Papp Zsolt
Voltam már Hobo-koncerten, s egy pillanatig sem unatkoztam. Érdeklődéssel, várakozással ültem le megnézni Szomjas György Kopaszkutya című filmjét – ahol úgyszólván pillanat sem múlik el Hobóék nélkül. Magam voltam a legjobban elkeseredve, hogy egy idő után küszködnöm kellett figyelmem ébrentartásáért.
Ami remélhetően nem lesz jellemző azokra, akikről ez a film szól, akikhez szól, és eljut. A tizenévesekre gondolok. A film az övék – szórakoztató, zenés, életükre érzékeny szemmel pillantó film.
Nagy kár, hogy csak ennyi.
Megismételném: lankadó figyelmem nem a témából fakadt. Mondom: voltam koncerten, nyomban megvettem a HBB nagylemezt, az utolsó betűig elolvasom Földes László nyilatkozatait elképzeléseiről és a „helyzetről”, szurkolva próbálom figyelemmel kísérni pályafutásukat, a körülöttük zajló hullámverést, sajátos tünetét a hetvenes évek hazai „kifutásának”. Izgalmas vízreszállás, önkormányzó erőfeszítések, egyszer olaj a hullámokra, máskor olaj a tűzre.
Sajnos, éppen csak az utóbbiak maradtak ki a filmből: a hetvenes évek vége és az izgalom. Egy olyan rendező filmjéből, aki a „szociofilm” egyik hazai úttörője. Pedig a Kopaszkutya több akar lenni zeneszámokat egymásutánban felvonultató filmnél.
A Kopaszkutyában arról van szó, hogy egy korpulens, korosodó, hagyományból varkocsos-hosszúhajú tagokból álló beategyüttes tíz éve begyakorolt angolszász stílusával nem tud tovább megélni. Új stílus kell, és a Főnök ezt a rock-blues dallamvilág és a külvárosi, részben tizenéves, részben csöves népesség „életérzésének” az ötvözésében véli megtalálni. Vállaljuk fel a „kivertek”, „leszakadtak”, „lemartak” életérzését! Legyünk a „kutyaéletű tizenévesek” szócsövévé! Tegyük mindezt magyarul! Az újítás beválik, a zenekar újra feljön, a Főnök történetesen magára marad.
Nem akarom elmosni a Hobo Blues Band és a többi zenekar közötti különbségeket, nem akarom elkenni az egyes csoportok originalitását – de nyissuk szélesebbre a képet, aminek a lehetősége benne van a fenti „sztoriban”. Arról a jelenségről van szó, amely változó intenzitással, de szakadatlanul foglalkoztatja közvéleményünk tetemes részét az utóbbi időben. A jelenség: fél évtizede feltűnnek zenekarok, amelyek egy fél évtizede „feltűnt” népességcsoport igencsak szürke élményvilágát és igencsak redukált élmény kapacitását kiáltják világgá. Bombasikerrel – az érintetteknél. Másfajta explózióval – megszorításokba, tiltásba és karhatalomba ütközve – az illetékeseknél. Ezek a zenekarok – szociológiai tudálékossággal szólva – felismerték, hogy az életmód megvonja a kifejezésmód alaprétegét, ergo az adott kifejezésmód vállalásával magukhoz szippanthatják az adott – városi-külvárosi, csöves-aluljárós – életmód tizenéveseit. Kifejezésmód, életmód? Benne legalább három mozzanat. Rossz érzés, fonák környezetkép (Hobo: „tanítottak szépre, jóra”, miközben „apám verte anyám”), aztán: városrész-romantika, a lokalitáshoz tapadó ingermotiváció erős hangsúlyozása (Hobo: „Kőbányán születtem, ott is nőttem fel”); s még valami: az életkorral összefüggő, bájosan-zűrzavarosan blődliző kommunikatív infrastruktúra felvállalása („ne rám, inkább a falra mássz” – éneklik a lányok tanácsát). E példák, szempontok bőven folytathatók. Mások ezek a szövegek, mint a tizenöt év előttiek – nem radikálisabbak, hanem desperáltabbak –, mert más a társadalmi helyzet, és más az adott zenét és szöveget éltető-befogadó, társadalom alatti vagy előtti csoport. Kardos István – a film társírója – a Mafilm–Mokép füzetben így jellemzi a lokalitást: „szobakonyhás, leválasztott lakások, függönnyel eltakart konyhák, farönkökkel megtámasztott házfalak, tenyérnyi kiskertek, tojástartókkal kitapétázott zenekari próbapincék”, „féltékeny és beletörődő feleségek”, „férjek, akikből már soha nem lesz senki”, a kocsma mellett szakállas, féllábú énekes terjeszt elő életfilozófiát s ad képzést snúrozásból-snóblizásból a kicsiknek; zenét tanuló cigánygyerekek a tanárnak lopott tojással fizetnek – s így tovább. Ez nem a „gyöngyhajú lány” vidéke, itt nem bódít a „kis kék elefánt” meséje s ködfelhője. Ez Kőbánya – például –, benne hátrányos helyzetűekkel, benne jobb sorba kerültekkel, kik viszont nem tanultak meg még jól élni.
Kőbánya-blues – mondták tehát (mondják a filmben is) a hazai pionírok. Elég a Vadnyugatból, Hollywoodból, Johnny B. Goode-ból. Bye-bye Johnny. Énekeljünk magyarul, ezeknek, magukról. Lógó nyelvvel, keserű pofával, kétrét görnyedve. „Lefelé nyitunk” – „le kell menni kutyába!” Ez a siker titka: le kell menni, hogy feljöjjünk! A film találóan s finom iróniával elkapja ezt a paradoxont. („Bella Donna? Bella Donna túl szép nekünk. Változtasd meg. Nekünk kutyább kell.”) S ahogy a rendező, némileg mosolygó-mulattató távolságtartással jelzi az „elkutyásodás” stádiumait, úgy s annál nagyobb gúnnyal figyelik a „Kopaszkutyák” a tizenöt éve felnőtt beat-zenekart, vállalt-fölényes kontrasztban annak andalító, „bizsu”-szövegével, nem kevésbé a diszkó bájlötyögésével. Az ő szövegük egyszerűen kiüti a bevett szövegek mindegyikét. A bátyám ült, a tanár vert, a húgom pénzért bárkivel elment – ez a szöveg eddig valóban „hiányzott”. Kinek hiányzott? A társadalmi közízlésnek nem, a kultúripar bonyolítóinak végképp nem. A film itt elválik a valóságtól, utóbbi – nem pusztán Hobóékra gondolva – botrányok, csaták, elismertetési küzdelmek, kizárások, eltiltások, megcímkézések („társadalomellenesség”) színterévé vált, miközben a fejük felett kézrázó ifjú tömegek folytatták a felzárkózást. Ezeket a szálakat azonban elvágja a film: a társadalmi hátteret, a társadalmi erőteret, a társadalmi hozadékot alig-alig vállalja. Pedig kiváló alkalom lett volna, hogy szóljanak róla.
Már az is megfejthetetlen, hogy a Rolling Stones muzsika, vagy szélesebben, a rock-blues, „magyarításával” évtizede kísérletező Hobo –Földes László – miért nem „mondhatja fel” önmagát a filmben, hogy miért kell az ő spiritus rector szerepét mással eljátszatni, amikor előttünk egy sajátos-szerencsés helyzet, hogy egy ember elképzelései idővel dalokban, zenekarban, sikerben testet öltenek, hogy valakinek a teóriája – az álma – praxissá válik. Elég nehéz aztán megbarátkozni azzal, hogy az „elkutyásodás” meghozta siker közelítő oknyomozása, vagy legalább látleletezése, átvilágítása is elmarad. Ehhez persze be kellett volna lépni azok közé a tizenévesek közé, akiket eltalált ez a zene és szöveg, meríteni kellett volna a befogadó gyakorló szakadtságából, akit a „ki vagyok én?” kérdés és a „le kell menni kutyába”-javaslat látnivalóan nagyon közelről érint. A film – mondjuk így – művi emelkedettsége itt lesz nyilvánvaló: csak a zenekar tagjai érdeklik, a tizenévesek epidémiája háttér, kulissza marad, s legfeljebb telivér tinilányok szűnni nem akaró kérész-nászában manifesztálódik. Miért, hogy leheletnyi marad a kulturális ipar hivatalaival és kommunikációs intézményeivel való kapcsolatfelvétel, vita – a görcsök, az elmérgesedések? Vagy – említeni sem merem, mert sajnos nyilván túlvezet a vállalt hordtávolságon – legalább felszikráztatták volna azt a problémát, amit pedagógusok sora így fogalmaz meg: ha csak egy gyerek felköti az osztályomból a (mondjuk) babos kendőt, másnap már mind, a huszonöt felköti – én meg ott állok erőtlenül és tehetetlenül, normalitásra hívó elveinkkel és gyakorlatunkkal. Amit pedagógusok hada így fogalmaz meg: „tessék megmondani, mit tegyünk ezek ellen?” Amiből gyönyörűen kisejlik két körülmény. Az egyik, hogy saját fejéből nem tudja, mit tegyen – „tessék megmondani” –, mert valamelyest nyilván leszoktatták a használatáról, s ha a falakon kívül feltűnnek a „kutyák”, szabadidő-technikái csődöt mondanak és központi receptekre vár. Hogyan közöljön élményt a gyerekeivel, aki maga is autonómiátlan? Aztán: „ezek ellen”. Mit tegyünk – ellenük? A kérdés megint csak árulkodó. (Ne értsenek félre: a rendbontás ellen tenni kell.) Ez viszont azt jelzi, hogy a jelenséghez nem alternatív, nem rivalizáló, nem konkurráló, nem átcsábító-elhódító megközelítéssel állnak hozzá, nem megnyerni, elnyerni kell amazoktól a srácokat – hanem fel kell lépni ellenük. El kell nyomni – a mást. Amikor ennek az életkornak megkülönböztető sajátja, hogy más (is) akar lenni, mint a többi, s ezen az alapon (is) szeretne valahova tartozni. Ezt – ugye – nem tolerálhatjuk: a világ jó-rossz, fehér-fekete alapon szervezendő, és nem a sokféleség alapján. Marad a tisztes egytömbűség – és a kiváltott közérdektelenség, szükségképpen kitermelve a „kutya”-jelenséget, mind többeket átsodorva amazok táborába, kik lassan elkezdik igazgatni fejükön a töviskoszorút, hatványozva a vonzerőt. Ismert, talán nem eléggé kitárgyalt-átvilágított körülmények ezek, kár, hogy nem történt meg a felvállalásuk, s ezzel pont az maradt ki a filmből, hogy „kopaszkutya” és tábora – a mi kutyánk kölyke, s hogyan lett azzá. Ehhez viszont a film készítőinek – le kellett volna menniük „kutyába”.
Ehelyett a rendező megelégedett annyi fáradsággal, hogy együtt üldögél a Hobo-fiúkkal muzsikus szárnypróbálgatásaikon, készülődéseiken, pincében, pitvarban, klubban, filmre veszik őket és összekötő képanyagnak bevág néhány villanást a zenekar életéből s az azon túli világból. Ezek a bevágások esetenként kitűnőek, szikrázóan szellemesek, ironikusak. Bill, a féllábú énekes-sztár, ki csupa nagydarab emberség, s így nem mentes minden emberi hiúságtól, csendes egyetértésben önmagával, egyben egészségesen önnépszerűsítendő, kiírja a kihalt utca házfalára: BILL A KIRÁLY. Aztán pár lépéssel odébb orra esik egy pocsolyában. Hobo, adekvát, tehát „kutyás” dalszöveget keresve, azt alkalmi rajongója csupasz testén találja meg: onnan kopogja egyenesen az írógépbe az ott redőző-feszülő tetovált szlogeneket „Zugló a hazám”). A klubvezetőnő Váci Mihály gondgyötört képe s a „tudás, erkölcs, szorgalom” felirat alatt számolja a bevételt, ami aligha származott a fenti normák népszerűsítéséből. Aztán ezek a szikrák is fényüket vesztik. A megfáradt, normális életre vágyó, munkára s tanulásra ösztönző, folyvást pénzért pumpolt feleség figurája unosuntiglan elismételt klisé, a külvárosi udvar hordós kulisszája, avagy a kisház előtt időtlenül időző, sokmacskás-fejkendős nagymama visszatérő képe nem hoz semmiféle információt, s ha harmadszor is megérkezett volna a Főnök a „csókolom nagymama, van-e bukta?” szöveggel, nem tudom, a nézők hova küldték volna buktáért. A háttér nyomorúságának jelzései, a mindig hátrányos színterű szeretkezések, a kopár tűzfalak, az elrothadt világítóudvarok, a pállott szemétmontázsok, a lassított kutyapecér-foglalatoskodás – avagy a színesből feketébe-koromba átcsorgó képek – jelzések maradnak. Nem közölnek, nincs exploratív értékük. (Apróság, de a kerettörténet átgondolatlanságát – és szükségtelenségét – mutatja, hogy amikor ezek a zenekarok sokáig fütyültek a hivatalos elismerésre és a tömegkommunikációs szereplésre, amikor a filmbeli Hobo sikeres koncertjük közben azt mondja az újságírónőnek, hogy „kutyák nem nyilatkoznak a sajtónak” – akkor miért a televízió elmaradása, s az ebből adódó csalódás(?) és verekedés vezet pár pillanattal arrébb a film zárópoénjéhez, a Főnök magára maradásához?) A nemzetközi rock-irodalom hol lapos, hol mélybölcs röpkéinek háromnyelvű, szakadatlan feliratozása is erősíti a benyomást: fölös, külsőleges applikációkkal próbálták pótolni a film hiányzó dinamizmusát.
A Kopaszkutya tehát szórakoztató, zenés film, némi diagnosztikus érdekességgel. A fiatalok bőségesen láthatják benne kedvenceiket, bőségesen hallhatják – a talán nem túl indokoltan végigénekelt – dalokat, derülhetnek jó bemondásokon, kapnak némi szexet és sintértelepes külvárosi romantikát. Sót – nevelő hatás! –, láthatják, hogy klubkoncertre alkoholt nem szabad bevinni, valamint, hogy a színpadra nem tanácsos feltülekedni. Sőt, lehet, hogy a film kasszasiker lesz, ami manapság nem megvetendő szempont. Hiányzik a feszültség, kimaradt, hogy itt egy égető problémáról van szó, lefokozódott a láz, a lobogás, az elementaritás.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/09 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7331 |
