Kövesdi Rózsa
Elkeserítő film. Valami viszolygással elegyes bűntudat sugárzik belőle, olyan erővel, hogy a nézőre is átragad. Mintha a francia elsőfilmes író-rendező, Edouard Niermans – miközben leszámol az intézménnyel, amely behatárolta ifjúságát –, szemrehányást tenne önmagának, amiért nem gyűlölte eléggé ezt a világot, nem volt ereje szembeszállni vele. Filmjében feltehetően egykori énjét kelti életre az érzékeny és zárkózott kamasz, Pierre alakjában. „...filmem személyes élményeken alapszik – mondja egy interjúban – öt éven át egy jezsuita intézet hallgatója voltam. Korán sikerült megtanulnunk, hogy az intézmény, mint a hatalom képviselője, állandóan letöri az egyéni lelkesedést, ellenszegülést. Filmemben csak a rosszak élnek meg, így a jó, a naiv, a „más”, ha el akarja kerülni önnön tragédiáját, kénytelen beállni a többi közé...”
A film nem valamilyen történetet mond el, hanem az atmoszférát teszi majdhogynem tapinthatóvá. Niermans sokat tud a csendről. Pierre-je szinte mindvégig néma. Hozzá beszélnek, néha róla, de ő maga alig szólal meg. A csendet megtörő rövid dialógusok a kitűnően megválasztott színészeknek mesteri teljesítményekre nyújtanak alkalmat.
A jezsuita kollégium zárt és mozdulatlan világ. Igazi rezervátum, őrzi a nemzedékek tapasztalatát és szilárdan védi a maga értékrendjét – még akkor is, ha tudja, testülete „kihalásra ítélt fajta”. Ez a világ maga az intézményesült hierarchia, élén komor reverendás vezetőkkel, akiknek hideg, parancsoló realizmusa kiáltó ellentétben van az általuk hirdetett vallás igéivel. Aztán itt vannak a parancsok végrehajtói, akiket kegyetlenségükben nem vezet semmiféle személyes indulat. A sort a szellemileg visszamaradott konyhaszolga zárja, aki már mindenkinek ki van szolgáltatva. Az ide bezárt kamaszfiúk – várakozásunk szerint – ezzel az anakronisztikus és kemény nevelési struktúrával állnak szemben. Csakhogy ebben a szembenállásban nyoma sincs a lázadás felszabadító érzésének. Még a diákzendülés is torz és kegyetlen, a tanárok és növendékeik hallgatólagos egyetértésben taszítják ki maguk közül Godard atyát, gúnynevén Anthracite-ot, a fiatal paptanárt, az egyetlen embert, aki a rettegés és megfélemlítés helyett a szeretetet és harmóniát ajánlja fel.
Az egymást nyomorító diákok jellegtelen tömegéből csak két alak kap egyéni arcot: Fouquet, aki más akar lenni, mint a többiek, és Pierre, aki attól szenved, hogy más. És itt mutatkozik meg a velük szemben álló hatalom különös erőssége; csak a testület személytelen, a tagjai távolról sem. „Ismerem a csapatot” – mondja az igazgató. Tudja, hogy a diákok az erős kezet tisztelik, a gyengét eltiporják. Ő minden gyerekkel egyénileg „foglalkozik”, tudja, hogyan kell az egyént megtörni, anélkül, hogy a személyt összetörné. A lázadó, erős Fouquet-nél bátran alkalmazza a testi fenyítést, ugyanakkor tudja, hogy Pierre-t nem szabad így büntetni, mert érzékeny; neki tehát arra kell módot adni, hogy átállhasson, és Pierre ezt a lépést szinte megkönnyebbülten teszi meg.
Anthracite elbukik, de ami valóban lesújtó, az nem ez, hanem a valóság maga: az, hogy ez az iskola szükségszerűen ki kell hogy vesse azt, aki szó szerint veszi a vallás tanításait, mert e racionálisan felépített hatalmi rendszerre a hívő, az érzelmei által vezérelt, tehát kiszámíthatatlan és naiv ember a megtestesült veszély. De Anthracite önsanyargató, valójában fanatikus jósága is inkább taszít, mint vonz. Ettől igazán kegyetlen ez a film, mert bűntudatossá teszi a nézőt is, aki rossz lelkiismerettel bár, de képtelen megszeretni a paptanárt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/12 45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7252 |
