Báron György
Ha a filmbarátok manapság Párizsra vetik vigyázó szemüket, valószínűleg csak megszokásból, több évtizedes beidegződésből teszik. Hiszen a nouvelle vague csodája óta a francia filmnek kevés komoly közölnivalója volt a világgal. Talán csak a nouveau naturel, az „új természetesség” néhány alkotása – mindenekelőtt Sautet egy-két filmje – vált érdemessé figyelmünkre, s hébe-hóba, mintegy véletlenül, egy-egy magányos, irányzatokhoz nem sorolható munka. Legutóbb a valamikori zseniális fenegyerek, Jean-Luc Godard látványos feltámadása új játékfilmjével, mely a művészi makacsság diadala tétova korunk divatirányzatok sodrában hajózó moziüzemében. A tavalyi Francia Filmhéten – ahol a godard-i csodán ámulhattunk – föltűnt egy ifjú, eleddig nálunk ismeretlen tehetség is: Jacques Bral, az Éjszaka, külsőben rendezője. Filmje az új hullám leáldozása óta – a közbenső irányzatok megkerülésével – talán a legközvetlenebb visszakanyarodás a nouvelle vague mozijához. Nem a technikát, a modort veszi át – mellyel azóta jónéhány tünékenynek bizonyult utánzat próbálkozott –, hanem a ma már Mesterré ért hajdani szent süvölvények filmjeinek szellemét, ösztönös, természetes filozófiáját és líráját.
Az Éjszaka, külsőben néhány jeleneténél úgy érezzük, mintha az ifjú Godard vagy Truffaut állna a kamera mögött. Tudatos szerkesztetlenség, semmitmondó pillanatok a történet előterében, dráma és bűntény a háttérben, mintegy mellékesen. Kizökkentő, ellenpontozó vágás és kameramozgás, az éjszakai és hajnali Párizs természetes, szürke árnyalatai. Olyan tájak ezek, amelyeket hajdan – a Kijulladásigban – Godard kalauzolásával jártunk be, a fölfedezés és a ráismerés kettős örömével. Megmagyarázhatatlanul nyomott és fenyegető e tájak hangulata. Pedig a film szereplőit nem üldözi semmiféle külső hatalom, mint az új hullám sodródó hőseit. A fenyegetettség itt mintegy a levegőben van. Belülről jön, a hányódó sorsok mélyéről, és létfilozófiai érvényűvé növekszik.
A történet – ha egyáltalán beszélhetünk a szó hagyományos értelmében vett történetről – jószerivel elmondhatatlan. Három fiatal – két fiú és egy lány – lézeng a véget nem érő párizsi éjszakában. A fiúk hajdani hatvannyolcasok, közös barrikádon ismerkedtek meg. Az egyik elvetélt dzsesszmuzsikus, a másik „írogat”. A lány taxisofőr; néha kifosztja az utasait, a film végén a két fiút is. De mindez nem fontos. A lényeg a csüggesztő változatlanság, az az állóvíz, melynek pocsolyamélye ott tükröződik ennek a nagyon szép filmnek minden kockájában. A cselekvések viszonylagos értékűek és semmit nem oldanak meg. Egyáltalán: semmi nem old meg semmit. A két fiú a film végén változatlanul ott sétál, magányosan és céltalanul, Párizs utcáin, néha pénzt keresnek, még gyakrabban lustálkodnak, s egy levél kapcsán visszaemlékeznek a harmadikra, az eltűnt lányra, aki most valamelyik másik nagyvárosban fosztja ki az utasait és a barátait.
Az Éjszaka, külsőben az elmulasztott cselekvések, az elvetélt, talán már elfelejtett vágyak filmje. (Ezért is idézhettük a címben Petri György egy verssorát.) Valami valamikor visszavonhatatlanul elromlott ezeknek a harmincéves örök-kamaszoknak az életében. Hogy a csömört megelőzte-e a szellem és az érzékek pazar lakomája, az a filmből nem derül ki.
Legföljebb a hatvannyolcas barrikádokra tett utalás ad némi homályos támpontot. A kamaszkor paradicsoma persze ugyanúgy nem prolongálható, ahogy a hatvanas évek újító lendülete sem nyúlik át a nyolcvanas évek elejéig. Mindez csak tétova megközelítése annak, mi hiányzik, mi fáj igazából e film hőseinek. A hiány körvonalazatlan és általános értelmű, a fájdalom azonos a világgal és elsősorban önmagukkal, mint Csehov Platonov-jában. És a semmittevésnek ebben a furcsa, szomorú tiktakkolásában, a reménytelen várakozásban van is valami csehovi íz. Franciás könnyedséggel, kirobbanó tragédiák nélkül, a hetvenes évek végének párizsi éjszakájában. Mert ennek a létnek a vissza-visszatérő színtere az esőverte, lucskos, autólámpák és neonreklámok fényeitől csillogó párizsi éjszaka. A nappalok kijózanító fénye csak átmeneti epizód a folyamatos éjben. Bral filmjének nézőjében ugyanúgy összekuszálódik, felzavarodik az idő, ahogy hősei is egy véget nem érő éjszaka folyamatos jelenében téblábolnak.
„Ez a nap is jól kezdődik” – mondják többször is, este, a zsúfolt, koszlott kis bisztróban, ahol, akár valamely lump bohémek, egy pohár keserű itallal vágnak neki a „napnak”. Az előttük álló éjszaka azonban szöges ellentéte a csillogó, sejtelmes párizsi éjeknek. Isznak, beszélgetnek, fel-felcsípnek valakit, az egyik hős egykedvűen szeretkezik a taxislánnyal a közös lakásban, míg barátja – a lakás valódi bérlője – ugyanolyan egykedvűen ül a szakadatlanul hulló esőben egy park padján. A spleenes, csalódásokkal teli éj valóságos paródiája a polgár képzeletében élő varázsos, élményekkel teli nagyvárosi éjszakának. S miközben a csüggesztő mozdulatlanság hamuszürke képei peregnek, az akciók – akárcsak Godard-nál – mindig a háttérben történnek. Csak néhány bevillantott kép tudósít Cora, a lány rablókörútjairól, arról pedig, hogy társait, barátait kirabolja, még annyi sem. Mi ezalatt a két férfit látjuk, ahogy ülnek az erkélyen és kártyáznak. Ez a hosszan mutatott kártyaparti kivételesen erős töltésű, igazi filmes „nagyjelenet”. Pedig semmi bravúros nem fedezhető föl benne. Ülnek, kártyáznak, fázósan összehúzzák magukon a kardigánt, semmiségekről fecsegnek – közben a lány odabent csomagol. Mégis, az egész valami olyan végzetes csömört sugall, mint Antonioni korai, „enervált” filmjei. Antonioninál azonban szembetűnő volt az új filmforma, míg Bral eszközei jószerivel tettenérhetetlenek. Csak néhány epizódban fedezhetünk föl, amúgy mellékesen, valami csöppet sem hivalkodó rendezői bravúrt. Ahogy egy autó ajtaja a zene ütemére hangos csattanással becsapódik, ahogy a furcsa, zaklatott szerelmi vallomás záróakkordjaként egy elhaladó kocsi reflektorának visszfényétől smaragdzöldben fölragyog a képmező – hajszálfinom, mindig szigorúan funkcionális filmkészítői remeklések.
Három nagyszerű színész – Christine Boisson, Gérard Lanvin és André Dussolier – intenzív játéka a film erejének egyik titka. Filmvásznon ritkán látni ilyen természetes, minden moziszínészi manírtól mentes „létezést”, ilyen virtuóz hármas összjátékot. Különösen Dussolier lenyűgöző; az ő figurájában a legerősebb az önirónia és a megfáradt, természetes líra. Az Éjszaka, külsőben szemérmes, mélyről feltörő lírája – akárcsak filozófiája – ugyanúgy ösztönös, mintegy természetszerűen „adott”, akár a nouvelle vague filmjeiben.
Ha eddig az új hullámmal való közös vonásokról esett szó, érdemes a különbözőségekre is felfigyelni. Nem pusztán művészi alkat és álláspont, hanem kor és társadalmi klíma különbségei ezek. Bral filmje nem olyan kihívó, mint a nouvelle vague fenegyerekeinek hetyke remekművei. Nyoma sem lelhető föl benne nézőpukkasztó gesztusoknak, politikai utalásoknak, társadalomjobbító ideáknak. A hajdani hangszereken, másfél évtized csöndje után, szordínóban csendül fel a zene. Rezignált, fáradt, ironikus és bölcs alkotás az Éjszaka külsőben, mely – címével ellentétben – a belső éjszakák filmje.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/10 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7299 |
