Spira György
Glatz Ferenc lelkemből beszélt, mikor a Filmvilág 1981-i évfolyamának 8. számában szóba hozta, hogy történetírásunk vétkesen elhanyagolja az olyan korunk kínálta technikai eszközöket, amilyen például a rádió meg a televízió, jóllehet ezek igénybevétele nélkül eredményeinek közkinccsé tételéről még csak nem is álmodozhatik.
Amit ő erről elmondott, azt nemcsak általánosságban, hanem legtöbb részletében is osztom. Úgy gondolom azonban, hogy a témát az általa kifejtettek távolról sem merítették ki. Szavait tehát szeretném kissé tovább fűzni, előre is elnézést kérve az olvasótól, ha néhol meglehetősen személyes hangot fogok megütni (amire szolgáljon mentségemül, hogy a terítékre került kérdés a magam egyéni munkáját is a lehető legközelebbről érinti).
Kezdem azzal, hogy mai történetírásunk a nagyközönség meghódítására tapasztalataim szerint nemcsak a XX. század teremtette új közvetítőeszközöket nem használja fel eléggé, hanem a hagyományosakat, a könyvnyomtatás feltalálásának jóvoltából keletkezetteket sem. Vagyis a baj nem eredeztethető pusztán az újtól való idegenkedésből (vagy az új eszközök felhasználási módjait illető tapasztalatlanságból), hanem valahol mélyebben gyökerezik.
Igen ám, de hol? Részint nyilván az arisztokratizmusban, amelynek egyik tünetére Glatz is felhívta a figyelmet, mikor említést tett azokról a szakemberekről, akik műveiket „szinte csak egymásnak” írják; magam is ismerek történészeket, akik láthatóan úgy vélekednek, hogy a „szakma” annál többre fogja taksálni dolgozataikat, minél nehezebben követhető szakmai zsargonban fogalmazzák meg őket, s akik kivált abból űznek sportot, hogy az általuk papírra vetett szövegeket – kellő ok híján is – minél több olyan (lehetőleg idegen nyelvű) szakkifejezéssel spékeljék meg, amelyet a laikus olvasó külön (de az efféle szövegekből természetesen mindig hiányzó) magyarázat nélkül semmiképpen sem érthet meg.
Ez a jelenség azonban – hadd jegyezzem meg – eléggé szórványos, s az úgynevezett ismeretterjesztő tevékenység fontosságát többnyire ennek a szerencsétlen gyakorlatnak a képviselői sem szokták kétségbe vonni. Hiszen a történészek körében – sok más tudományág művelőjétől eltérően – általánosnak mondható az ismeretterjesztő munka megbecsülése, s az effajta munkával foglalatoskodók közül legfeljebb azokat szólják meg néha – és azokat joggal is –, akik a tudománynépszerűsítés kedvéért ilyen vagy amolyan megfontolásból teljesen vagy csaknem teljesen elhanyagolják tudományos kutatómunkájukat.
Az arisztokratizmus tehát szerintem nem annyira a szélesebb közönséghez szólás igényének a hiányában mutatkozik meg, mint inkább a szélesebb közönség (jószerint önkéntelen) alábecsülésében, aminek leginkább árulkodó jele az, hogy a történészek egy része élesen különválasztja egymástól az úgynevezett szakkönyvek és az úgynevezett ismeretterjesztő írások körét, s a történeti folyamatokat a maguk teljes bonyolultságában csupán a kizárólag vagy szinte kizárólag szakmabeliekhez eljutó művek lapjain igyekszik ábrázolni, amikor viszont „népszerű” munkát ír, akkor többé-kevésbé leegyszerűsített rajzot ad ezekről a folyamatokról, mint aki elképzelhetetlennek tartja, hogy bonyolult jelenségeket a maguk bonyolultságában bemutató írásokat a szélesebb közönség is képes legyen megemészteni. Holott a múltat leegyszerűsítetten ábrázoló művekből az olvasó a történeti valóság helyett annak csak eltorzított mását ismerheti meg, s ezért fabatkát sem ér az olyan „ismeretterjesztés”, amely a közönségnek a történelem iránti érdeklődését efféle művekkel iparkodik kielégíteni.
Általánosnak azonban a közönség alábecsülését sem merném mondani, hiszen számos történészt ismerek, aki az előbb említettekkel ellentétben igenis abból indul ki, hogy a laikus közönség is felnőtt módra gondolkodó emberekből áll, s aki ezért nem gügyögni próbál, ha a szélesebb közönséghez fordul, hanem azon van, hogy olyan ösvényt taposson ki számára, amelyen haladva – nem fáradság nélkül ugyan, de töviről hegyire – bárki laikus is bejárhassa a történelem szövevényes őserdejét. Csakhogy többnyire az ilyen történészek erőfeszítéseit sem koronázza siker.
Elsősorban azért nem, mert történészeink többsége egyszerűen nem tud írni, éspedig nemcsak magas irodalmi színvonalon nem tud írni, de még annyit sem tud, mi a különbség – mondjuk – volna és lenne vagy különböző és különféle között, sőt az alany és az állítmány egyeztetésének mikéntjével sincs tisztában. Ami persze nem valami sajátos történésznyavalya: pusztán arról van szó, hogy a magyar történészek is olyan tanintézetekből kerülnek ki, amilyenekből a többi magyar honpolgár, olyanokból tehát, amelyekben a magyar nyelv belső logikájára sok tekintetben fittyet hányó mai „helyes”-írási szabályokat gondosan belesulykolják ugyan a diákokba, arra ellenben már nem tanítják meg őket, hogyan fogalmazzanak épkézláb mondatokat.
Megjegyzendő azonban, hogy gyakran azoknak a történészeknek az erőfeszítései is hatástalanoknak bizonyultak, akik nemcsak egyenlő félként kezelik a laikus olvasót, de írni is tudnak, sőt magas irodalmi színvonalon tudnak írni. Részint azért – s ezen a ponton megint Glatz szavait kell visszhangoznom –, mert sokszor az ilyen történészek is arra szorítkoznak, hogy merő teóriákat tálaljanak fel a múltról, s nem gondolnak avval, hogy a múltat egyszersmind meg is jelenítsék. Holott – s itt már túlmegyek Glatz okfejtésén – a történetírónak nemcsak azért feladata a múlt megjelenítése, hogy ennek révén lebilincselje közönségét, hanem megkövetelik ezt tőle a történettudomány belső szükségletei is, hiszen elméleti következtetéseit, ha megalapozott következtetésekre akar jutni, ő maga sem vonhatja el közvetlenül a rendelkezésére álló forrásadatokból, csak a forrásadatok egybegyűjtése és megrostálása után általa rekonstruált történeti életből. A kérdésnek ezt az oldalát azonban most nem boncolgatom tovább, mert amit még elmondhatnék róla, azt már előadtam a legutóbbi nemzetközi történészkongresszuson, ottani felszólalásom pedig magyarul is elolvasható a Kritika 1981-i évfolyamának 2. számában.
S az igazi nehézségekkel különben is az a történész kerül szembe, akit nem kell meggyőzni a múlt érzékletes megidézésének fontosságáról. A múlt érzékletes megidézésére törekvő történész ugyanis mindig beleütközik a rendelkezésére álló forrásanyag hiányos voltából fakadó problémákba. Azt például, hogy hősei milyen cselekedeteket hajtottak végre, a kutató jó esetben még csak-csak kihámozhatja forrásaiból, de már hogy hőseit miféle elképzelések bírták ilyen vagy amolyan lépéseik megtételére, arra nézve vajmi ritkán talál közvetlen útbaigazítással szolgáló forrásokat. Márpedig hőseit eleven emberekként csupán akkor állíthatja az utókor elé, ha nyilvános tetteikkel együtt legtitkosabb reményeikre és aggodalmaikra is fényt tud deríteni. S a forrásanyag hézagait persze segíthet áthidalni – amire Glatz is utal – a történész fantáziája, de csak némileg. Mert a történész, ha felelősen akar eljárni, képzelőerejét semmiképpen sem engedheti teljesen szabadjára; magyarán szólva: a forrásanyag hézagait csak annyiban töltheti ki puszta következtetésekkel, amennyiben bizonyítani tudja, hogy ezek a következtetések korántsem ötletszerűek, hanem valóban és szorosan következnek a kétségtelen tényekből.
No, de tételezzünk fel olyan különlegesen kedvező esetet, amikor a történésznek szinte hiánytalanul sikerül kitöltenie a forrásanyag hézagait, s ennek jóvoltából valóban sikerül új életre keltenie a hajdanvoltak egyik vagy másik csoportját. Kérdés, hogy ebben az esetben is van-e lehetősége eredményeit a reményebeli közönség elé tárni.
A válasz pedig rendkívül elkedvetlenítő. Mert a történész legtöbbször ilyenkor is a hagyományos megoldásra kénytelen fanyalodni: arra, hogy ír egy tanulmányt, s dolgozatát azután eltemeti valamelyik kevesek olvasta szakfolyóiratban. És a helyzet akkor sem megnyugtató, ha eredményei könyv-alakba kínálkoznak, s könyvére kiadót is talál. Mert ez esetben éppenséggel szert tehet egy-két ezer vagy – ha kivételes szerencséje van – tíz-húsz ezer szakmán kívüli olvasóra is, de még a legszerencsésebb esetben is jóval, de jóval kevesebbre, mint ahány a történelemben utazó sarlatánok tákolmányaiból meríti történeti ismereteit. Ami egymagában is megmutathatja, mennyire fontos volna, hogy a történészek megkíséreljék kiaknázni azt a nyomtatott betűénél sokkalta nagyobb publicitást, amelyet a rádió vagy a televízió biztosíthat számukra.
Újabb kérdés viszont, hogy ezt, ha netán elszánják rá magukat (s ha a tömegkommunikációs intézmények is készek megnyitni előttük kapuikat), milyen módon tegyék. Mert hát ennek is van két ma már szintén hagyományosnak mondható formája: a rádióban vagy a televízióban elhangzó előadás, illetőleg több szakembernek a rádióban vagy a televízióban lezajló beszélgetése; ezek azonban nyilván a legkevésbé hatékony módozatok. Nem, mintha eleve kizárt volna, hogy a közönséget egy ember hangja akár egymagában is lebilincselje, ha az a hang fontos témáról érdekesen, magvasán és újszerűén szól. Hanem mert egy hang, amely – még ha shakespeare-i láttató erővel bír is – csak hallgatóinak lelki szeme előtt tud felidézni képeket, semmi esetre sem kelhet versenyre a nézők testi szeme előtt megjelenő képekkel.
Annál is kevésbé, mert az embereknek a fedezet nélküli kijelentések iránti bizalmában hál’isten már jócskán megingatott zöme azt, amiről csupán beszélnek neki, meglehetősen kritikusan – vagy éppen kételkedve, sőt gyanakodva – szokta hallgatni, azt viszont, amit saját szemével lát, többnyire hajlamos készpénznek venni – még akkor is, ha az eléje vetített képnek egyáltalán nincs valóságalapja. Ha tehát bemutatnak például egy televíziós játékot, amelynek egyik jelenetében a döblingi Széchenyit a bécsi udvar ügynökei orvul agyonlövik: meggyőződésem, hogy a nézők többsége ezt – mert saját szemével látta – ténylegesen megtörtént esetnek fogja elkönyvelni, s ezek után hiába tartanék a televízióban száz előadást is Széchenyi öngyilkosságáról, a többség továbbra is csak annak hinne, amit látott.
És ha ez így van történeti tárgyú fantáziatermékek esetében – jóllehet ezek valójában éppúgy nem a múlt megismertetésére szolgálnak, akár a nem történeti tárgyú műalkotások (ilyen vonatkozásban legfeljebb azt érzékeltethetik, hogy jelenkori alkotóik mint vélekednek a múltról) –, még inkább így van azoknak az áldokumentum-műsoroknak az esetében, amelyeket már valóban történeti ismeretek terjesztésének a célzatával állítanak elő nagyrészt saját történeti ismereteik elégtelenségétől nem feszélyezett emberek, s amelyekben rendszerint történeti személyiségeknek álcázott – különben jobb sorsra érdemes – színészek láthatóak nem egyszer olyan képtelen helyzetekben, amilyenekbe modelljük a valóságban még véletlenül sem kerülhetett volna, s szájukon olyan – sokszor bántóan együgyű vagy éppen bárgyú – szólamokkal, amilyenek modelljük ajkát a valóságban persze sohasem hagyták s nem is hagyhatták el.
Amire természetesen mondhatja valaki: írják hát ezentúl az ilyen műsorok forgatókönyvét erre hivatottabbak, maguk a történészek. Ezen az ötleten azonban a történészek nem kaphatnak. Nem azért nem, mert az a történész, aki a televízió számára dolgozik, apostoli szegénységre kárhoztatja magát. Nem azért nem, mert az ilyen történésznek tartania kell attól, hogy illetéktelenek esetleg önkényes változtatásokat fognak eszközölni forgatókönyvén. S még csak nem is azért nem, mert az ilyen történész nem tudhatja előre, sikerül-e majd olyan rendezőt találnia, aki a maga egyéni törekvéseit hajlandó lesz mindenben alárendelni a történeti ismeretterjesztés ügyének. Hanem mert a történész – éppen hivatásánál fogva – nem működhetik közre áídokumentum-műsorok készítésében, azaz olyan műsorokéban, amelyek – még ha teljesen hű rekonstrukciói is a múltnak – csupán rekonstrukciók, a nézőre viszont úgy próbálnak hatni, mintha a múlt dokumentumai volnának, s annál könnyebben hathatnak is így a nézőre, minél hívebben rekonstruálják a múltat.
Mit tehet hát a történész? Kizárólag olyan műsorok készítésében vehet részt, amelyek bevallottan, sőt hangsúlyozottan csak mint a múlt rekonstrukciói lépnek fel. S ez persze – a fentebb már elmondottak értelmében – nem jelenti azt, hogy a történésznek az általa felhasznált dokumentumok hézagait nem szabad kitöltenie fantáziája szülte kötőanyagokkal. De jelenti azt, hogy efféle kötőanyagok alkalmazása esetén mindig világossá kell tennie a néző előtt: most nem eredeti dokumentumot, csupán (ilyen vagy amolyan közvetett bizonyítékok segítségével hitelesíthető) kötőanyagot lát. Ahogyan azok a muzeológusok járnak el, akik a torzóban ránk maradt ókori szobrok letörött végtagjait pótolják ugyan, de a szobor eredetijéétől eltérő színű anyagból.
A történész is rábízhatja tehát történeti személyiségek megjelenítését színészekre, s színészeinek a külsejét is törekedhetik a szóban forgó történeti személyiségekéhez hasonlatossá tenni – de csak akkor, ha forrásaiból valóban ki tudja hámozni, milyen arcvonásokkal és termettel rendelkeztek, s milyen öltözéket hordtak hősei; és még ebben az esetben sem mulaszthatja el valamilyen figyelemfelkeltő módon kifejezésre juttatni, hogy akik megszemélyesítik hőseit, azok csupán alkalmi másai az illetőknek. És ha az a helyszín, ahol az általa megjeleníteni kívánt történés annak idején lezajlott, ma már nem létezik eredeti alakjában, helyettesítheti az eredetit akár kulisszákkal is – de ilyen megoldással szintén csak akkor élhet, ha forrásaiból kétségtelenül kiviláglik, hogyan festett az adott hely; s ebben az esetben sem mellőzheti el így vagy amúgy tudomására hozni a nézőnek, hogy a színtér, amelyet maga előtt lát, csupán utánzat. Ami pedig a legfőbb megkötöttség: a történész a múlt megidézett részeseinek a szájába sohasem adhat költött szövegeket.
S kalodába persze ez sem zárja a történészt, még a minél nagyobb hatás kedvéért dramatikus forma alkalmazására törekvő történészt sem. Elvégre rendelkezünk eleve dramatikus formájú – például országgyűlési vitákat, bírósági feleseléseket, tanúkihallgatásokat és hasonlókat megörökítő – forrásokkal is, s ezek akár közvetlenül is értékesíthetőek (ha szövegük nem állítja a mai nézőt leküzdhetetlen értelmezési nehézségek elé). Az ilyen források köre mindazonáltal meglehetősen szűk. De a történész éppenséggel megteheti azt is, hogy hőseinek látszólagos párbeszédévé alakít át olyan szóváltásokat, amelyek ténylegesen nem párbeszédes formában, hanem példának okáért egymásnak felelgető hírlapi cikkek vagy röpiratok időről időre történt közzététele révén bonyolódtak le (ha ebben az esetben is nyíltan feltárja a néző előtt, milyen művi beavatkozáshoz folyamodott). S még az is elképzelhető, hogy adandó alkalommal maga a történész (vagy egy a jelenkori érdeklődőket képviselő narrátor) folytasson párbeszédet a múlt megidézett alakjaival, ha olyan kérdéseket tud intézni hozzájuk, amelyekre a megkérdezettek – ezt megint hangsúlyozni szeretném – egykor valóban elhangzott vagy papírra vetett s hitelt érdemlő források által rögzített szavaikkal válaszolhatnak.
De nem folytatom, mert hogy mikor milyen utat legcélszerűbb választani, arra nézve általános érvényű receptet úgysem lehet kidolgozni, s még ha lehetne is, akkor sem hinném erre leghivatottabbnak éppen magamat. Csupán azt akarom megjegyezni befejezésül, hogy az elmondottak természetesen nem célozzák a valóságosaknál kisebbeknek tüntetni fel azokat a nehézségeket, amelyekkel a televízióhoz (vagy a rádióhoz) forduló történésznek meg kell birkóznia. Annyi azonban bizonyos, hogy bármekkorák is ezek a nehézségek, a történész nem térhet ki az erőpróba elől, ha eredményeit át akarja adni azoknak, akikért munkáját végzi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/11 60-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7290 |
