Schubert Gusztáv
Tudjuk Csehov óta, hogy unalmas történetek tulajdonképpen nincsenek. Ha valami egyhangú, érdektelen, szürke, akkor azt kell kutatnunk, miképpen vált ilyenné. Ma az egyetemisták és a film viszonyának története „unalmas történet”. Miért? Hogyan tehető izgalmassá, elevenné? Két nagy egyetemünkön, a műszakin és az ELTE bölcsészkarán kerestem a választ. A Műszaki Egyetem filméletében egyéni szín a filozófia tanszék tevékenysége.
– Hogyan került kapcsolatba a film és a filozófia? – kérdem a tanszék fiatal oktatójától, Palotai Jánostól.
– A filmklubok és a premier előtti vetítések mellett az oktatásban is megjelenik a film, a filozófiatanítás segédeszközeként használjuk – mondja. – Egyetemünkön hároméves a társadalomtudományos képzés, az első évben politikai gazdaságtant, a másodikban filozófiát, a harmadikban tudományos szocializmust tanulnak a hallgatók. Sajnos, éppen a filozófiatörténet hiányzik a tananyagból, emiatt az elvont kategóriák még nehezebben kapcsolhatók vissza a valósághoz. Az absztrakciók önmagukban lebegnek, úgy tetszik, mintha nem léttörvények, hanem csupán a spekuláció termékei lennének. A tanári magyarázatnak, legyen bármilyen szemléletes, korlátai vannak: ha egy-egy filozófiai tételt sikerül is ily módon életszerűvé tenni, az egyes tételek közötti összefüggések megteremtése már rendkívüli nehézségekbe ütközik. A műalkotásban viszont ezek a problémák nem különváltan, tételszerűen jelennek meg, hanem szerves egységet alkotnak. A filmmel való szemléltetés induktív jellegű, az egyesből vezet az általános felé, emiatt a gyakorlati képzésben részesülő műszakiakhoz közelebb áll, mint a hagyományos oktatási módszerek.
– Hogyan valósul meg ez a filmes filozófiai oktatás?
– Évfolyamelőadások helyett filmeket vetítünk, olyan műveket, például Godard, Tarkovszkij és Bergman alkotásait, amelyek bizonyos fokig filozófiai kérdések művészi megfogalmazásának is tekinthetőek. A látott filmet a diákok szemináriumi foglalkozásokon elemzik. A film hatása alól nehezebb kivonni magunkat, plasztikus problémafelvetése sokkal inkább ösztönöz véleménynyilvánításra, mint a tanár vagy a tankönyv kérdései. Több a hozzászóló, élénkebbek a viták. A hallgatók többségének alacsony a képzettsége, kevés az ideje ahhoz, hogy szakirodalmat olvasson, a film akadálytalanabbul juttatható el hozzájuk. Egy-egy mű problematikájából kiindulva könnyebb a filozófiai referátumot elkészíteni. Gyakran kifejezetten magas színvonalú elemzések születnek; egy Buñuelről szóló tanulmány részletét a Filmkultúra is közölte.
– Nem kelt-e ez a módszer a diákokban valami olyasfajta hamis elképzelést, hogy a film a „filozófia szolgálólánya” csupán?
– A hallgatók reakcióját nagymértékben meghatározza, hogy mit tanulnak: a villamoskariaknak sokkal fejlettebb az absztrakciós készségük, a gépészek inkább empirikusak, gyakran belevesznek a részletkérdésekbe. A műegyetemisták elsősorban a film tárgyára figyelnek, ha a tárgyválasztás nem érdekli őket, akkor odáig már el sem jutnak, hogy a megformálás kérdésein töprengjenek. A leegyszerűsítés veszélye tehát fennáll, de mi igyekszünk komplex szemlélettel közeledni a filmekhez. Másrészt egyfajta természetes védettséget ad az, hogy a hallgatók nemcsak az „alkalmazott filmművészettel” találkoznak, jóval több filmet láthatnak a mozikban vagy az egyetemek filmklubjaiban. A központi rendezvények mellett a kollégiumok is szerveznek klubokat. A Vásárhelyi kollégiumban tavaly ment egy politikai filmekből álló sorozat, a Bercsényi klub nemrég az 50-es évek híradóiból vetített, és most tervez egy olyan sorozatot, amelyben a közelmúlt eseményeivel foglalkozó filmek szerepelnének. Erős a történelmi érdeklődés, nagy a dokumentuméhség.
– Túl azon, hogy ismereteket szereznek belőle, mennyire válik élménnyé a diákokban egy-egy film?
– Azt mondhatnám, hogy inkább maga az elemzés válik élménnyé számukra, meglepi őket, hogy képesek önállóan „megfejteni” egy alkotást. Többségükben él az a rossz beidegződés,. hogy a műszaki szakembernek egyszersmind művészileg érzéketlennek kell lennie. Ezek az elemzések növelik önbecsülésüket. Természetesen a tárgyukban hozzájuk közelálló filmek jobban izgatják őket, így például a Nehéz emberek ma is vitát kavar. Persze bizonyos fokig változnia kellett a végkicsengésnek; a film készítése idején úgy tűnt fel, hogy az újítások átfutásának ideje hamarosan lerövidül majd, ám az eltelt másfél évtized alatt e téren igazán döntő változás nem történt.
– Mindig ilyen nagy az érdeklődés a dokumentumfilmek iránt?
– Most megy egy válogatás a BBS hetvenes évek elején készült filmjeiből, erre is elég sokan járnak, de mégsem annyian, mint a játékfilmekre. A diákok orientációját a filmforgalmazás nagymértékben meghatározza, márpedig a mozikból jóformán teljesen kiszorult a dokumentumfilm. A mai magyar dokumentumfilmek valahol elsikkadnak.
– A filmkluboknak nincs módjuk ilyen esetekben valamiféle korrekcióra?
– A filmklubok a Filmtudományi Intézet központi programajánlata alapján állíthatják össze műsorukat, a választék terjedelmes ugyan, de fontos filmek, irányzatok hiányoznak a listáról, így ezekhez a klubok nem juthatnak hozzá, nehézséget jelent az is, hogy az egyes programok összetételét nem lehet módosítani. A filmállományt mindenképpen bővíteni kellene, ha egy klub a jelenlegi tematikára épít, akkor, hacsak nem cseréli le a közönségét, négy év alatt a kínálat végére ér. Másfelől, hogy a filmklubok valóban elláthassák feladatukat, a vitavezetésbe – és végsősoron a filmelméleti munkába – be kellene vonni egyéb tudományágak művelőit is. Azáltal, hogy lehetővé válna a művek sokoldalú, árnyalt megközelítése, a film hatékonyabban tudná teljesíteni társadalmi küldetését.
– Ahhoz, hogy a hallgatók filmértővé válhassanak, az amatőrfilm-mozgalom is sokban hozzájárulhat. Élnek-e az egyetemen ezzel a lehetőséggel?
– Van amatőrfilm-klubunk, de helyzete mostoha, mert nincs kapcsolata a filmklubokkal. E két mozgalom különállása roppant kedvezőtlen, az elszigeteltség gátolja az alkotók fejlődését, műveik folyamatos bemutatására nincs módjuk, pedig vetítés nélkül a filmek nem élnek. A kópia elkopik, ha ötszázszor lejátsszák, de akkor használódik el igazán, ha dobozban tartják.
Az ELTE Bölcsészettudományi Karán a film természetszerűleg nagyobb megbecsülésnek örvend, mint a természettudományos oktatás fellegváraiban, ám a Szabó Balázs filmesztétával folytatott beszélgetésből kiderül, hogy a gyakorlat itt is elmarad a lehetőségektől:
– A film az oktatásba először speciális kollégiumok keretében került be a hatvanas évek elején. Hamarosan a népművelők képzésébe is bevették. A hetvenes évek elejétől pedig az ötödéves magyartanárokat is oktatják filmesztétikára. 1965-ben létrehoztuk a Filmtudományi Diákkört. Alapítói közül sokan kerültek később a filmszakmába: például Jeles András rendező, Kardos Sándor operatőr, Szekfű András filmesztéta, Förgeteg Balázs, a Jean Vigo klub vezetője, Szekeres Péter, aki ma a Filmtudományi Intézetnél dolgozik, és mások. 1974-ben lehetőséget kaptam az Egyetemi Filmtárlat vezetésére. Igyekeztem úgy összeállítani a műsort, hogy arra filmtörténeti képzést lehessen építeni. Szándékom szerint a válogatás a hatvanas évek közepénél lezárult volna. Állandóan frissítettem ezeket a programokat, ugyanazokat az irányzatokat más és más filmekkel illusztráltam, hogy aki négy-öt éven át eljár a tárlat vetítéseire, minél több filmet nézhessen meg. Akkoriban kétszer-háromszor több filmet mutattunk be, mint ma. Volt egy másik elképzelésem is, a „mesterkurzus”: különböző filmrendezők tartsanak foglalkozásokat, egyet-kettőt-hármat. Az ötlet később módosult, egy-egy félévre növeltük a kurzusok tartamát – előbb Kovács András, majd Kosa Ferenc adott elő –, ez az idő viszont hosszúnak bizonyult. A kísérletet szeretném a jövőben módosított formában megismételni.
A filmtárlat mellett létezik két sorozat az Egyetemi Színpad szervezésében is, az egyik a Jean Vigo filmklub, a másik a magyar filmek premier előtti vetítése, mindkettőt Förgeteg Balázs vezeti. Régebben volt egy Film és... című sorozatunk, előadásaink anyaga egy-egy téma – például a szex, a képzőművészet, a szürrealizmus – köré szerveződött, filmrészleteket vetítettünk, majd három-négy szakértő vitatkozott a jelenségről.
– Az itteni filmélet kibontakozása egybeesik a magyar film fellendülésével, ez aligha véletlen...
– Valóban nem véletlen: az Egyetemi Színpad a megújuló magyar film egyik legfontosabb fóruma volt. Akkoriban egy-egy premier előtti bemutató óriási szenzációnak számított, teltházzal mentek a vetítések. Jancsó Miklós sem átallott eljönni a Színpadra, hóna alatt hozva új filmjének kópiáját, kíváncsi volt, hogyan fogadja művét ez a közönség. 10–15 éven keresztül rangot jelentett itt bemutatni az új filmeket. A Színpad egyetemi centrum volt, melyet a hallgatók magukénak érezhették.
– Hová tűnt ez a lelkes publikum?
– Nem szabad elfelejteni, hogy a magyar filmnek sohasem volt szóles közönsége. A Hideg napok és a Szegénylegények milliós nézőszáma más okoknak köszönhető. Az az értelmiségi réteg, amely akkor a magyar film, egyáltalán a film mellé állt, saját magát is meg akarta váltani, meg a társadalmat is. A hatvanas évek elején ennek esélye volt, ebben éltünk, gondolkodtunk. Mi legalább olyan neofiták voltunk, úgy hajtottak bennünket az illúziók, mint a „fényes szelek” nemzedékét, mondhatni, az a generáció velünk még egyszer pályát kezdhetett. Hírből sem ismertük a nemzedéki ellentétet, Jancsó fiatalabb volt bármelyikünknél, igaz, ő ma is fiatalabb. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy Zolnayval, Herskóval vagy Jancsóval veszekszünk, vitázunk a mindannyiunkat érintő kérdésekről, íme, a magyar film akkori publikuma. Ugyanakkor egyik-másik film akkora ellenérzést váltott ki, hogy azok is megnézték, akik szentségelni akartak, hogy ez nemzetgyalázás. így vagy úgy, de voksoltak az emberek. Mára ez megszűnt, mindenki atomizálódott, mindenki értékelési zavarokkal küszködik, ez alól a kritika sem kivétel.
– És az egyetemisták?
– Még kevésbé. A mostani elsősök 1962-ben születtek. Nincs történelmi tapasztalatuk, nincs társadalmi és közös cselekvési élményük, márpedig azonosságtudat enélkül nem fejlődhet ki. Éppen ezért kellene a hiányzó ismereteket mielőbb pótolni, még az ötvenes évek rossz, sematikus filmjeit is vetíteni kellene, hiszen ezeknek is van egyfajta, – igaz, akaratlan – dokumentumértékük. Mert a legtöbb film úgysem keletkezésének tényleges társadalmi valóságát tükrözi, hanem azt, amilyennek a kor látni és láttatni akarja magát. Bár a mai bölcsészek sok mindent elolvasnak, megnéznek, a tegnapiakhoz képest kevésbé tudják feldolgozni, megérteni a látottakat, mivel nincsenek fogódzóik az értékelésben.
– A filmesztétika-oktatás nem tud ezen változtatni?
– Ehhez a filmesztétikái képzést is korszerűbbé kellene tenni. A mai oktatás túlságosan is tekintélytisztelő, nem veszi figyelembe, hogy bizonyos művek, amelyeket korábban értékesnek tartottunk, mára elavultak, mert nem művészi, csak kontextuális értékük volt. A filmesztétikai tárgyú könyvkiadás helyzete siralmas, pedig lenne igény a kiadványokra. A vidéki bölcsészkarokon egyáltalán nincs filmesztétika-oktatás, legfeljebb speciális kollégiumokat lehet hallgatni. A gimnáziumokban még rosszabb a helyzet, hiányoznak a hozzáértő tanárok, de még ha rendelkeznek is a kellő szakmai felkészültséggel, nem biztos, hogy emögött ott az erkölcsi fedezet; márpedig a filmet konformista beállítottsággal nem lehet tanítani, ehhez egész ember kell.
– A filmkészítők és a közönség közötti konszenzus megszűnt. Egyesek úgy vélik, azért, mert a rendezők elefántcsonttoronyba zárkóztak, mások szerint a nézők lettek igénytelenebbek, egy harmadik nézőpontból mindkét fél vétkesnek látszik. A tapasztalat viszont azt mutatja, s az eddig elmondottak is ezt támasztják alá, hogy a filmkultúra válsága egy általános szellemi-erkölcsi elbizonytalanodás következménye, aminek a hatása alól sem a nézők, sem az alkotók nem vonhatják ki magukat. Vajon a film a közönségnél sikeresebben tudta felvenni a harcot e regresszióval?
– Ügy tűnik föl, hogy nem. Ha a hatvanas évek filmje cselekvő film volt, akkor a mai tétovázó. A film többek között azért lehet olyan nagy hatású, mert így vagy úgy, de mindig identifikációs mintát ad, modellt nyújt a magatartástól kezdve a lakberendezésig; vagy a Krisztina királynő szintjén, vagy úgy, mint a magyar új hullám filmjeiben; hogy másképpen kell gondolkodnunk erről a világról, másképpen kell érte cselekednünk. A mai film – és ez világjelenség – egy-két nagyon ritka kivételtől eltekintve nem adekvát azzal a világgal, amelyben élünk. Félő, hogy megint valami mákony-mozi jön.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/11 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7274 |
