Pörös Géza
Szinte azonos napon került a könyvkereskedések polcaira Kelecsényi László Latinovits Zoltánról és Deák Attila Ruttkai Éváról írt pályaképe. A Filmtudományi Intézet és a Népművelési Propaganda Iroda közös gondozásában megjelenő Kortársaink a filmművészetben című sorozat két újdonságának egyidejű kibocsátása már csak azért is dicséretes figyelmesség, mert a szóbanforgó művészek gyakran szerepeltek együtt vásznon és színpadon, számos szerepkettősükre az értéknek kijáró nosztalgiával emlékszik vissza a néző.
A hálásabb feladat Kelecsényinek jutott, hiszen Latinovits életműve lezárt és megmásíthatatlan, másrészt a művészetét és személyiségét övező népszerűség, az alakjához kötődő legendák eleve garantáltak egy bizonyos olvasói érdeklődést. Aligha túlzás állítani: kifejezett igény volt a róla szóló könyvre. Ám innen fakad a különböző természetű nehézségek forrása is. Aki Latinovits-portrét ír, annak számos előítélettel megküzdve kell felmutatnia a színész hitelesnek tartott képmását.
Mennyiben sikerült ez Kelecsényinek? Elhamarkodott válasz helyett nézzük magát a könyvet. Szerzőnk elfogulatlanságra törekszik, de – módfelett rokonszenvesen – nem hagy kétséget afelől, hogy szenvedélyes viszony fűzi a színészkirály vállalásainak tartalmához. Soraiból kitetszik, a teljesítményt tiszteli, ezért ír róla és nem másvalakiről. Könyvének fejezeteit, a kiemelések és a kihagyások logikáját az anyag gondos tanulmányozása során kiérlelt koncepció határozza meg. A személyes élet színes jelenségvilágából alig emel át valamit könyvébe, „jellemző kis történetek” ráérős kifecsegése helyett rögtön a lényegre tér. A magyar film és a színész viszonyának, illetve az itt kitermelődött ellentmondásoknak elméleti tisztázása után termékeny kérdéssel indít: miféle belső erők kényszerítették Latinovits Zoltánt a színészet irányába, irigyelnivaló építészmérnöki tehetséggel megáldva, színészmesterségre jogosító papír nélkül?
A tanulmány mindvégig a történő történelem erőterébe ágyazva értelmezi az emberré és művésszé válás Latinovits számára egymástól elválaszthatatlan feladategyüttesét, akárcsak színész és szerepek találkozásának törvényszerűségeit. Kelecsényi a korszakos filmszínész kitüntetett ismérvének a típusalkotó-képességet tartja, sietve hozzáteszi azonban, hogy napjaink magyar filmművészete erre nyújtja a legkevesebb lehetőséget. Latinovits „...típus volt atekintetben” – írja –, „amennyiben filmrendezők, forgatókönyvírók, más külső körülmények azzá formálták, amennyiben filmszerepei egy (kisebb) részét csak úgy oldhatta meg, hogy típust alkotott, és amennyiben nemcsak filmalakjai, hanem egész művészete és személyes sorsa a hatvanas-hetvenes évek egyik jellegzetes értelmiségi típusává avatta őt.” Csakugyan, e pálya kibontakozása párhuzamos a társadalom reformkorszakával, a gazdaság, a művészetek, köztük a film addig soha nem tapasztalt intenzitású fölparázslásának jeles napjaival. Az általa megtestesített hős – gondoljunk csak a Falak Ambrus mérnökére –, a radikális megújulás igézetében pöröl a fontolva haladókkal, s belülről vezérelt szabad emberként határoz törvényt maga és környezete számára. A mindenkori helyzet passzív elfogadása helyett kezdeményez, mely gesztus közösségi érvényű és jövőre tekintő. A legyen pionírja, a teljesség mértéke szerint akar élni. Mivel állandóan konfliktusba kerül a világgal, homloka hegcsillagos. Mégsem tehet másként, emberi integritását csakis a dolgok megváltoztatására irányuló cselekvéssel őrizheti meg. Szó se róla, korántsem ez az egyetlen ilyen szerep Latinovits pályáján, jóllehet személyiségéhez talán ez állt a legközelebb. Kelecsényi érzékenyen elemzi az egyes szerepköröket, pontosan látja, mennyire ellentétes karaktereket kellett (sokszor egyazon esztendőben) a színésznek megformálnia, a lélek és a test nyomorultjairól reformkori főnemesen keresztül egészen Szindbádig. Ami egyesíti ezeket, az a minőség. Ne féljünk leírni: a minőség forradalmára volt Latinovits Zoltán. Az önmagával szembeni igényesség gyümölcse Büky őrnagy (Hideg napok), Veszelka Imre (Szegénylegények), Bátky János (Pendragon legenda), a Tóték őrnagya, és mindezek koronájaként a Szindbád – hogy csak néhány tetszőlegesen kiragadott csodát említsünk gazdag életművéből. Egyformán otthonosan mozgott Jancsó, Révész, Várkonyi, Kovács, Simó, Ranódy egymástól eltérő stílusú filmjeiben. Miközben a kamera előtt jelentős alakítások sorát produkálja, reménytelenül vándorol színháztól színházig...
A hatvanas évek végén–hetvenes évek elején lezárult filmművészetünk fölívelő korszaka, s ennek részeként Latinovits szerepköre is módosul. Kelecsényi plasztikusan rajzolja meg a szerepváltás szociológiai hátterét, azt a rendkívül összetett folyamatot, amelynek eredményeképpen a nehéz ember szerepe ellehetetlenül. Amíg a Falakban kezdeményező-feladatkereső hőst kellett játszania, A magyar ugaronban, amelyet szintén Kovács András rendezett, az általa alakított karakter (Zilahy tanár úr) életstratégiája már csak „magántisztességre” redukálódik.
Az élet és a pálya alkonyán a pódium lesz a színészkirály szószéke, ahonnan Ady ostorával parancsol mértéket világértelmezésben, versmondásban egyaránt.
A szerző általában helyesen magyarázza szerep és élet kölcsönhatását, megállapításai azonban esetenként ellentmondanak egymásnak. „Latinovits Zoltán úgy lett nagy színésszé, hogy szerepeit megélt tapasztalataiból és a lélek bugyraiból vétetett impulzusokból építette, koncentrálta, színezte; szerepei pedig átalakították életét” – olvashatjuk egyhelyütt, majd később ekképpen módosul a fenti megállapítás: „Latinovits esetében tehát nem úgy kapcsolódott egybe mű és élet, hogy szerepeit töltötte volna meg élményeivel, tapasztalataival, ő, megfordítva játék és valóság egyenletét, a szereppel való együttélést folytatta volna – maszk és jelmez nélkül – közöttünk járva-kelve.” Fölösleges volt az első állítást visszavonni, ugyanis a szerep egyéni élményekkel való feltöltése egyáltalán nem zárja ki a szereppel való továbbélést.
Egy karcsú ismeretterjesztő tanulmánytól nem várhatjuk el a tárgyához tartozó valamennyi kérdés tüzetes taglalását, mindazonáltal szerzőnk sommás megállapításai időnként fölöttébb zavarbaejtőek. Így például Latinovits típus voltáról szólva megjegyzi, hogy Cybułskihoz vagy Gassmanhoz képest nem voltak „nemzeti jellemvonásai”. Tételezzük fel, hogy így van, ám akkor – legalább ismeretterjesztő szinten – tisztázni kellene, mit értsen ez alatt a nemzetkarakterológiában járatlan olvasó.
Amíg Kelecsényi László a történelmi-társadalmi mozgások fényében láttatta Latinovits Zoltán pályájának alakulását, Deák Attila a Ruttkai-portré készítésekor – stílszerűen fogalmazva – kis mélységélességre állította kamerájának objektívjét. Következésképpen éles képet kapunk ugyan a színésznőről, viszont homályban marad színész és szerep, szerepkör és kultúra dialektikája. Aki netán nem ismerné kellőképpen a legutolsó évtizedek magyar filmművészetének históriáját, az szinte semmit sem tud meg róla ebből a könyvből, jóllehet célszerű lett volna néhány kérdést érinteni – éppen kitűnő színésznőnk portréjának árnyalt megrajzolása érdekében. Például azt, miért is bánt mostohán az új magyar film Ruttkai Éva tehetségével, miért nem kapott jelentős feladatot ama bizonyos aranykor idején. Ha már a két munka összevetésébe bonyolódtunk: Kelecsényi koncepción alapuló elemzésével ellentétben Deák Attila inkább mesél. Tiszteletreméltó dokumentumapparátussal, frappáns történetek segítségével tárja az olvasó elé, hogyan is lett a híres Lakner bácsi „szájas gyerekéből” – aki alig hat évesen már Székely Istvánnal forgat, és akit Jób Dániel fedez fel a Vígszínház számára – a magyar film népszerű és jelentős művésze.
Részletesen ismerteti a filmszínésznői pályakezdés fontosabb állomásait, az ötvenes évek Ruttkai számára „különös sematizmust” hozó korszakát, nem hallgatva el, hogy a színpaddal ellentétben gyengén megírt szerepekben kellett tehetségét megcsillantania. A könyv legsikerültebb fejezetei azok, ahol a filmszínésznői kiteljesedést nyújtó művekről szól Deák Attila. Plasztikusan idézi fel Cséri Julit az Egy pikoló világosból (rendező: Máriássy Félix), a Keleti Márton rendezésében készült Butaságom története Kabók Katijának alakját, mely utóbbit okkal nevezi Ruttkai Éva filmes jutalomjátékának. Sajnos, szerzőnk elemzési készsége csak a könyv kisebbik részében érvényesül. Az esetek zöménél Deák megelégszik a szerepek vázlatos ismertetésével, így aztán megállapításai meglehetősen hiteltelenek. „Talán érdemben többet mondhatunk a Keresztelő, valamint az Alfa Rómeó és Júlia című filmek szerepeiről” – bocsátja előre a fentieket a Történetek a nőről című fejezetben, ám az előbbi alakításról mindössze annyit tudunk meg, hogy Gócza Menyhért szobrász feleségét játszotta. Tartsuk ezt érdemi ismertetésnek? Érthetetlenül szűkszavú a Szindbádi szerelmek és a Ha megjön Ruttkai című rész. Amikor Kézdi Kovács Zsolt filmjének (Ha megjön József) Ágnese kerül sorra, már csak a Telegraph kritikusának sokmindenre ráfogható közhelyét citálja. Summa summarum: ez a pályakép elárul ugyan néhány információt Ruttkai Éva filmes karrierjéről, de igen keveset mond jelentőségének mibenlétéről. Mivel Deák Attila nélkülözi az életmű sajátosságainak kitapogatására alkalmas elemzési koncepciót, írása alatta marad lehetőségeinek. Lelkiismeretesen felgyűjtött tényanyagot kapunk csupán, az alakítások szakszerű felidézésének helyét jobbára szereprészletek (amelyekért elsősorban az írónak vagy a rendezőnek járna dicséret), kritikusoktól csent töltelékszavak foglalják el.
Született tehát két portré, meglehet, igazán gazdagabbak csak az egyikkel lettünk.
Végezetül legyen szabad egy javaslattal előhozakodni. Mind Deák Attila, mind Kelecsényi László megelégedett a mozifilmekben nyújtott alakítások elemzésével. Gyanítom, a televíziós produkciók mellőzésének inkább technikai mintsem elvi okai voltak. Mármost, több mint kívánatos lenne, ha a jövőben az ilyen jellegű tanulmányok szerzői megfaggathatnák a színészek, rendezők televíziós munkáit is. Elvégre az utóbbiak is szerves részét képezik a mozgóképpel vagy mozgóképen megnyilatkozók életművének.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/12 62-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7259 |
