Zoltán Katalin
Megölik egy – valójában nem létező –- ország köztársasági elnökét. A merényletet köztiszteletben álló, magas rangú emberekből alakult bizottság vizsgálja ki. Volney főügyész – akit Yves Montand alakít – nem ért egyet a jelentésben foglaltakkal, és szembe-szállva a hivatalos állásponttal, dacolva a közvéleménnyel, új nyomozást indít.
Ismerősen köszön vissza a képlet: egy kibogozhatatlannak tűnő rejtélyes politikai gyilkosság, melynek állítólagos elkövetőjét a merénylet után holtan találják, egy „elsietett jelentés” és az igazság kiderítésére kiszemelt magányos hős. A valódi tanúk sorban tűnnek el – mind egy titokzatos hatalom áldozataiként –, egy marad csak közülük, aki elvezet a nemzetközi bűnszervezet egy tagjáig, aki a Titkosszolgálattal áll kapcsolatban.
Ám innen nincs tovább, mert észrevétlenül egy másik világba (filmbe?) csöppenünk. Egy pszichiátriai kísérlet aprólékos bemutatása során közlik velünk: az egyén a hatalom puszta eszköze, annak parancsait – bármilyen esztelenek, értelmetlenül pusztítóak legyenek is azok – úgy teljesíti, hogy részévé válik a hatalmi hierarchiának, de saját felelősségét elhárítja. A hatalom keretein belül ugyanis a felelősség megosztottá válik. így működik a modern háborúk mechanizmusa is. E gondolatok azonban nem a sztori szövetéből bomlanak ki, hanem elemző-magyarázó fejtegetésekből, és egy olyan pszichiátriai közjátékból, amelynek következtetései még akkor is felszínesnek és laposnak hatnak, ha egy ténylegesen elvégzett amerikai szociológiai vizsgálaton alapulnak.
A jószándékot nem vitatjuk el Henri Verneuil rendezőtől: nemzeti önvizsgálatra és személyes felelősségvállalásra hív fel, ám az erőszaknak és a manipuláció mechanizmusainak csak elvont, általános kritikáját adja. Nem keresi az autoritás és az egyén viszonyában rejlő mélyebb összefüggéseket, adós marad azzal, amit éppen ő maga ígér meg: korunk fasizmusának konkrét bírálatával.
Verneuil még a mítoszelemzést sem bízza ránk. Volney a könyörtelen törvényeket érvényesítő mechanizmusban szükségszerű bukásra van ítélve. Ő Ikarusz, aki Minosz labirintusából kitörve túl közel merészkedett a Naphoz – az igazsághoz –, ezért tudásával együtt el kell pusztulnia.
A film egyszerre akar lebilincselő, szórakoztató politikai krimi és „tudományos” társadalomkritika lenni, de összeroppan e kettős tehertétel súlyától.
Hogy is mondta B. Nagy László? „Egy jó mozitól – legyen bármilyen műfaj – legalább azt várhatjuk el, hogy saját előfeltevéseihez hű legyen.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/11 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7277 |
