Filmvilág

Film a Balázs Béla Stúdió történetéről I.

„Miénk a világ!”

Kétrészes dokumentumfilm készül a Magyar Televízióban a Balázs Béla Stúdió húsz éves történetéről. Rendezők beszélnek a stúdió megalakulásáról, munkájáról, és filmrészleteken láthatjuk viszont a legemlékezetesebb alkotásokat. Az alábbiakban részleteket közlünk az első rész interjú-sorozatából, megőrizve az élőbeszéd fordulatait.

–Ha jól tudom, te alapítottad meg a Balázs Béla Stúdiót. Hogy történt a dolog?

– Nem az volt a helyzet akkor, mint most, hogy aki kikerült a főiskoláról, szinte hónapokon, vagy egy-két éven belül nagyfilmet rendezhetett, hanem nagyon lassú asszisztensi utakat kellett megjárni. Nagyon sokan elégedetlenkedtek emiatt. Tulajdonképpen a főiskola nem adott olyan gyakorlati képzést nekünk, ami lehetővé tette volna, hogy tényleg meggyőződjünk arról, hogy ki tehetséges, és ki nem. Jószándékú oktatás volt ott a főiskolán, és nagyon sokat tanultunk, és nagyon hasznos volt tulajdonképpen, de az ember csak akkor jutott el a gyakorlati filmezéshez, amikor már épp vizsgához készült. A diplomafilmnél látott szinte először filmszalagot. Úgy, hogy nagyon benne volt a levegőben: valamit csinálni kellene. Hát én voltam az, akiben ez megfogalmazódott konkrétan, és aki elindította ezt a harcot. Harcnak azért nevezem, mert nehéz volt létrehozni, mert kicsit furcsának, bizarrnak hatott az ötlet, hogy legyen még egy külön csoport, amelyik filmet csinál, nem csak hivatalos filmgyárak. Fölmentem a minisztériumba, én már előzőleg otthon csináltam egy írásbeli tervezetet. Kondor István elvtárs fogadott minket, ő volt akkor a filmfőigazgató-helyettes, neki az ötlet tulajdonképpen tetszett, azt mondta, tegyük még konkrétabbá, írjuk le még részletesebben. Leírtam, megfogalmaztam, beadtuk, a minisztérium elfogadta. A támogatás inkább csak erkölcsi jellegű volt, nem nagyon volt pénz, már eleve kevés pénzről lehetett csak szó, amit mi a munkahelyünkről valahogyan összespórolunk, vagy esetleg ők is adnak valamit, továbbá hát „majd-majd próbálunk valamit összehozni” alapon. Mi nem vártuk meg a majdot, hanem rögtön hozzáfogtunk, és elkezdtünk dolgozni.

1959. december 11-én megtartottuk az alakuló ülésünket, a Fészekben, ahol részt vettek azok a meghívott, kiválasztott rendezők és operatőrök, és egyéb filmszakemberek, akikről úgy gondoltuk, alkalmasak arra, hogy a Balázs Béla Stúdiót csinálják. Én felolvastam akkor a magam kis programját, amit elfogadtak, jónak tartottak, a stúdió létét megszavazták, javaslatomra a neve Balázs Béla Stúdió lett.

Katalizátorként hatott, mert sok olyan dolog jött akkor létre, amiben lehet, hogy a Balázs Béla Stúdiónak is szerepe volt, gondolok itt arra, hogy a Filmművész Szövetség is később alakult meg, mint a Balázs Béla Stúdió, tehát lehet, hogy a már működő filmesek is úgy látták, nekik is szükségük van egy ilyen szervezetre. A Fiatal Művészek Stúdiója, az Eckék Pécsett akkoriban alakultak meg, tehát tulajdonképpen precedenst mutatott: ez is egyik jelentősége a Balázs Béla Stúdiónak.

– Kétszer kezdődött a Balázs Béla Stúdió. Volt az a bizonyos régi, tudod, még mi voltunk benne, s hogy voltaképpen hogyan indult, hogy kinek volt az ötlete, azt már én nem tudom megmondani. Biztos emlékszel, hogy aztán abbamaradt, és újból kezdődött a Szabóék osztályával és generációjával. Kik voltak akkor? Olyanok, akik érezték, hogy itt új szelek fújnak, hogy ezen az álrealizmuson, vagy hazug realizmuson, amelyben éltünk az ötvenes években, túl kell lépni. Persze azért is, mert fél lábbal benne voltunk abban, aminek a nyomait el akartuk tüntetni saját magunkon belül. Kísérleti filmeket akartunk csinálni, nem jutottunk semmire, azt is bizonyára tudod. Talán összesen ennyi volt, hogy éreztük, ez a fajta filmgyártás kifulladt, és újat kell keresni. Hogy ez a nouvelle vague idejében volt-e, vagy sem, erre sem emlékszem pontosan. Hogy láttunk-e már valamit az új hullámosok filmjéből? Talán igen.

Törekvésünk nem volt egységes, végül is, nem is képviseltünk egységes nézeteket, talán formában, tartalomban sem. Mindenfélét szerettünk volna megpróbálni. Hogy mi nem lettünk igazi Balázs Béla Stúdió, talán jó is volt. Hiszen amikor valójában megalakult, nagy élményt jelentett mindenkinek. Emlékszem a Szabó filmjére, milyen robbanásszerűen hatott –...hogy ilyen „finom”, patetikus kifejezést használjak. Mi biztosan nem ilyenek lettünk volna, szóval hordoztuk volna magunkkal azt, amit a hátunk mögött tudtunk.

– Amikor mi főiskolára jártunk, a magyar filmgyártás évi 10–12, talán 14 filmet készített. Szerettünk egy-két filmet, de egészében véve a magyar filmgyártást rossznak tartottuk, nem csak mi, sokan. A világ filmművészete akkor nagyon nagy megújulás állapotában volt, a franciáknál sok filmkritikus összeállt, és különböző filmeket készítettek. Ezek a filmkritikusok most híres és nagyon jó filmrendezők; a Godard, a Truffaut, a Chabrol. Ahogy akkori egyik főiskolai tanárunk, Keleti Márton nevezte, Trüffó-Büffó és a többiek. Ezen mi nevettünk, de Trüffót-Büffót és a többieket nagyon komolyan vettük, mert ők nagyon komolyan vették a filmművészetet. A világhoz akartak szólni vele, és megpróbáltak olyan nyelven beszélni, amely természetes. Mi ezt a filmnyelv abc-jével együtt tanultuk meg. Könnyű volt megtanulnunk, hiszen 19, 20 éves korunkban ismerkedtünk meg ezeknek a fiatal, akkori fiatal rendezőknek a filmjeivel. Olyan fiatalemberekről van szó, akik a harmincas évek második felében születtek, tehát végigélték a második világháborút, ismerték, ha gyerekként is, a felszabadulás utáni éveket, ismerték és érezték az ötvenes éveket, már 56 tapasztalata után voltak. Tehát volt rengeteg emberi, történelmi tapasztalatunk, amit el szerettünk volna mondani. Meggyőződésem, hogy az előttünk járó generáció nagy rendezői, ettől az egészséges konkurrenciától, amit a Balázs Béla Stúdió első évei jelentettek, megújultak. Én egészen biztos vagyok abban, hogy Makk Károly változása, megújulása, Jancsó Miklós megszületése, több, már előbb is filmeket készítő filmrendező szellemi megnyílása, vagy nyitottabbá válása annak köszönhető, hogy megjelent itt tíz srác, vagy 12 pontosabban, és elkezdtek olyan magától értetődően filmet készíteni, mintha beszélgetnének.

Nagyon szigorú volt akkor a Balázs Béla Stúdió, de könnyű volt szigorúnak lenni. Azért, mert az a 10–12 ember, aki a Stúdióban akkor részt vett, lényegében évek óta együtt volt, együtt végezte el a főiskolát, együtt élt át sokmindent a világból, és pontosan ismerte egymást. Nem volt közöttünk semmilyen tekintélyi vagy bármilyen olyan elv, ami gátat szabott volna a valóban őszinte megnyilatkozás, a határozott és a dolog érdekében való kritika előtt. Közös érdekünk volt, hogy a filmek, amelyeket csinálunk, nagyon színvonalasak, és jók legyenek. Közös érdekünk volt, hogy a Balázs Béla Stúdió jól funkcionáljon, és ezenkívül a társadalmi érdekeink is közösek voltak. Hiszen nemcsak hogy egy generáció tagjai voltunk, hanem évek óta éltünk már együtt. A Máriássy-osztály szigora volt ez, és egy-két olyan ember szigora (gondolok Sárára, Gaálra, Kósára, Lugossyra), akik magukat hasonlóképpen kezelték, tehát szívesen kapcsolódtak bele a Máriássy-osztály légkörébe.

A későbbiek ezt nem szerették. Nekünk nem voltak problémáink avval, hogy Sára elkészítette a Cigányokat, ami tiszta dokumentumfilm volt, úgy érzem, a Balázs Béla Stúdió eddigi működésének egyik legszebb darabja, Kardos a Miénk a világot, ami fantáziajáték, Rózsa az Igaz-e-t, és ón, mondjuk, a Te című filmet, ez négy, vagy öt olyan film, aminek nem volt közük egymáshoz. Csupán annyi, hogy ez a csapat készítette, és beleszóltunk egymás munkájába. Később már vitáztak arról, hogy milyen irányúak legyenek a Balázs Béla Stúdió filmjei, hogy mi tartozik bele abba a szemléletbe, ami balázsbélás, és mi nem. Kik azok, akiket ki kell zárni, kik azok, akiket ki kell rekeszteni. Amikor egy társaság már nem az összetartozással foglalkozik, hanem a kirekesztéssel, akkor ott elkezdődnek a problémák.

– Ennek szerinted generációs okai vannak? Vagy az az oka, hogy a stúdió felduzzadt? Vagy esetleg valami egyéb oka is lehet?

– Generációs okai még nincsenek, mert az utánunk következő társaság lényegében ugyanazokkal a történelmi, társadalmi, emberi élményekkel rendelkezik, tehát úgy gondolom, hogy 1970-ig, 72-ig generációs problémáról nem lehet beszélni. A probléma érdekprobléma, elmondtam a beszélgetés elején, hogy amikor mi a Balázs Béla Stúdióba kerültünk, elkezdtünk dolgozni, nem volt más lehetőségünk, csak a Balázs Béla Stúdió. Amikor az utánunk következők odakerülhettek, elvégezték a főiskolát, vagy utolsó évesek voltak, akkor ők már dolgozhattak a Televízióban, dolgozhattak a tárcastúdióknál, az Interpressnél, és a legkülönbözőbb filmstúdiókban, ahol pénzt kerestek, és ahol lehetőségük volt arra, hogy a maguk filmjét készítsék. Ezért a Balázs Béla Stúdió, bár vonzó volt, nem volt létszükséglet. Számunkra a Balázs Béla Stúdió kenyér és tej, az egyetlen lehetőség, hogy csinálhassunk valamit. Az utánunk következők számára már csak egy játéktér. És természetes, hogy hiszen nem kellett asszisztensnek lenniük, és ma már az a helyzet, hogy egy főiskolát elvégzett filmrendező nem is hajlandó asszisztens lenni. Nem is vállal munkát egy nála idősebb filmrendező filmjében asszisztensként. Kikéri magának, hiszen neki diplomája van! Diplomás filmrendező, akarja csinálni az első filmjét, és ez természetes, és lehetősége is van csinálni, hiszen ha a filmgyárban nem jut szóhoz, akkor tud dolgozni a Televízióban, tehát mindenütt van lehetősége filmet rendezni.

– Nekünk nagy tanulság volt, és a mi nemzedékünk máig se nőtte ki a Balázs Béla Stúdiót bizonyos formában. Valahogyan a demokratizmust ott kezdtük tanulgatni egymás között. Amit a művészeti irányításon, a művészetpolitikai demokratizmuson értünk, azt mindig kicsit visszavezetjük ma is a Balázs Béla Stúdióra. A Balázs Béla Stúdió a Szövetség felügyelete alatt működött, és választott vezetőség irányította, a minisztériummal olyanfajta laza kapcsolatot tartott fönt, hogy bizonyos filmek bemutatási és nem bemutatási kötelezettségei dőltek csak el a minisztériumban, de a stúdió egyfajta önigazgatást, vagy önkormányzati rendszert élvezett. És máig is valahogyan az alkotóműhelyek önállóságát is mindig kicsit ebben a tükörben, a Balázs Béla Stúdió bűvköréből szemléljük. Mindig vannak bennünk bizonyos elégedetlenségek, és kívánalmak. Azt a fajta demokratizmust, amit ott éltünk át, azt a József Attila-i álmot, hogy a hozzáértők közös gyülekezetében hányni-vetni meg közös dolgaink, azt, azt mi átéltük a Balázs Béla Stúdióban.

Bár a vezetősége voltunk a stúdiónak, de nem telepedtünk rá olyan módon, hogy elvettük volna a helyeket, hogy filmeket ne csináljanak benne újabb és újabb emberek. Hanem megpróbáltunk valamiféle menedzselést, vagy keresést, utánpótlást biztosítani, és ezt jónak tartom. Addig tartott ez a dolog, amíg egy erős és újabb hullám át nem vette a stúdió irányítását. Ez volt a ti nemzedéketek, amelyik hát lényegében kisöpörte a mi nemzedékünket anélkül, hogy ez különösebb drámát jelentett volna. Természetes folyamatnak tűnt akkor számomra, voltak, akik ezt érzékenyebben szenvedték meg, de az én számomra ez természetes és törvényszerű folyamat volt.

– Nem volt különösebb átlépés a főiskolából a Balázs Béla Stúdióba, mert ugyanúgy együtt voltunk, kicsit kibővült társaságban, és tulajdonképpen ugyanazt a beszélgetést folytattuk tehát. Az egyik szempont az is lehetett, amikor mi a Balázs Béla Stúdiót, ha nem is megalapítottuk, de talán életképessé tettük, hogy együtt maradhassunk. Együtt folytathassuk a munkát, ha már főiskola után az a gyönyörű tervünk nem sikerült, hogy közös stúdiót alkosson az osztály, osztályfőnökünk vezetésével.

– Voltak ilyen tervek, amit sajnos végül is nem vállaltak el tanáraink, de mi nagyon szerettünk volna együtt maradni. Nem tudom, min bukott meg, de végül is nem rajtunk múlt. Hogy miért született ez a terv, hogy a magyar filmgyártásban ennek a tíz jövevénynek, akik még semmit sem csináltak, milyen szerepet szántak, azt nem tudom.

– Hogyha az első idők, tehát mondjuk az első tíz év filmjeire visszagondolsz, akkor van-e valami, ami speciálisan balázsbélássá teszi ezeket a filmeket? Mert azért elég sokféle filmrendező csinált elég sokféle filmet. Van-e valami közös bennük azon túl, hogy itt, ebben a stúdióban készültek?

– Én azt hiszem, hogy a legnagyobb váltás a személyes hang volt. Ez lehetett olyan lírai, mint a Virágát a napnak, vagy olyan lírai játékfilmes, mint a Te, vagy lehet olyan objektív személyes, mint a Találkozás. Meg az az elv, hogy lehetőleg nem hazudni, lehetőleg nem hamisítani. Ez egy olyan alapállásunk volt, amit mi a főiskolán a mestereinktől is, és az életben is elég következetesen megkaptunk és megtanultunk. Éppen ezért nagyon nehéz most, amikor ezt a személyes hangot egyre kevésbé szeretik, valami mást csinálni. Mi ebben a balázsbélás korszakban még azokban a lírai filmekben is, amik, amik hát olyanok, mintha semmiről nem szólnának, elég következetes filozófiát képviseltünk. És azt hiszem, ez az a közös, és az az a más, amit a balázsbélás filmek hoztak akkor.

– A Cigányok az első dokumentumfilm, ami a Balázs Béla Stúdióban elkészült, és elég sokan arról beszéltek, hogy a stúdióban inkább játékfilmes próbálkozások voltak népszerűek, vagy ezeknek volt inkább terük. Hogy készült el a Cigányok?

– Én a Híradó- és Dokumentumfilmgyárban dolgoztam, ott pedig abban az időben Gaál Istvánnal elkészítettük az Oda-vissza című filmet, ami bejárómunkásokról szól. Én is beadtam egy témát a cigányokról, de nem sikerült valójában elfogadtatnom, sőt egy különös levelem van, máig őrzöm az akkori igazgató levelét, aki a benyújtott forgatókönyvre válaszként azt írta meg nekem, hogy a forgatókönyvet csak a film elkészülte után tudja elfogadni. Ez egy nonszensz, mert forgatókönyv nélkül nem lehet forgatni. Hát mit csináljak!? így került aztán az elképzelés a Balázs Béla Stúdióba, ahol is hát bizalmat szavaztak ennek a vállalkozásnak, és ott forgattam le a filmet.

– Azon túlmenően, hogy filmkészítési lehetőség volt, mit jelentett a Balázs Béla Stúdió?

– Hát, hogy először gyakorlati oldalát mondjam, jelentette például azt is, ami most megint nehezen lett volna elképzelhető, hogy például én, vagy akárki más, aki operatőri diplomát szerzett a főiskolán, hogy filmet rendezzen.

– Mit gondolsz, hogy mi az oka annak, hogy a Balázs Béla Stúdió nem tudott jó szellemű műhely maradni?

– Úgy gondolom, hogy ennek sok-sok és távolra vezető okai vannak. Mire gondolok? Elsősorban a főiskolára, pontosabban szólva arra, hogy kiket vesznek föl a főiskolára, és kik kerülnek be a főiskolára. Szerintem ez az egyik fontos és alapvető dolog. A másik maga a főiskolai oktatás, a főiskolának a szellemes, és csak ezután beszélhetünk a Balázs Béla Stúdió szelleméről. Mert hogyha a felvételeknél, vagy a főiskolai oktatás alatt hiba van, vagy rossz szellem uralkodik, akkor ez értelemszerűen a Balázs Béla Stúdióban is jelentkezik, és lecsapódik.

– Úgy tapasztaltuk, hogy a hatvanas évek elejére olyan társadalomba nőttünk bele, amely hajlandóságot mutat az önismeretre, amelyik valamiféleképpen cselekedni akar. Történelmi léptékben számolva, vagy fogalmazva a centrális, bürokratikus szerkezetből megpróbál átlépni, egy, mondjuk, demokratikus centralizmusnak nevezhető szerkezetbe. Ehhez feltétlenül az volt szükséges, hogy az ország teljes életét, gazdaságát, politikáját, kultúráját át kellett mozgatni, vagy legalábbis erre kísérletet kellett tenni. A kulturális politika akkori vezetői fölismerték, hogy ebben a magyar film szövetséges lehet, és bizonyos nyitottságot mutattak annak irányában, hogy létrehozzanak egy kísérleti stúdiót. Mondanom se kell, hogy az én életemnek ez a néhány év, amit a Balázs Béla Stúdióban töltöttem, meghatározó része, nem éppen tudományos megfogalmazás, de a legszebb része is.

– Meglehet azért hangzik ilyen szépen, mert nagyon szép is volt, és talán azért is, mert az azóta eltelt 15 esztendő megtanított minket arra, hogy értékeljük azt a néhány évet, amit ott a Balázs Béla Stúdióban töltöttünk. De ennek az időszaknak a szépségéről hadd szóljak néhány szót. Úgy adódott, hogy a Balázs Béla Stúdió megbízatást kapott az első nagyjátékfilm elkészítésére, ennek a megrendezésére az előttünk járó évfolyam hallgatói voltak az esélyesek, de mindahányan, akik a Balázs Béla Stúdióban dolgoztunk, komolyan vettük ezt a feladatot, és elindultunk, az ország különböző részeibe dokumentumokat gyűjteni.

– Volt. A mezőgazdaság átszervezése akkor zajlódott le, és tudatában voltunk annak, hogy ez az egész társadalom szerkezetében milyen sorsdöntő változásokat jelentett. Úgy alakult, hogy a stúdió tagsága valamiért engem jelölt ki tulajdonképpen ennek a feladatnak az elvégzésére. Én még akkor főiskolás voltam, utolsó éves főiskolás, így voltam tagja a Balázs Béla Stúdiónak. Úgy éreztem akkor, hogy ez meghaladja az én képességeimet és az erőmet. A kollégáim azt mondták, hogy majd segíteni fognak nekem. Na most, ez a segítség miben állt. Nyolcan, tízen, az ország különböző részeiben elindultunk, külön-külön, kis csoportokra szakadva, és megpróbáltuk fölmérni, hogy az emberek hogyan élték meg az elmúlt évtizedeket, milyen valóságos történelemben élünk mi, hogyan szorult bele ez a történelem sorsokba, arcokba, helyzetekbe, drámákba, dialógusokba. Ez az anyaggyűjtés, más szóval ismerkedés, ez összhangban állott az abban az időben kibontakozó szociológiai szemlélettel, egy kíváncsisággal, egy egészséges, realista önismeret igényével. Na most, lehet-e szebbet elképzelnie egy filmesnek, hogyha tudja, hogy nyolc, tíz kollegája, teljesen önzetlenül, keresgél az országban tényeket, helyzeteket, filmre kívánkozó jeleneteket, sorsokat, és ezeket átnyújtja egy közös asztalra, ugyancsak önzetlenül, és kizárólag azért, hogy ez a film jó legyen. Na most, én azóta sok filmet készítettem, de ilyen önzetlenséggel, a közösségnek ilyen természetes és jó-hangulatú működésével még nem találkoztam.

– Ez a film a Tízezer nap volt. Minden szellemi és erkölcsi siker, ami erről egyáltalán megjelent, az a Balázs Béla Stúdió műhelyéből következett. Ha megnézitek, vagy megnézed a stábot, Sára Sándor volt az operatőr, Kende János volt a segéd-operatőr, Gábor Pál volt az első asszisztens, és így tovább sorolhatnám. De volt a filmnek néhány olyan nehéz jelenete, ahová Szabó István szaladt le, azt hiszem, hogy autóstoppal, vagy vonaton, nem is tudom, hogyan, a Tiszához, mert a Tisza jegén forgattunk, és tudta, hogy sok statisztéria van, nehéz jelenetet forgatunk, anélkül, hogy én szóltam volna neki, természetesen jött le, és segített a munkában. Na most, amikor ez a film elkészült, akkor sajnos, úgy ítélték meg, hogy alkalmatlan a bemutatásra. Ezután egy nagyon nehéz időszak kezdődött az én életemben, amit semmiképpen sem tudtam volna átvészelni, ha nem éreztem volna a körülöttem levő közösség bizalmát és megtartó erejét. Vagyis, a Balázs Béla Stúdióban értettem meg, hogy én mint filmrendező nem csupán a magam filmjét készítem, nem csupán a magam önkifejeződésével foglalkozom, hanem egy közösség része vagyok, és ez iránt a közösség iránt kötelezettségeim, erkölcsi kötelezettségeim vannak. És fordítva, érzem, hogy a közösség nem hagy engem magamra, nem hagy cserben. Ez becsületes összefonódás, ez egyszersmind azt jelenti, hogyha egy rendező a munka nehezében, a munka drámájában, egyedül érzi magát, elbizonytalanodik, elveszít értékrendeket, egy jelenet megítélését, egy folyamat elemzését. Nagyon nagy fontosságú, hogy érezzen maga mögött embereket, jószándékú, becsületes kollegákat.

– Mi speciális helyzetből indultunk, mert túl hamar kaptunk lehetőséget arra, hálistennek, hogy beépüljünk a magyar filmgyártásba. Kárpáti György rögtön elsőként forgatott filmet az osztályunkból, aztán Fazekas Lajos, aztán én. Tehát tulajdonképpen az átmenet nagyon rövid volt. Ez nem azt jelenti, hogy a Balázs Béla Stúdió volt rossz, vagy olyan, amelyikbe már nem volt érdemes járni, ott lenni, filmet csinálni, hanem gyorsított tempóban jutottunk mi be a magyar filmgyártásba.

– És ezáltal a Balázs Béla Stúdió elveszítette azt a pozícióját...?

–Elveszítette azt a fajta vonzerejét számunkra. Szóval, már nem volt olyan fontos kisfilmet csinálni; hogyha az embernek lehetősége nyílott arra, hogy játékfilmet csináljon. Szóval, ez a kezdeti lendület, ami a Balázs Bélán keresztül jónéhány fiatal filmrendezőt belódított a szakmába, valamint az a könnyebbség, hogy erre volt egy alkotócsoport, a hármas, a Herskó csoport, ez lerövidítette az akklimatizálódás idejét. Azért nem volt aztán olyan fontos a Balázs Béla Stúdió, mert hisz már bent voltunk a szakmában. Na most, abban a két évben, amikor én vezetőségi tag voltam, elkezdődött egy olyan odanemfigyelés, amelyik egy kicsit kifullasztotta akkor a Balázs Béla Stúdiót, úgy emlékszem.

– Ha jól emlékszem, mi már a harmadik évben Balázs Bélások voltunk. Mi nagyon iparkodtunk oda, de jó iskolából is jöttünk. Tehát mi tulajdonképpen ugyanazt a vitatkozó, korrigáló, összevesző, kiigazító, valamire jutó szellemet igencsak jól tudtuk a Balázs Bélában kamatoztatni. Es én emlékszem, hogy abban az időben késhegyig menő viták voltak a különböző időpontokból balázsbélássá vált generációk között. De ezek a dolgok hihetetlenül belülmaradtak az ügyön, tehát ezek egy ügy jobbátételének, vagy előremozdításának kérdésén belül maradtak, soha nem érintették ennek az ügynek a létét, soha nem az alapfunkcióját: hogy ez a mi pályánk, és itt mi focizunk.

– Milyen konfliktusaitok, vagy voltak-e konfliktusaitok, amikor bekerültetek a stúdióba, azokkal akik már ott voltak?

– Te, abban az időben nem emlékszem konfliktusokra, sőt kifejezetten hamar alakultak ki baráti kapcsolatok, arra nem esküdnék meg, hogy mindenkinek, de nekem igen. Itt egyszerűen semmiféle konfliktusról nem tudok beszámolni, eltekintve azokról, amikről már az imént beszéltem, amelyek nagyon pozitív konfliktusok, tehát egy üggyel kapcsolatban különböző véleményünk volt, és ezért késhegyig, egyébként abszolút engedménymentesen vitatkoztunk. Szóval, az őrjöngésig mentek a viták, de mindig a szintézis megtalálásának az érdekében. Konfliktusokra csak lényegesen későbbi időkből emlékszem a Balázs Béla Stúdióban.

– Szerinted a Balázs Béla Stúdió mítosza, pontosabban a balázsbélás filmek mítosza mitől alakult ki? Mi volt ezekben a filmekben, mert ma már talán ez nem pontosan követelhető, vagy nem épp föllelhető, mi volt az, amitől gyökeresen különböztek az egyéb filmgyártás filmjeitől?

– A filmekről, könnyebb beszélni, a Balázs Béla Stúdió mítoszától általában nehezebb. A filmekről azért könnyebb beszélni, mert azok mindig újra meg újra elővehetők, és lemérhető rajtuk, hogy vajon igazat mond-e az, aki éppen akkor nyilatkozik. Természetesen ez már a filmek sorsa, valahány évben újra meg újra előveszed, mindig egy kicsit mást jelentenek. Először is a Balázs Béla Stúdió létrehozott olyan filmtípusokat, amelyek gyakorlatilag nem voltak azt megelőzően itthon, tehát azt a rövidjátékfilmet, hivatalosan rövidjátékfilmnek nevezett filmtípust, amelynek akkoriban úgy a világban Polanski és mások révén jeles eredményei voltak, de Magyarországon először a Balázs Béla Stúdióban készültek.

– Szerinted mi az oka annak, hogy ez a sajátos képződmény, ami tulajdonképp sehol máshol nincs a világon ez, éppen Magyarországon, és éppen ebben az időszakban jött létre?

– Én azt hiszem, körülbelül a hatvanas évek elejére tehető egy bizonyos fajta megértés létrejötte a kormányzat és a magyar értelmiség között, az együttmunkálkodás érdekében. Ennek a konszenzusnak egy jellegzetes terméke a Balázs Béla Stúdió, és ennek a konszenzusnak egy jellegzetes eredménye az, amit a Balázs Béla Stúdió a hatvanas években produkálni tudott. Természetesen ostobaság volna azt hinni, most csak erre a szakmára vetítve, hogy ennek a megjegyzésnek, vagy egyetértésnek csak az ifjúsági regiszterben voltak meg a termékei. Hiszen nem elfelejtendő, hogy valószínűleg a háború utáni magyar filmgyártás legjobb filmjei a hatvanas évek második felében készültek.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1981/11 28-33. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7272