Bikácsy Gergely
Titkos szervezet készül bonyolult módon kitervelt fogolyszöktetésre a századelő egy békés utcácskájának kis trafikjában. A macskaköves utcán fekete kabátos alak lépdel a trafik felé, ő hajtaná majd végre az akciót. A trafik összeesküvői ámuló hódolattal fogadják, de a feketekabátos még így is gyanakszik. Némi joggal, hiszen nemsokára, útban visszafelé, az egyik ablakból lelövik. A trafikosok azonban nem csüggednek, most egy jámbor orvost csalnak roppant furfanggal kelepcébe, doktor Gráfot, aki Bécsben és Párizsban tanult s Pasteur mellett dolgozott. Ez a dr. Graf lesz A transzport főhőse, ő kerül más helyett börtönbe, majd rejtélyes táborba, ahol élő embereken kísérleteznek fehérköpenyes gyilkosok. Valamikor az első világháború idején vagyunk: a békés utcácskák és díszletek hazudjak csak az idillt; a dohánybolt konspirátorait játszi könnyedséggel likvidálja az államhatalom...
Némi körülményességgel, túladagolt rejtelmekkel, s így nehézkesen indul Szurdi András első játékfilmje, hogy aztán majdnem mindvégig egyetlen helyszínen, az őrtornyokkal, szögesdróttal körülzárt kísérleti táborban játszódjon, néhány nap leforgása alatt. A zárt játéktér s a szintén rövidrezárt idő általában jó alkalmat ad egyetlen szálon futó cselekménybonyolításra, kemény, feszült filmnyelvi stílusra, s ilyenkor még a „semmiből jött”, háttér nélküli hősök is egészen közel kerülhetnek a nézőhöz, életre kelnek.
Nem egészen ez a helyzet A transzport esetében. Apró cselekményszálak futnak itt a semmibe vagy fordulnak logikátlanul önmaguk ellen. Persze minden filmtől csupán a belső logikát kérhetjük számon, s főleg az ilyen típusú filmtől, mely vállaltan s nyíltan „modern mese”, afféle politikai-történelmi sci-fi szeretne lenni, mondandójában példázat-jelleggel, formájában izgalmas, felnőtt kalandmivoltával. Egyik szándék sem járt ezúttal valódi sikerrel, hiszen a cselekményszövés meg-megbicsaklik, az egész történet nem rugaszkodik el a „földi”, a „megtörtént” valóságtól, viszont állandóan érződik valami kínos erőfeszítés, hogy a forgatókönyvíró, a rendező igencsak szeretne elrugaszkodni, szeretné „megemelni”, magasabb távlatba varázsolni a soványka (s talán épp ezért agyonbonyolított) történetet.
Hőse, Graf doktor butábbra sikerült, mint várnánk, s mint egy eminens Pasteur-tanítványhoz illenék. Hetényi Pál múltszázadbelien lelkiismeretesre formázza ezt a figurát, és sajnos nem a rendező, hanem a néző kezd bosszankodni, hogy ez a doktor mindent egy ütemmel később vesz észre, mint bárki más. A táborlakók nagy leleménnyel megszervezett álszökést produkálnak, hogy Graf doktor bejuthasson a fehérköpenyesek kísérleti termeibe. Ott aztán megtudja azt, amit már előzőleg is tudnia kellett, így hát az álszökés, a külsődleges izgalmak semmit sem érnek, a film veszélyesen közeledik a nullponthoz.
A transzportra, egyébként is jellemző, hogy külsődleges, valódi tartalom nélküli betétekkel, jelenetekkel próbálja előre lendíteni akadozó történetét. Ilyenkor önmagukban hatásos és néhol korrekten megvalósított etűdöket látunk (néhol sajnos azért baj van a korrektséggel: bántó ritmuszavar, vágáshibák zökkentenek ki) – viszont, amit a legjobban sajnálunk: a film sehogy sem kerekedik ki, nem tudja elmondani, amit akar, nem sugároz semmiféle gazdagabb (esetleg kicsit rejtett) tartalmat. Sci-fi rétege teljesen érdektelen és közhelyes, az oltóanyaggal embereken kísérletező orvosok ötlete és látványa épp csak kiindulásul szolgálhatna valamihez. Ez a valami itt hiányzik, épp ezért a film végi felirat, melyből megtudjuk, hogy az első világháború utáni spanyolnátha járvány eredete ma sincs kiderítve, groteszk és iskolás „rátétnek”, erőszakolt megfejtésnek hat.
Rejtélyektől zsúfolt a film, azonnal kitalálható, vagy épp ellenkezőleg, kitalálni sem érdemes rejtélyekről. „Ki lőtte le Broniewskit?” „Megszökhet-e Kaminsky?” „Bízni lehet-e Vukics-ban?” „Spicli-e Félix vagy Walter?” „Mennyire okos Weiss?” „Mi lett a sebhelyes Müllerrel?” Szurdi színészválogatási érzékét dicséri a sok jó, karakteres figura. De a színészi játék nincs egybehangolva, Hetényi végletesen komolyan és humortalanul fogja fel a történetet, Reviczky Gábor, vagy Halmágyi Sándor azonban másképpen: ők némi iróniát csöppentenek a játékba, olykor visszafojtott nevetéssel ellenpontozzák a szcenáriumot. A Kézdy György vezette trafikbeli összeesküvők viszont már-már karikatúraszerű elrajzoltsággal mozognak a vásznon.
A transzport érdeme, ha van, maga a szándék. A szándék, mellyel tágítani próbálná a magyar filmgyártás lehetőségeit, bővíteni meglehetősen szűk témakörit. Hasonló törekvés mutatkozik már egy-két éve, gondoljunk Az erődre, vagy egy más hangon megszólaló krimi-kísérletre, Az áldozatra. Rendszerező kedvű s vonulatokban gondolkodó kritikus nyilván még több filmet idesorolhatna, s ugyanez a kritikus azt is megállapíthatná, hogy bár sikerről eddig nem beszélhetünk, ezek a kísérletek, így A transzport is sok tanulsággal szolgálnak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/09 32. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7332 |
