencia – enyhén szólva – nem egészen fedi a művelődéspolitikai preferenciát! Azt is láttuk, hogy mindig a forgalmazás preferenciái bizonyultak erősebbnek, s a közönségé az örök vesztes. A sorrend tehát: forgalmazás ® művelődéspolitika ® közönség. Az ilyen esetekre mondják: a farok csóválja a kutyát.
Ne moralizáljunk: nem pusztán azért szükséges a magyar filmforgalmazás megújítása, mert belátjuk, hogy illetlenség a közönséget „közönségnek” tekinteni, hogy csúnya dolog az ön- és közbecsapás. A forgalmazás belátható időn belül feléli a jelenlegi szisztémát mozgásban tartó tartalékait. A változás ma már szükséges, a változtatás idővel elkerülhetetlenné válik. Cikkem azzal a szándékkal készült, hogy alaposabban ismerjük meg vitánk tárgyát; azt, amin valamennyire mindenki változtatni akar. De ne feledjük: „ahhoz, hogy valami megváltozzon, valamit meg kell változtatni.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/09 34-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7334 |
