Ardai Zoltán
A nagy Budnak ütnie kell – különben mélabú telepszik rá, mint bárkire, aki nem művelheti azt, amihez a legjobban ért. Kivételes tiszteletet érdemel hát, hogy verni csak akkor hajlandó, ha környezetének életét vér-lázítóan megkeserítő, ritka pocsék jellemű és külsőleg is többnyire valamiképpen csúf alakok féktelen agresszivitásába ütközik. Piedoneként Nápolyból már kipofozta ezeket, s egzotikus tájakra keveredett el értük, hogy arcán feltűnhessen a hasonlíthatatlan verő-derű. Civillé is át-vedlett már a Riviérán Terence Hill-lel végbevitt közös rombolás kedvéért. Most pedig a floridai partokon születik újjá (fuvarozó-sofőr képében), ahol újra megismerkedhet a charmeur Terence-szel, mint a helyi tengerészet titkos megbízatású csodagyerekével.
Undok egy maffia működik itt is, és itt is azokban a világos, édes-hamis színekben fénylik a világ, amelyekre csak a bűnözés ne vessen árnyat. A hősök nemcsak erővel, fortéllyal is élnek a veszélyes népséggel folytatott harcban (használva bizonyos passzió-sportokban való jártasságukat). E kettős harcmodor játéka azonban tempót veszt, a néző a film közepén elfárad, miközben meg kell emésztenie a „Bud Spencer vak atyja”-motívumot is. A leszámolás perceiben pedig, amikor véres fogak röpködése közben, mégis boldogító, virtuóz könnyedséggel győz a jó, a boldogság csak pislákolni tud, a füstje meg savanyú. Túlságosan elszabadul a mackólendület egy, a bukásába szíve mélyén beletörődő, saját hitványságát meghatóan mórikálva bevalló bandával szemben. Érzi ezt a két jóbarát, és a kódában ők is mosolydermesztő mókázással teszik kockára hősi varázsukat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/10 48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7312 |
