Létay Vera
Kiküldött munkatársunk beszámolója
A csodás szicíliai tengeröböl a magyarok számára nem elsősorban filmfesztiváljáról nevezetes. Taormina neve tudatunkban egymásba fonódik Csontváry nevével. Az átlényegített, festett kép, a „Mandulavirágzás Taorminában”, a „Holdtölte Taorminában”, de leginkább „A taorminai görög színház romjai”, a naplemente őrjöngő sárgájával, narancsával, ultramarinkékjével végülis mélyebben vésődik az emlékezetbe, mint a táj szelíd valóságossága. A tenger fölé magasodó, hajdan volt görög színház falai, csonka oszlopai Huszárik Zoltán Csontváry-filmjében is fontos szerepet játszanak: a bealkonyodás izgalmas sztorijának szolgálnak időtlen hátteréül.
A nagy motívum, a Teatro Greco most szabadtéri mozivá alakult át, esténként itt vetítik a fesztivál versenyfilmjeit.
A Taorminai Nemzetközi Filmfesztivál alapszabályzata szerint első és második filmeket hív meg versenybe, de olyan rendezők harmadik alkotása is szóba jöhet, akik még egy művükkel sem szerepeltek más nemzetközi fesztiválok hivatalos versenyében. A szemle elsődleges célja tehát az új tehetségek felfedezése. A filmes találkozó egyébként az ismert és általánosan elfogadott fesztivál-modell szerint szerveződik: a versenyen kívül informatív program (meglehetősen szerény választékkal), retrospektív vetítéssorozat (René Clair filmjeiből), egy világreneszánszát élő színészportré (Marilyn Monroe), s vita, amelynek témája a hollywoodi sztárrendszer vége az ötvenes években.
A bemutatott filmek nem jelentéktelen része már szerepelt a cannes-i monstre fesztivál különböző mellékszekcióiban, így óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon az új tehetségek fölfedezésének igényével elég széles vizekbe merítik-e a hálót, vagy inkább csak azok a művek remélhetik nemzetközi elismertetésüket, amelyek már amúgyis bekerültek a fesztivál-csatornák áramába? S ez a kétely nem csupán Taorminával kapcsolatos.
A taorminai díjnyertesek egyébként „saját fogásból” kerültek ki. A legpoétikusabb, legígéretesebb film, az ezüst Carridi-díjat nyert A föld és fiai nem közelebbről, mint Izlandról származott Szicíliába. Agúst Gudmundsson első műve egyben az első izlandi produkcióban készült film is, hatalmas hazai sikere nyomán teremtődött meg az állami filmtámogatás pénzügyi alapja. Az 1937-ben játszódó egyszerű történet az életformaváltás drámájáról beszél, amit a vidéki életbe berobbanó iparosodás, Reykjavík demográfiai szívóhatása jelentett a földművelésből élő nép számára. Az ember és természet néma összeforrottságát költői erővel jeleníti meg a film, a cselekményvezetés aprólékos, szerény realizmusa azonban túlságosan is összemosódik az ilyen jellegű filmemlékeink leülepedett benyomásaival.
Kevesebb poétavér buzog a nagydíj-nyertes kanadai Jegy a mennyországba című filmben, témaválasztása azonban drámai módon egybeesik az általános érdeklődéssel, amit az irracionalizmus aggasztó térhódítása kelt fel ma világszerte a gondolkodó emberekben. A guyanai tragédia, ahol a Népek Temploma elnevezésű szekta kilencszáz tagja esett áldozatul a beprogramozott tömegöngyilkosságnak, megdöbbentette a világot, de ez a rémdráma, heveny lefolyású végkifejletével, csupán tünete volt a járványosan terjedő betegségnek. Ma az Egyesült Államokban és Kanadában körülbelül 2500 kultikus szektát ismernek, tagjaik létszámát egyedül Észak-Amerikában három- és tízmillió között becsülik. A tudatlanság, a társadalmi egyenlőtlenségek, a fenyegetettség érzése, a közösségbe tartozás nosztalgiája, a konfliktusok megoldhatatlansága elől menekülő miszticizmus táptalaja az újfajta lelki rabszolgaságnak. És miként Ralph Thomas filmje tanúsítja, nem csupán lelki rabszolgaságnak. A Jegy a mennyországba az érzelmi válságba került fiatal torontói tanár sorsában ábrázolja azt a szellemi és fizikai leépülési folyamatot, ahogyan a jól szervezett, szinte tudományosan kidolgozott lélektani hatásmechanizmussal működő szekta fanatikus, személyiségét vesztett, biológiai robotgéppé alakítja behálózott áldozatait. A háttérben csupaszul materiális érdekek húzódnak meg: az ingyen munkaerő busás jövedelemhez juttatja a kultikus rabszolgatársadalom haszonélvezőit.
Ralph Thomas, aki sikeres televíziórendezések után most első játékfilmjével mutatkozott be, vésztjósló drámaisággal ábrázolja a fanatizmus örvény-szívását, a megmenekülés fordulatait azonban üres krimivé, majd vasárnapi iskola tanulságú, érzelmes melodrámává lazítja fel.
A valóság előli menekülés más formáját – bár nem kevésbé riasztó változatát – választja az amerikai Áttűnés feketébe fiatal főhőse. A sérült lelkű, félszeg fiú a mozimítoszok álomvilágába zárkózik, archívfilmek, sztár-fantomok közé, képzeletében összeolvasztva a film álvalóságát a valóság álságával. Drakulának maszkírozva, vámpírként gyilkol, cowboynak öltözve, csípőből tüzelve oszt halált, s Marilyn Monroe hasonmását üldözi szerelmével. Vernon Zimmermann fanyar és groteszk filmje érdekes leletnek ígérkezik a tömegkommunikáció teremtette, életpótló mítoszok rontó erejéről, de végülis megreked a hatásos gegek felületes játékánál.
A kezdő filmrendezők, úgy látszik, többségükben gyakorlati életbölcsességre hajló emberek, járt utat járatlanért nem hagynak el, tudván, hogy a világot úgy sem lehet megváltani; meg sem próbálkoznak vele, inkább a filmkészítés biztos ösvényein indulnak el. Ki Az országútról leágazó számtalan jelentéktelen mellékutcácska egyikét választja, mint a dán Eric Clausen Casablanca Cirkusza; ki az érzelgősség könnyű útját, lengőajtón át rögtön az emberi szív rejtelmeinek közepébe, mint az Oscar-díjas színésznőből rendezővé lett amerikai Lee Grant, aki Mondj egy találós kérdést című alkotásában az öregkor érzelmi és biológiai válságát próbálja ábrázolni. A nagy amerikai színész-veterán, Melvyn Douglas és az elviselhetetlenül cukros Lila Kedrova öreg házaspárjának van néhány valóban szép pillanata, elsősorban Douglas játékának köszönhetően; mégis Kedrova kapta meg a legjobb színész díját Taormina városától.
A harmadik-filmes francia Benoit Jacquot kiváltságos kaszthoz tartozik, finom és drága anyagokból építkezhet: értékes Henry James-regény, A galamb szárnya, alig megfizethető, értékes sztárok, Isabelle Huppert, Dominique Sanda és Jean Sorel, és – mint Marguerite Duras, a zsűri elnöke mondta – a sztárok sztárja, Velence szolgál a történet értékes díszletéül. Nagy befektetés, kicsi haszon. Az eredmény halovány és szokványos szerelmi háromszög-dráma, némi lelki perverzióval élénkítve. Az olasz Francesco Longót kevésbé kényeztette el sorsa, a Mi nem követünk el harakirit szegényes eszközökkel készített szegényes szerelmi történet, amelynek hőse: – mi lenne más? – filmrendező-jelölt.
A bronz Carridi-díjjal kitüntetett lengyel Index alkotója, Janusz Kijowski a többiekétől eltérő, szokatlan pályakezdést mondhat magáénak. 1977-ben főiskolai vizsgafilmje, a Taorminában versenyző Index, elkészülte után dobozban maradt, második munkája, a Kung-fu, közben külföldön is ismertté vált. Az Index egy történelemszakos egyetemi hallgató erkölcsi és politikai drámáját vázolja fel, aki igazságtalanul kizárt társával érzett szolidaritásból abbahagyja tanulmányait. Féligazságok, öncsaló kompromisszumok nélkül akar élni, a körülmények azonban nem kedveznek erkölcsi krédójának, nemhogy a világ, de saját maga sem képes megfelelni önnön korábbi elvárásainak. Az új nemzedéknek most már tőle is van mit számonkérnie. Kijowski filmje inkább önvizsgáló szigorával, mint művészi lendületével emelkedett ki az igénytelenebb művek közül.
Néhány szerényebb, néhány ígéretesebb bemutatkozás a nagy motívum művészi kihívást sugárzó évezredes háttere előtt. A taorminai görög színház romjai között kifeszített mozivásznon azonban nem jelentek meg a filmművészet nagy motívumai.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/12 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7239 |
