Faragó Vilmos
Ha cselekménye felől közelítjük a Dédelgetett kedvenceink című Dárday István írta és Szálai Györgyi rendezte új magyar dokumentumjátékfilmet, merő banalitáshoz érkezünk (ami persze remekművekkel is megesik). Afféle Karinthy Frigyesi szinopszishoz, valahogy így:
„Pesti kamaszlány (apja külkereskedő, anyja tévériporter) hegyi falucskába megy nyaralni, és ott semmi sem történik vele.”
Mi ez a semmi? Bámészkodik, rajzol, vízparton üldögél, meghallgatja egy reumás ember panaszait, lakodalomban vendégeskedik, meglesi egy kisborjú születését, elszenvedi három rosszcsont fiú gonosz tréfáit, jön-megy, ül-áll, és persze beleszeret egy falusi fiúba. De aztán vége a nyaralásnak-szerelemnek, vissza a családi Renault-val a fővárosba, ahol – unalmasabb lévén Pest egy falunál – bizonyára még ennyi sem történik vele.
Hogy ez így, csupaszon előadva, nemhogy izgalmat, még érdekességet sem ígér, nyilvánvaló.
Közelítsünk hozzá a filmesztétika felől? Ez filmszakember – vagy legalábbis hivatásos kritikus – dolga volna. Ő, gondolom, ilyesmiket állapítana meg:
1. Az alkotópáros eddigi filmjei közül revelálóbb volt a Jutalomutazás, mint ez a mostani, és nemcsak műfajújdonsága okán, hanem frissen ironikus társadalomkritikai szemlélete miatt is. A Filmregény nagyobb fába vágta a fejszéjét, életgazdagabb és konfliktusgazdagabb volt. A Harcmodor pedig esettanulmány-értékeivel csillogott, szinte modellálta azokat az akadályokat, amelyek egy időszerű társadalmi-politikai törekvés – a személyes vállalkozókedv – útjában állnak.
2. A Dédelgetett kedvenceink valahogy pasztellesre sikerült elődeihez képest, és ez nemcsak a színvilágra értendő (a filmkritikusnak itt szakszerű dicsérő mondatokat kellene találnia, hiszen e film képei szemnyugtatóan szépek, amit magyarázhat az operatőr szépérzéke vagy a nyersanyag kiválósága, de alkotói elhatározottságot is sejdíthetünk mögötte, afféle üzenethordozó funkciót, ám erről majd később). Ezen a pasztelles jellegen a film egész tónusa értendő: maga a társadalomkép rajzolódik elénk lágy, kerekded formákban, s a társadalomkritika az, amelynek elmosódnak élei, szögletei, kontúrjai, az alkotók feltételezhető szándéka szerint.
3. Ez a film játékfilmszerűbb valamennyi elődjénél, műfaj megjelöléséből akár el is hagyható a „dokumentum”-megszorítás, és nemcsak olyan félprofik szerepeltetése miatt, amilyen a televíziós Deme Gábor, Tóth Erika vagy Zétényi Lili, hanem az amatőrök mozgatásának és beszéltetésének játékszerűen megrendezett volta miatt. Itt nyoma sincs a rögtönzés ügyetlenségeinek, a civilsutaságnak; úgy hat a film, mintha módszerül nem a puszta szerephelyzet kijelölését választották volna (képzelje magát a szereplő ilyen és ilyen helyzetbe, s viselkedjék úgy, beszéljen úgy, ahogyan ilyen helyzetben kamerák nélkül tenné), hanem – legalábbis jórészben – megírt szöveget adtak a szereplők szájába. Akár adtak, akár nem adtak, a film mindenesetre így hat: az alkotópáros elkészítette első – vagyis mindeddig legjobb – játékfilmjét. Önként érzékeltetve ezzel az általuk is sikerre vitt dokumentum-játékfilm műfaj művészi korlátozottságát. És bevallva, közvetve, folytathatatlanságát is? Ilyen messzire azért ne menjünk.
Maradjunk ott, azon a ponton, ahonnan – elengedve most már a képzelt filmszakember kezét – a magamfajta laikus mozinéző is értelmezési lehetőséghez juthat. És ez a pont: a film úgynevezett üzenete. Kiválasztott társadalmi képlete, az erről felkínált látvány és a közvetítésével sugallt ítélet.
Közelítsünk tehát innen. Ez a film nem cselekménydramaturgiára épül – hiszen láttuk: „semmi sem történik benne” –, hanem életképek sokaságát villantja elénk, értelmezzük őket a maguk sugallata szerint, a saját józan eszünkkel. Ez az értelmezés persze leegyszerűsítésekkel jár. Valahogy így:
A Dédelgetett kedvenceink ifjúsági rétegfelvétel. Ilyen volt a Vasárnapi szülők is, a „veszélyeztetett helyzetű” kamaszokról. Ez most olyan kamaszokról készült, akik nem veszélyeztetett helyzetűek. Legalábbis materiálisán, vagy legalábbis látszólag nem. Itt rendezett a családi élet. Itt nincs alkoholizmus, itt nincs szegénység. Itt szoba-konyha sincs, tehát lakásgond sincs. Se dohos lépcsőház, se koszos utca, se bűzös kocsmabelső. Rosszarcú emberek sincsenek. Ellenkezőleg: nyájas apukák, akik mindent megadnak gyereküknek; megértő-okos anyukák, tele empátiával, kényes életkorú gyerekük iránt. Apuka és anyuka szereti egymást, még hangos szóváltásuk sincs. És csupa jómód: „nyugati cuccok” apuka révén, ízléses (vagy ízléstelen, de gazdag) szobabelsők, anyuka jóvoltából. Szép házak, szép utcák, szép felnőttek, szép fiatalok. Az öltözetek is szépek, a városiaké is, a falusiaké is. A lányok bájosak, a fiúk jóképűek. Sehol egy pattanás az arcokon, egy hiányzó fog, egy loncsos hajzat. És a tárgyi meg az emberi világ hangsúlyozottan, szándékoltan ilyen szép. Azt is mondhatnám: gyanúkeltésből ilyen. Hogy a néző nyugtalankodni kezdjen és végül felismerje: a materiális veszélyeztetettség-hiány is veszélyt rejteget. A dédelgetett gyerekek mentális veszélyhelyzetbe kerülhetnek. Nem tanulják meg az életet. Fogalmuk sincs arról a munkáról, amely szép környezetük feltételeit megteremti. Életük: a vegetáció lusta nyújtózkodása. Lebegnek valami növényi öntudatlanságban. A városi kislány még hagyján: ő rácsodálkozik a falu furcsaságaira, különösebb emóciók nélkül: a reumás ember panaszaira, arra, hogy a vendéglátó háziak kislánya teherbe esett, hogy a Riska borját ellik, mindez távoli dolog, az élethez tartozik, tehát nincs köze hozzá. „Meddig csinálod még?” – kérdi trágyát rakó falusi barátjától. „Amíg készen nem leszek” – válaszolja a fiú, mert a kislány nem tudja, hogy a munkának törvényei vannak, azt hiszi, hogy olyan, mint a játék: bármikor abba lehet hagyni. De a falusi fiatalok is. Nyár van, a legnagyobb dologidő, s ők szép trikókban, kék vászonnadrágokban motoroznak az utcákon, csinos fürdőruhákban hevernek a víz partján, s egyetlen vállalkozói munkatervük van: zenekart kéne szervezni. A domboldalon, ahol a szerelmespár enyeleg, szénaboglyák. Ki kaszálta le, ki hordta egybe? Ki eteti, ki feji a Riskát? Kik azok a sötét overállos emberek, akik a morcos hajnalban munkásbuszra várnak? A kamaszoknak nincs közük mindehhez. Pasztellszínű ¡dilijükbe néha belevág egy kép: szürke gyáróriás a ködben-füstben, mint távoli fenyegetés, amelyet ők nem is látnak még. Csak mi nézzük borzongva: mi lesz ezekkel a széparcú gyerekekkel, ha elnyeli majd őket gyár-bányahivatal. Hogy állnak majd helyt? Hiszen nincsenek rá felkészítve.
És az idill itt vált át kritikába. Annak a felnőtt társadalomnak a kritikájába, amely életképtelenné dédelgeti gyermekeit. Amely parazita életmódhoz szoktatja őket. És kritikájába annak a társadalmi folyamatnak, amelynek során a család – a falusi család is – megszűnt termelői kisközösség lenni, s új munkamegosztási rendjében nem juttat otthoni munkát a gyerekeknek; libaőrzést hatéves korig, disznópásztorkodást tízig, „könnyű” mezei munkát kamaszkorig (kapálást, marokszedést) és férfivá avató kaszálást-zsákhordást a kamaszkor végén.
Igenám, de haragudhatunk-e egy objektív folyamatra? Könnyű volt ironikusnak lenni a Jutalomutazásban, ahol az emberi butaság volt az ellenfél. Vagy szenvedélyesnek lenni a Harcmodorban, ahol a bürokratikus fontoskodás és a presztízsérdek. De ahol egy családmodell felbomlása a baj? Pellengérre állítani a szülőt, mert szereti a gyerekét? Vagy a gyereket, aki parazita ugyan, de teljesen ártatlanul? Innen hát a pasztelltónus, az élek, szögletek, kontúrok elmosása. És innen, hogy a tehetséges alkotópárnak ez a tulajdonképpen jó filmje kisebb visszhangot ver a nézőben a korábbi filmek visszhangjánál.
Ráadásul: hátha nemcsak az én értelmezésem önkényes, hanem az alkotópáros témaválasztása is? Csakugyan telibetaláltak valamit? Mert ha nem, a nézői visszhang még kisebb lesz. Ilyenek a fiatalok? A kérdés rossz. Vannak ilyen fiatalok? Ilyen dédelgetett, kedves paraziták? A kérdés jobb valamivel, de továbbra is primitív. Olyan művészetidegen, ahogy az ötvenes években kérdezett a számonkérő kritika. Csakhogy egy ilyen nem pszichologizáló (vagyis nem telivér-egyedi figurákat teremtő), hanem szociologizáló (vagyis modelleket teremtő) film sikere attól a primitív feltételtől függ: telibetalált-e valamit, vannak-e ilyen fiatalok. És ezzel ugyanolyan nehéz helyzetbe került, mint – mondjuk – a mai szociográfia, riportázs vagy újságpublicisztika. A társadalom szertebogárzóvá vált, fölfedezéseink kétes érvényűekké, ítéleteink önkényesekké. És ahány ember, annyi ítélet-sztereotípia: a fiatalok ilyenek, olyanok, amolyanok. Mondjuk a szerelemben. A Dédelgetett kedvenceink című film szerint például ebben is olyanok, mint a növények: természetesek és ártatlanok. A házigazdáék „megesett” kamaszlánya ugyanolyan bociszemekkel néz a világba, mint a vendégkislány, akivel még semmi sem esett meg. A közhasználatúbb vélekedés szerint viszont olyan szabadosak a fiatalok a szerelemben, hogy nézni is csúfság. Már a bölcsődében, aztán az óvodában, az iskolában sülve-főve együtt vannak fiúk-lányok, egymás titkaiba beavatódnak, a szerelem nemhogy elveszíti, el sem nyeri misztériumát, hamar kipróbált testiségére csupaszodik, olyasfajta játékra, amilyen régen mondjuk a jojó volt, és érzelmet is körülbelül akkorát kelt, mint az a játékos kíváncsiság: ha leszalad zsinórján a jojó, vajon visszaszalad-e ugyanabba a magasságba, ahonnan elindult. A szigorúbb közvélekedő azt mondja erre jó esetben: bizony itt érzelmi elsivárosodás történt; rossz esetben pedig: bizony itt erkölcsi romlás történt. És ezekből a szigorú ítéletekből is fakadhatnak jól dokumentált, meggyőzőnek tetsző filmek (szociográfiák, riportok, publicisztikák).
Csakhogy: gyanúsan könnyű ellen-próbára lelni. Mondjuk az ifjúsági hetilap orvosi rovatában, ahol a fiatalok kiöntik szerelmi lelkűket a doktor bácsinak. Ezzel végképp túlhabzik írásom egy tisztes filmkritika keretein, de a témához tartozik, tehát elmondom: találtam olyan orvosi válaszcsokrot is, amelynek minden címzettjéről kiderült, hogy szerelmi élete korántsem felszabadult, mégkevésbé szabados. Kiderült, hogy hiába vannak együtt sülve-főve a fiúk és a lányok már a bölcsődében, egymás titkaiba alig avatódtak be, a szerelem igenis misztériumként lepi meg őket és dehogy csupaszodik a tréningszerűen gyakorolt testiségre, hiszen még szólni sem mernek róla, még pillantással elárulni is félnek.
A kérdés persze az, mennyit bizonyítanak a példák. Bizonyára ugyanannyit, amennyit a Dédelgetett kedvenceink példái: vannak ilyen fiatalok. Dehát ilyenek a fiatalok? Ilyen félszegek? Ilyen, vegetatív-öntudatlanok netán, mint a Dédelgetett kedvenceinkben? Vagy olyan felszabadult-szabadosak, mint a szigorú közvélekedés tartja? Esetleg egészen másmilyenek? A bizonytalanság nem zavarbaejtő, csak a filmes-írásos rétegfelvételek érvényének viszonylagosságára figyelmeztet. Talán még annak van legnagyobb érvénye, ha azt mondjuk: akár vegetatívak, akár félszegek, akár szabadosak – nem szabadok. A film elején azt fejtegeti egy sokhajú vadzseni a fáradtan szép anyukának: ha arról beszél, kedves asszonyom, hogy most megy szabadságra (abba a bizonyos hegyi faluba), akkor közvetve bevallja, hogy egyébként nincs szabadságon, nem szabad. A nyaralásidőt a német nyelv Urlaubnak mondja, s ennek éppúgy nincs köze a Freiheit-hez – így a vadzseni –, mint ahogy az angol sem beszél freedomról, ha pihenőt tart a munkájában. Csak a magyar nyelv nevezi szabadságnak a pihenéssel töltött időt.
Formális érvelés ez, nem több nyelvi játéknál. Ott a film elején mégis nyomatékot kap, ha utólag visszagondolunk rá. Mert így a film végül is nem arra a primitív kérdésre válaszol majd, hogy milyenek a fiatalok (a fiatalok ilyenek is, meg olyanok is). Hanem a tágabb érvényű kérdést is nekünk szögezi (mint ahogy minden valamirevaló mű ugyanezt teszi): vajon szabadok vagyunk-e? És azt a parancsot sugallja, hogy márpedig legyünk szabadok.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/11 03-05. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7264 |
