Csala Károly
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Déli szomszédainknál van becsülete a mozinak s a hazai filmnek. Egy tavalyelőtti UNESCO-statisztika szerint Európa fővárosai közül Belgrád áll az élen az egy főre jutó „filmfogyasztásban”. Nincs módomban ellenőrizni, de azt hiszem, Jugoszlávia az egyetlen ország, ahol egy tekintélyes városban teret neveztek el a hazai filmművészetről. Pulában ugyanis a hatalmas római amphiteatrum, népszerű nevén Aréna fölött, a domboldban félkörben kanyarodó utca (csak magával az Arénával együtt lehet térnek tekinteni) háztábláin az olvasható: Trg Jugoslavenskog Filma – A Jugoszláv Film tere.
A jugoszláv játékfilm évi szemléje Pulában, az Arénában zajlik. Ebben a kolosszális szabadtéri moziban nyolcezer ember számára van ülőhely.
Az idén (pontosabban szólva: tavaly júliustól az idei júliusig) 26 játékfilm készült Jugoszláviában. Mind a 26 premiernek számít Pulában, mert íratlan törvény, hogy a fesztiválnak otthont adó városban és környékén nem forgalmazzák őket korábban. De Jugoszlávia egyéb területein is csupán mintegy harmadát láthatták a fesztivál kezdetéig az éves termésnek: kétharmad része tehát abszolút premier.
Huszonnyolcadik alkalommal rendezték meg ezt a szemlét az idén. Rövid fesztiváltörténet: Az első években ma már nosztalgikusán emlegetett alkotói légkör uralkodott itt, termékeny találkozója volt a pulai fesztivál a Jugoszlávia-szerte meglehetősen tarka társulásokban és vállalatokban dolgozó vagy éppen független (magyarán: szabadúszó) filmkészítőknek, valamint gyártóknak és forgalmazóknak. Aztán mintegy tíz évig elégedetlenkedett a szakma Pulával. Bírálták a szelekciót: milyen alapon? (Megesett, hogy a beválogatott filmeket a sárga földig lehúzta később a kritika, viszont be nem válogatottakat értékes alkotásként könyvelt el.) Hasonlóképp a vetítési lehetőségek elosztását is: a filmeknek csak mintegy felét vetítették az Arénában, a többit a Fesztiválközpont vetítőtermében – szűk szakmai közönségnek. Végül állandó gúnyolódás céltáblája lett a mindenkori zsűri és a temérdek díj. (Egy még ma is idézett „bon mot” szerint a pulai fesztivál díjainak inflációs rátája háromszorosan meghaladta a dinárét.) Két éve kezdték megszívlelni a bírálatokat: azóta működik a jelenlegi választmány. Az idei év legnagyobb újítása: a díjak számának radikális csökkentése. Megszűnt azonkívül a szelekció is. A teljes filmtermést bemutatják. Minden filmet az Arénában vetítenek – hacsak a gyártó nem kéri külön, hogy inkább a Fesztiválközpontban, valamint a nagyközönség számára egy moziban vetítsék. (Az idei 26-ból 2 jutott erre a sorsra.)
Az idén valami új, remek hangosító-berendezést szereltek föl az Arénában. A megnyitó napján eső miatt félbeszakadt az első film vetítése. Másnap a Fesztiválközpont kifogástalan vetítőtermében végignézve Veljko Bulajić (máskülönben meglehetősen sematikus) Magasfeszültségét, olyan érzésem támadt: valamit elspóroltak belőle. A hangot.
Röviden tehát : eszményi körülmények között, eszményi közönség előtt zajlik a jugoszláv filmek szemléje Pulában. A közönség – mint a gyerekek. Kifütyülik a rosszembert, megtapsolják a jóember diadalát.
A jugoszláv filmművészet pedig – éppen a tematikai és nemzedéki váltás időszakát éli át. Nagyjából vége a háborús és partizán-filmek dömpingjének. A most bemutatott huszonhatból kilene filmet debütáló rendező készített. Az ifjabb generációt inkább a jelen érdekli (vagy a történelem, de kicsit általánosabban, nem szűkítve le a legutóbbi háborúra). S ha akad is köztük olyan, mint például Lordan Zafranović, aki személyes élmények híján is úgy érzi, hogy épp a második világháború témáival tudja kifejezni legbensőbb gondolatait és érzéseit – másképpen közelíti meg már a közismert tárgyat. Zafranović előző filmje, a nálunk nemrég Árnyak Dubrovnik felett címmel játszott A megszállás 26 képben szemléletes bizonyítéka ennek. A „kegyetlen színház” mintájára „kegyetlen filmnek” keresztelhető fölfogás tükröződött tovább a tehetséges rendező új alkotásában is, amelynek főszerepét egyébként Daniel Olbrychski alakította – Itália bukása (Egy sziget krónikája) a címe.
Persze, a kezdő rendezők között is van néhány, aki inkább csak mozit akar, nem filmet, nem művészetet. Krimi, vígjáték – a megszokott sablonok szerint. Ne vesztegessük ezekre a szót, emeljük ki inkább az ellenpéldákat. Például a szarajevói Emir Kusturica, a ljubljanai Franci Slak, a szkopjei Sztole Popov.
Kusturica filmje, az Emlékszel-e Dolly Bellre? rosszul járt: a nyitó est második filmje lett volna, eső miatt a Fesztiválközpontba szorult. De még így, a szűkebb szakma előtt is nagy sikert aratott, a sajtókonferencián egyértelmű elismerés záporozott az ifjú, „angyalbőrben” megjelent alkotókra (úgy látszik, a rendező is, az operatőr is épp a kötelező katonai szolgálatot teljesíti). A film kamaszhőseit szemlátomást életrajzi tapasztalatok szálai fűzik a rendezőhöz, aki maga is a szarajevói külváros munkásai és vagányai között nőtt föl. Az emberré-érlelődés e film voltaképpeni témája, kedvesen, nosztalgikusán, bensőségesen előadva.
A szlovén Franci Slaknak is van némi nosztalgiája, méghozzá olyasmi iránt, amit jószerint csak hírből ismer: a budapesti Balázs Béla Stúdió iránt. (Amint elmondotta, csupán az Amerikai anzixot látta, s Bódy Gáborral folytatott beszélgetésekor szerzett egyszer bővebb tudomást a BBS működéséről.) Szlovéniában egyébként átlagban három játékfilm készül évente a Viba Filmnél, de ezek is jórészt csak a ljubljanai tévé támogatásával valósulhatnak meg. Slak filmjének – Válságos időszak – elkészítéséhez még ez a támogatás is kevésnek bizonyult: a nagyon fontos kérdéseket kíméletlen őszinteséggel tárgyaló dokumentum-játékfilm megmaradt volna televíziós „rétegfilmnek”, ha egy tavaly óta működő, független belgrádi vállalkozás, az Art Film (amely egyebek között színészeket is tömörít, afféle részvénytársasági alapon) nem nyújtott volna koprodukciós segítséget, magára vállalva a 16-osban forgatott film fölnagyítását és moziforgalmazását. A film egy Ljubljanában tanuló pszichológia-hallgató válságos időszakáról szól: baleset után egy évet kihagyott az egyetemen, s most próbál visszailleszkedni. De értelmetlennek látja az egészet. Nincs lakása, alig-alig tud megélni (a televíziónak végzett felmérésben vállal kérdezőbiztosi állást, így járja a környező falvakat, föltárva a munkanélküliség, a magány társadalmi mélységeit). Összeismerkedik egy lánnyal, akit épp az utcára dobnak albérleti szobájából egy esős éjszakán. De ketten együtt sem mennek semmire. A fiú végül úgy dönt: visszamegy a falujába. Megoldatlanul, kilátástalanul végződik az elgondolkodtató történet. A főszereplő Roberto Battelli nagyjából személyes élettapasztalatát eleveníti meg. a kamera előtt.
A makedón Sztole Popov (a háború utáni jugoszláv filmgyártás egyik megalapozójának, az ismert dokumentalista Trajese Popovnak a fia) első játékfilmjén nyoma sincs a kezdő rendező bármiféle bizonytalanságának. Tökéletesen kiérlelt, merész és súlyos film A vörös ló. A rendező szakmai biztonsága nem meglepő, persze, ha arra gondolunk, hogy Sztole Popovot mint oberhauseni nagydíjast, mint Oscar-díjra is jelölt dokumentumfilm készítőjét már eddig is ismerte a szakma világszerte. De ragyogó dramaturgiai érzéke és hibátlan színészvezetése mindenképp nagy meglepetés. Makedón emigránsokról szól a filmje. Témája annyira „tabu” volt egészen napjainkig, hogy még az ismertetőkből sem derült ki előzetesen, miről is akar szólni voltaképpen. Tudniillik: azokról az észak-görögországi makedónokról szól, akik a görög demokratikus hadsereg 1949-ben történt szétzúzása után Albánián keresztül a Szovjetunóba emigráltak. A film főhősét, aki pedig már családot is alapít Üzbegisztánban, visszahúzza a honvágy. Miután aláírásával szentesítve megtagadja elveit egy nyilatkozatban, vissza is térhet Görögországba. Aztán itt – némi körülszimatolás után – agyonverik makedón szülőfalujának görög fasiszta suhancai, mint „vöröset”, mint kommunistát. A főszerepet alakító Bata Zivojinović és az operatőr Branko Mihajlovszki művészete magas csúcsokat ostromol : a kiváló rendező mellett elsősorban nekik köszönhető a meggyőző művészi élmény ebben a történelmileg is hiteles filmben.
A történelem ábrázolásában érte el egyébként, meggyőződésem szerint, a legtöbbet az idén a jugoszláv film, méghozzá egy régi mester, Vatroslav Mimics alkotásával. Véleményem teljesen egybeesik a pulai közönségével: a fesztivál idején folyamatosan végzett felmérés szerint a Banović Strahinja kapta a legtöbb közönségszavazatot. Különleges film ez. Nem szerb, nem horvát, jóllehet a két legrégebbi filmvállalat, a zágrábi Jadran Film és a belgrádi Avala Film koprodukciója (két másik belgrádi cég, az Avala Pro Film és a Zvezda Film, egy másik zágrábi gyártó, a Filmska Radna Zajednica, s ráadásul még két müncheni producer is részt vett a film elkészítésében – így is évekig tartott, amíg összejött a szükséges 20 millió dinár!), hanem jugoszláv film ez, a szó legvalódibb értelmében. A szerb Aleksandar Petrović – a Találkoztam boldog cigányokkal is, majd később a Böll-regényből filmesített Csoportkép, hölggyel rendezője – írta a forgatókönyvet az egyik legvitatottabb, legnagyszerűbb középkori délszláv hősi ének nyomán. A Banović Strahinjáról szóló ének közös öröksége a szerbeknek és a Crna Gora-iaknak. De ebből a történetből és ebből a forgatókönyvből a horvát Mimica rendezte meg a filmet. Mimica, aki egyebek közt a Gubec Máté-féle parasztlázadás történetét földolgozó Anno Domini 1573-mal is – a magyar mozikban annak idején sajnálatos módon elsikkadt ez a nagyszerű film – bebizonyította, hogy alig-alig akad hozzá hasonló történelmi érzékű filmkészítő manapság Európában.
A legértékesebb délszláv epikus énekek a középkori feudális rend kialakulását és ellentéteit tükrözik a szerb nemesség színe-javát elpusztító rigómezei csata előtt. Hosszas filológiai viták folytak arról, hogy népköltészeti termékek-e ezek, vagy sem. Mimica szemlátomást abból indult ki, hogy nem – mellesleg szólva, minden komoly marxista vizsgálódás is ugyanezt bizonyítja. Hiába éltek ezek az énekek variánsokban, mint a népdalok, hiába terjedtek szájról szájra, hiába alkalmaznak költői eszközeik között mesés elemeket is – hivatásos énekmondók alkotásai egytől egyig, olyan énekmondóké, akik nem a parasztoknak, hanem az uraknak énekeltek. Sajátosságuk, hogy mint udvari költészet nem a központi hatalom szolgálatában, hanem az avval esetenként szembe-szembekerülő nobilitások környezetében születtek, olyan feudális urak hőstetteit és sokszor tragikus sorsát örökítették meg, akik még „népközeiben” éltek abban az értelemben: a régi, patriarchális nemzetségi szervezetre támaszkodva, élvezték lokális hatalmukat. Ilyen úr volt a film címadó hőse, Banović Strahinja is, aki azonban nemcsak a fejedelmi hatalommal került összeütközésbe, hanem a feudalizmus viszonyai között is továbbélő, szigorú nemzetségi szokásjoggal is.
Nagyszerűen realizált, realista történelmi film született Mimica rendezésében a mesés-legendás elemeket tartalmazó középkori hősi énekből. Banović Strahinját vendégművész: Franco Nero alakítja, igazi drámai erővel, férfiassággal. Nehéz volna eldönteni, ő-e a jobb színész ebben a filmben, vagy a vetélytársát, Alit játszó Dragan Nikolić (aki egyébként két másik filmben is főszerepet játszott: Predrag Golubović A béke évadja Párizsban és Miomir Stamenković Egy másik nő című alkotásában). Mellettük a női főszereplő Sanja Vejnović, valamint a Jug-Bogdant alakító Gert Fröbe magaslik ki az általánosan jó együttesből.
Nem mozgat ez a film nagy tömegeket, ilyen értelemben nem „látványos”. Igaz, hatásosan él a maguk kamara-mivoltában is látványos történelmi külsőségekkel – már amennyiben a párbajt vagy a karóbahúzást „külsőségnek” lehet tekinteni e korban. De a belső, a morális drámára koncentrál. S az erkölcsi konfliktus időnként nagyon-nagyon modernnek tetszik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/10 43-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7305 |
