Láttuk még

Ratataplan

Lajta Gábor

Maurizio Nichetti, a „fél-amatőr diák színjátszás világából érkezett színész–író–rendező” (G. Gambetti) első filmje az 1979-es Velencei Fesztiválon nagy sikert aratott. Kétségtelenül jó és megnézésre érdemes alkotás, amely néhány emlékezetes groteszk képsoron kívül fanyar, gondolkodtató humorral ajándékoz meg bennünket.

A filmmel kapcsolatban – a kategorizálás szándéka nélkül – joggal hivatkozhatunk Jacques Tatira, főként legutóbb bemutatott művére, a Hulot úr közlekedikre. Ezt igazolja a közös gondolati mag – az eredeti, színes egyéniségek elfojtása az uniformizált világban –, és erre utalnak formai jegyek is: e filmek szokatlan „némasága”, a főszereplők rezzenéstelen, távolságtartó maszkja, a dokumentumszerű képek keveredése a pantomimmal és a bohóctréfával.

Nichetti filmje bár egyéni alkotás: a gondolat következetessége és az igényes megformálás (fényképezés, színészi játék) teszi azzá, mégis erőtlenebb Tati műveinél. Ezzel nem a bevezetőben írottakat akarom cáfolni, nem is óvatosan méricskélni; nyilván igényes és az átlagosnál jóval színvonalasabb filmről van szó, amely azonban a maga elé tűzött célokat nem éri el. A mondanivaló direktsége, sokszor szájbarágós kifejezése (például amikor a főhős robotot készít a maga képére, és ilyenként ér el sikereket), a tempó indokolatlan lelassulása a középtájon – s ezzel együtt sok funkciótlan, cirkuszízű mutatvány, valamint a „művészfilm”-jelleg erőltetése indokolják a lefokozást. A Tatira jellemző humanizmust és a hűvös kamerával ellensúlyozott érzelmességet itt „elmondják”, „megmutatják”, nem belülről sugároztatják.

Tehát gondolatilag világos és aktuális, művészileg nem tökéletesen megoldott, részeredményeket fölmutató film a Ratataplan.