Molnár Gál Péter
Tények maradnak a tények, akkor is, ha hallgatunk róluk. Hiába gúnyolódunk elemzés helyett bizonyos műfajokon: előbb-utóbb szembe kell néznünk velük. Ilyen például a rémfilm. Sokáig elemzésre méltatlan, krajcáros forma, kültelki mozikba szorított letagadott gyermeke a filmnek. De már a szürrealisták rajongtak Poe kísértethistóriáiért és a Fantomasért, a neoavantgard pedig örömmel találja meg tárgyát alábecsült formákban. A rémfilmekről nem szokás beszélni (legfeljebb: gúnyos megvetéssel), 1956 óta azonban a rémfilmek második aranykoráról beszélhetünk. Könyvtárakat írtak össze róluk.
Werner Herzog, az új nyugatnémet film ma harminckilenc éves jelese (a Kaspar Hauser, a Stroszek és a Woyzeck alkotója) Nosferatu, a vámpír címmel vámpírtörténetet mesél el. Filmmúzeumbéli bemutatása az alkalom a horrorról értekezni, mert többrendbelileg érint minket. (Jóllehet: a magyar filmtörténet elkerülte a formát. Csupán parodisztikusan nyúlt hozzá. Apáthy Imre 1941-ben, Juj, nem kell megijedni! című, Pethës Sándornak készült rövid paródiájában.)
Nosferatu nem 1979-ben jelent meg először Németországban. 1922. március 5-én mutatták be az elsőt (Nosferatu, a borzalom szimfóniája címmel). Rendezője a német némafilm nagysága, Friedrich Wilhelm Murnau (eredeti nevén: Plumpe), aki a brüsszeli tizenkettő között is szerepel Az utolsó ember című művével. 1930-ban Tizenkettedik óra – A borzalom éjszakája címen hangosított változatban újrakészíti a Nosferatut ugyanazokkal a szereplőkkel: Max Schreck (Orlock gróf, Nosferatu), Alexander Granach (Knock, ingatlanügynök), Gustav von Wagenheim (Hutter, a szolgája), Greta Schroeder (Ellen, Hutter felesége), John Gottowt (Bulwer professzor), Gustav Botz (Sievers professzor).
Nosferatu nem más, mint Drakula. Bram Stoker, ír származású angol író 1898-ban megjelent rémregénye egy Kárpátokban élő vérfarkasról számol be. Ez talán a világirodalom legrosszabb regénye, ami halhatatlan lett a mozinak köszönhetően. Stoker neve fönnmarad, mert filmes nemzedékek örökítik meg újramegfilmesítéseikkel.
Murnau – a Drakula-történet filmre vivőinek őse – Bram Stoker nevét lefelejtette a főcímről, jóllehet a film első részében szolgaian tapad a regény cselekményéhez. A forgatókönyvíró, Henrik Galeen (1915-ben a színész Paul Wegener társaságában megrendezi Gustav Meyrink: Gólem című rémregényét), London helyett Hamburgba utaztatja a vérszívó grófot, Anglia helyett Németországba helyezi át a mesét. Drakulát Orlock grófjának nevezi el. A nevet Maurice Renard rémregényíró Orlock keze című többször megfilmesített rémmeséjéből véve.
Murnaunak és a berlini Prana Filmnek korántsem művészi megfontolásai voltak, amikor Drakuláról Nosferatura keresztelték nappal alvó, éjszaka vért szívó hősüket. Merőben anyagi okokból nem tüntették föl Stoker nevét. így kerülték ki, hogy a még élő szerzőnek egyetlen fillért is kelljen fizetniük.
Werner Herzog az új Nosferatuval annyiban is adózik Murnau előtt, hogy hasonlóan megfeledkezik az eredeti regény szerzőjéről. Megfeledkezik Murnauról és Galeenről is, pedig a film nem más, mint az 1922-es német vámpírtörténet újraforgatása. Követi az elődöt abban is, hogy Nosferatut patkányhad kíséri, és lépései nyomán elönti a világot a pestis. (Anyagi megfontolások nem vezethették a névváltoztatásban Herzogot, hiszen bár saját produkciójában forgatta le filmjét, a Fox forgalmazta, az az amerikai világcég, amelyik a Drakulák többségét ontotta a harmincas években a moziknak, és föltehetően kiegyezett Stokerrel vagy örököseivel.)
Az 1979-es Nosferatuban Bruno Ganz (Peter Stein Halleschen Uferjének Torquato Tasso-ja és Hamburgi hercege, aki a színháztól a mozihoz pártolt) Jonathan Harker ingatlanügynököt tompagondolkodású biedermeier-strébernek mutatja meg. Isabelle Adjani (mint Lucy) pedig semmi egyéb, mint szépséges, sápadt női maszk. Amikor Lucy egy vámpír-baedekerből kiolvassa a nosferatu legyőzésének receptjét – a vámpír elpusztul, ha egy tiszta nő a kelő nap sugaráig tartóztatni bírja a szörnyet –, ágyán mereven fekve, a vámpírt újra és újra vérivásra kényszeríti, amit az szomjas kétségbeeséssel és keserű beteljesedéssel végez el, s a rém akként fordul le élettelenül az ágyról, mintha A csodálatos mandarinnal volna dolgunk: akkor Gounod fölcsattanó Sanctus-kórusa nem annyira a jámbor polgári erény és önáldozás dicsőségét zengi, inkább gúnyolódik azon. Az előjátékban látott ártatlanul játszadozó két nyárspolgári kiscica ármányos győzelmét harsogja a szenvedéseknek kitett emberi kiszolgáltatottságon.
Herzog Nosferatu-remake-jének értéke a vámpír antropomorfizálása.
Ugyanannyi részvéttel közelít ehhez a valóban deviáns férfihez, miként Kaspar Hauserhez, a vademberhez, vagy Bruno Stroszekhez, a kirekesztett torzalakhoz, vagy Franz Woyzeckhez, a minden oldalról bekerített katonaborbélyhoz. Nosferatu is egyike – Herzog szemében – a megértésre érdemeseknek.
Klaus Kinski sminkje, tar koponyája és természetellenesen megnyúlt, tengeralatti ragadozóujjai az első Nosferatut követik, amilyennek Albin Grau megtervezte akkor. Csupán a tartalom másult meg a régi jelmezben. Álomszerű lassúságú mozgása tele szomorúsággal. Fájdalmas tekintetűek kitágult pupillái. Irtóztató fegyelemmel magára kényszerített alázatossága mintha mazochista módra élvezné a megaláztatást és mélyre merülést. Kinski nem a földöntúli erőt érzékelteti, hanem az evilági kínlódást, a szenvedést a ráméretett halhatatlanságtól.
Kinski szánnivaló vámpírja közelibb rokonságot mutat Woyzeckkel, semmint Drakulával. Nemcsak Kinski színészi erejéből, társadalmi vámpírióiból, sarkos váltásainak rendszeréből ered ez, hanem Herzog eltökéltségéből is, hogy a részvéttel ábrázolt szörnyet állítsa érdeklődésünk és rokonszenvünk középpontjába.
Németországból indultak hódító útjukra a rémfilmek. Bár 1910-ben J. Searle Dawley már Frankenstein-filmet rendez Mary Shelley regényéből (Charles Ogle alakítja benne a szörnyet), és bár 1913-ban megjelenik az amerikai filmben a vámpírmotívum is, valamennyi filmtörténet és speciális kino-vámpirológia Robert Wiene 1919-es Doktor Caligarijától és Murnau Nosferatujától keltezi ennek az irányzatnak létrejöttét. (A német rémfilmek mély elemzése megtalálható Kracauer: Caligaritól Hitlerig című könyvében, amely részletesen kimutatja a kollektív tudatalatti filmekben való megjelenését.)
Aztán következik a hangosfilm. És kezdődik minden elölről. 1931-ben Tod Browning rendezésében a New York-i Roxy moziban levehetetlen sikerré válik a Dracula. A film az Universal évi kasszaslágere.
Ugyanabban az évben megjelenik a szörny társ: Frankenstein, James Whale rendezésében, valamint egy Robert Florey rendező elkészítette Poe-horror: A Morgue utcai gyilkosság és Rouben Mamoulian Stevenson-földolgozása a Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Ezekkel indul a hangosfilm borzalom-dömpingje. Cooper és Schoedshack rendezők 1933-ban elkészítik a King-Kongot. És azután nincsen megállás. Egymást követik a rémfilmek. Frankenstein háza, Frankenstein fia, Frankenstein találkozik a farkasemberrel, Frankenstein menyasszonya (itt megtoldottak egy női szörnnyel a moziijesztgetést: Elsa Lanchester, 1918 óta Charles Laughtonné, a Rembrandt Saskiája alakítja.) És jön A múmia, amit az a Karl Freund rendez, aki már a Dracula felvételeit is készítette, hasznosítva együttműködését Murnauval. (Majd mindegyik Murnau-filmet ő vette fel, kivéve éppen a Nosferatut, de operatőre volt Ruttmann: Berlin, egy nagyváros szimfóniája című dokumentumremekének is.)
Jack Pierce, az Universal Pictures make-up-királya volt Drakula, Frankenstein és a többi szörnyeteg maszkkészítője. Már Lon Chaney ijesztő arcait is ő állította elő, megteremtve a rémfilmkonvenciók máig élő hagyományát – az erőteljes maszkot.
A maszk szerepe rávezethet bennünket a rémfilmek egyik lényegére. Míg a színházi és filmrendezők nagyrésze a meztelen, festéktől el nem fedett, lélegző arcot tartja fontosnak, a dokumentumértékű fiziognómiát működteti: a rémfilmek éppen az emberi arc elstilizálásával, művészi-képzőművészeti megformálásával érnek el hatást. Elkülönítik magukat a dokumentalizmustól, nyíltan a fantasztikus felé törekednek. A valóság fényképezése helyett egy láthatatlan, képtelen valóság: az ál-valóság felé fordulnak.
Fonókban borzongatásul előadott ludvérces mesék, a népi hiedelmek világához fordulnak. Hangsúlyozni kell e vonulat népmeséi és ősi eredetét, hiszen a műfaj megvetésében az is benne rejlik, hogy álomgyári üzletelők kizárólagos agyrémének tartották a szörnyfilmeket.
A rémmesék a folklórba és a vallástörténetbe kígyóznak. Drakula története visszavezethető a XV. századba: II. Vlad havasalföldi fejedelem megkülönböztető neve volt a Drakula; az ő működéséhez fűződtek véres cselekedetek. A zombi, vagy a hazajáró lélek legendája a Karib-szigetek környékén keletkezett vándormotívum. Visszavezethető valamennyi rémfilm motívuma – túl a gótikus regényeken – a népi babonás hiedelmekhez és a népköltészethez.
Fontosabbnak látszik azonban, hogy a Hollywoodot bejáró kísérteteket visszavezessük Európába.
Az 1922-es Nosferatut Max Schreck játszotta. Valószínű: álnéven. Schreck németül ugyanis annyit tesz: rém. Az álnévhasználat gyakori a rémfilmek szereplői között. Az 1931-es Dracula megszemélyesítőjét amerikai filmtörténetek Arisztid Olt néven is számon tartják, nemcsak Lugosi Bélaként. Rémkollégája, Boris Karloff, a világhíres Frankenstein igazi nevén pedig William Henry Pratt. Az álnév árulkodó. Mutatja, hogy Lugosi például, aki már Magyarországon is használta ezt a nevet, a Nemzeti Színház tagjaként filmforgatásokhoz csupán arcát adta, nevét azonban nem. (Lugosi is művésznév, eredeti családneve: Blaskó volt.) Lényegesebb azonban, hogy amikor Lugosi skandináv hangzás mögé rejtőzik: a svéd némafilmek titokzatosságát, népszerűségét igyekezett önmagára mágiázni. A Frankenstein-sorozatnál Mr. Pratt pedig azért választja a Boris Karloff oroszos hangzását, mert 4 jelenségnek Európában kell játszódnia. Nemcsak Drakula kastélya található már Bram Stokernél is a Kárpátokban, de dr. Henry Frankenstein is egy kelet-európai országban végzi rettenetes kísérleteit.
A rémtopográfia lényeges.
Láttuk: a német némafilm indítja útjára a szörnyeket.
Lugosi Bélának nagy szerepe volt a horror elterjedésében. Elegáns és cinikus grófja, aki olyan borzadályt-keltőnek mutatkozott, és olyan vonzásból és taszításból összetetten valósult meg a filmekben, serkentette a sokszorosítást, az utánzást.
A Tanácsköztársaság bukása után emigráció a sorsa. Bécs, Berlin után megérkezik az Egyesült Államokba. Rövid színházi közjáték után Kaliforniában találja magát. Rémszerepben. Ez a világsiker véget vet színészi pályájának. Rémidollá lesz. Rémidollá, akár a rózsahegyi születésű Peter Lorre, aki Brecht berlini első sikereinek részese a Schiffbauerdammei színházban, Lang düsseldorfi gyermekgyilkosa az M-ben. Hollywoodban egzotikus szerepeket játszik. A Mr. Moto-sorozat japán mesterdetektívje, elő-James Bond. Edward G. Robinson, „a baltás gyilkos” Bukarestben született. Vége-hossza nincs, ha föl akarnók sorolni a két háború közötti rémfilmek Európából menekültjeit, közöttük Akim Tamiroffot, aki a moszkvai Művész Színház egy Budapesten is sikerrel vendégszerepelt szakadár csoportjának tagjaként az USÁ-ba kerül.
A II. világháború után kimerül az ijesztgetés moziigénye. Csak Abbott és Costello parodizálják a háború előtti szörnyfilmeket. De 1956-tal új virágkora teremtődik a rémfilmeknek. Ekkor már az elméletírók is több figyelmet fordítanak rá, mélyebben elemzik, mint Sven Hansen amúgy szellemes kijelentése: „Hollywood és a pápa egy dologban megegyeznek: az ördög valóban létezik”.
És megint a keleteurópaiak! Roman Polanski: Iszonyat (1965), Vámpírok bálja (1967), (ennek főszereplője gróf Kollock, aki nevében is őrzi Nosferatu Orlock-ját.) Walerian Borowczyk: Contes Immoraux-jának 3. fejezete a magyar vérengzőnőről, Báthory Erzsébetről regél (1974). Az angliai magyar filmes Peter Sasdy (Nádasi Myrtill férje) az új Drakula-sorozat egyik jelese: Taste the Blood of Dracula (1969), Countesse Dracula (1970), Hands of the Ripper (1971).
Az új rémszínészek között van Herbert Loin, aki Csehszlovákiában kezdte meg pályafutását, és 1962-ben ő lett Az operaház fantomja. 1977: Zoltan...Hound of Dracula, Michael Patakival.
Mintha a történelmi csomópontokon Európát elhagyók olyan emberi és emberalatti tapasztalatokat halmoztak volna föl önmagukban, ami alkalmassá teszi őket az irracionálisba nyújtózásra. Kracauer elmélete ismét beigazolódik. Az elfojtott gyűlöletből és vele dialektikus kapcsolatban lévő szolgai alázatból álló társadalmi tapasztalatok kiváltják a vámpírok művészi létezését. Időről időre az emberek az elhihetetlenben kénytelenek hinni, mert köznapjaik átláthatatlanok. Tény, hogy 1855-ben Danzigban járványként hirtelen megnövekedett a vámpirizmusban hívők száma. A Neues Wiener Journal 1909. június 10-i száma pedig arról tudósít, hogy „a csőcselék fölgyújtott egy dél-erdélyi kastélyt, azt hívén, hogy az ott lakó vámpír okozta a megszaporodott gyermekhalandóságot.”
A Drakula persze csak játék. De igen jellemző, mivel játszik valaki. Szívesen elidőzni denevérek és kísértetek lakta ódon kastélyokban, örömmel rémüldözni rozsdás ajtók nyikordulásában, idegesen nevetni azon, hogy tizenkettőt üt az óra, és gyakorolni kezdik mesterségüket a vámpírok; ha tömegméretben történik, az több, mint moziüzlet. Kortünet. Öntudatlan bevallása az általános szorongásnak. Egy távoli földrengés előszele. Népmeseképzés a megmagyarázhatatlanból.
„I am a spook, born of a million minds” (Milliók fejéből kipattant kísértet vagyok) – idézi Al Capone emberismeretről tanúskodó mondását Hans Magnus Enzensberger. Milliók fejéből kipattant kísértet Drakula is. Tömegszükséglet. A közös képzelet torzszülötte. Társadalmi igényű rémalak.
1931-ben a jámbor viktoriánus környezet legyőzte a „sötétség hercegét”. Drakula meghalt, szívét középkori ajánlatok szerint facövekkel verték át. Győzött az erény, a szeretet és a tisztaság.
Werner Herzog 1979-ben visszatért Murnau leleményéhez: Drakulát legyőzi ugyan a szerelmes feleség önfeláldozása, de az ingatlanügynökben reinkarnálódik a vámpír. Murnau befejezése még misztikus. Herzognál viszont, amikor Bruno Ganz arca eltorzul, előbújnak a vámpírfogak, és folytatja Nosferatu dolgát, gúnyosabb és kritikus értelmezés lép működésbe: az ingatlanügynök lesz ezentúl a vámpír. Herzog, mintha Wolfgang Staudte nevezetes filmcímét parafrálná: „A vámpírok köztünk vannak!”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/10 26-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7302 |
