N. N.
Az itt következő interjú 1977-ben készült Yilmaz Güney börtönében, tehát még A birkanyáj [Sürü] forgatókönyvének megírása előtt. Érthető okokból az interjú készítője névtelenségben kívánt maradni.
– Mivel foglalkozik jelenleg? Hogyan tölti napjait a börtönben?
– Gyakran teszik fel nekem ezt a kérdést: „Mit csinál a börtönben? Mivel telnek a napjai?” És mindig ugyanolyan nehéz egy mondattal válaszolni. Tényleg, mit is csinálunk itt a börtönben? Ha egy közbűntényes rabnak teszi fel ezt a kérdést, akkor valami ilyesmit fog válaszolni: Bűnhődünk a bűneinkért. Hát igen, bűnhődik, de hogyan? Mit csinál? Mi a bűnhődés? Ha csinál valamit vagy ha nem csinál semmit?
A válasz valójában az elkeseredettséget, a pesszimizmust és az alávetettséget fejezi ki. Annak, aki hagyja, hogy belevesszen a börtön hétköznapjaiba, nincs mit tennie. Bűnhődni és megpróbálni valahogy elütni az időt... a mindennapi kapcsolatokban, melyek úgy néhány száz szó használatára korlátozódnak... és hát gyakran gondolni arra: Lesz-e amnesztia? Megváltozik-e a halálbüntetés rendszere?
Ezek az emberek a legkülönfélébb bűnöket követték el... az egyik az anyját erőszakolta meg, a másik eladta a feleségét, megerőszakolt egy négyéves kislányt, megölt valakit, megkövezett, lelőtt, megfojtott, megmérgezett valakit... bérgyilkos volt... minden társadalmi értéktől elszigetelt emberek ezek, akik itt rohadnak meg. Bankot raboltak, túszokat szedtek, visszaéltek a hatalmukkal, raboltak... és akkor ott vannak még a fiatalok, a társadalmi rendszer hiányosságainak és tökéletlenségeinek az áldozatai, akik először vannak börtönben. Egészséges és rohadt gyümölcs, egy ugyanazon kosárban. Sajnos az egészséges is megrohadhat, előbb-utóbb csak a rohadás vár rá. Ebben a környezetben az ember, akár akarata ellenére is, rengeteg negatív elemmel találja szemben magát. Szánalmat érez vagy gyűlöl... gyengéd vagy kiábrándult.
Az övön aluli ütések ellenére, a környező söpredék és a képmutatás ellenére a letartóztatottak szerintem sokkal kevésbé mondhatók bűnösnek, mint egyes burzsoá politikusok; sőt jobbak is ezeknél. Egy bérgyilkos, mondjuk, ha soha nem tartóztatják le, élete során legfeljebb száz ember életét oldhatja ki... egy őrült megerőszakolhat mondjuk tíz gyereket, de a burzsoázia emberek millióit kényszerítheti éhezésre, százezreket küldhet a csatamezőre, kedvező feltételeket teremthet asszonyok és lányok ezreinek prostituálásához.
A kábítószer, a hazárdjáték, a nyugtatók élvezete állítólag tilos a börtönökben... dehát azért itt mindegyiket megtalálni. Ez a három dolog az oka minden veszekedésnek, minden verekedésnek a börtönön belül. És sehogyan sem lehet végetvetni a dolognak... itt benn az időtöltés legjobb módja az, ha megfeledkezik az ember az időről, ha valahol máshol jár, ha alszik; vagyis ha nyugtatókat vesz be vagy kábítószerrel él... a lehető legtöbbet aludni... egyébként nem is igazi alvás ez, csak becsukja az ember a szemét, kínozza magát tehetetlenségében, tíz, húsz vagy harminc év büntetés súlya alatt, vonaglik, mintha hatalmas szikla alatt fetrengene. Nehezen jön el az este... az meg, aki nappal alszik, éjszaka nem tud... van, aki azért nem tud aludni, mert fél. Gyakran kérdezgeti az ember, hogy hány óra van. Hány óra? Mintha bizony randevúnk lenne, mintha lekéshetnénk a buszt vagy a vonatot. Hány óra? 1977. 1993-ban fog szabadulni, de azt kérdi, hány óra. Mikor lesz már 1993, hány óra, hány perc múlva? Az ember folyton vár... folyton vár, valami jó hírre.
Számomra és minden fogoly számára, akár politikaiak, akár nem, az első és legfontosabb dolog az, hogy élve kerüljünk ki a börtönből. A második az, hogy különösebb fizikai károsodás nélkül kerüljünk ki, és anélkül, hogy az önbecsülésünket és a büszkeségünket elvesztettük volna. Egyetlen börtönben sincs az ember biztonságban. Állandóan résen kell lennünk, mint az üldözött vadnak, ez a legfontosabb.
A harmadik legfontosabb dolog az, hogy vigyázzunk, nehogy „börtönkómába” essünk. Azok, akiket nagyon hosszú időre ítéltek, időről időre beleesnek.
A cellafóbia az elkeseredettség és a pesszimizmus konkrét kifejezője. Az elítélt mindig attól fél, hogy nem fogja tudni kivárni a szabadulást, hogy soha többet nem szabadul ki innen. A „kóma” szórakozottá, lustává, fáradttá és szomorúvá teszi. Ilyenkor a fogoly nem eszik, viszont rengeteget alszik. Kerüli a társait, mélységes szomorúságba süllyed... az ilyen állapotban levő embert nem szabad magára hagyni. Bátorságot kell önteni belé, és önbizalmat. Az olyan ember személyisége, aki „kómában” van, a reakcióiban ölt testet, ez alatt az időszak alatt az összes elfojtott vágyak felszínre törnek, rettenetes anyagi és erkölcsi körülmények közt; az ember képtelenné válik az őt körülvevő problémák megoldására. Persze ebből is van kiút, mint minden depressziós állapotból: de ha sok megoldatlan ellentmondás halmozódik fel az emberben, az mindenféleképpen lelki sérüléshez vezet. Aki öt évet tölt börtönben, semmiképpen nem kerülhet ki teljesen sértetlenül.
A börtön felfalja az embert, lassan megszünteti, megsemmisíti... a mindennapi kapcsolatok annyira szűken körülhatároltak, hogy az ember elveszti az értékeit, egyre középszerűbb lesz, elvakul. El kell kerülnünk ezeket a veszélyeket. Ennek pedig az az egyetlen módja, ha könyörtelenül folytatjuk az osztályharcot a börtönön belül is, ha kapcsolatban maradunk a nemzeti és nemzetközi forradalmi mozgalommal, ha nem veszítjük el felelősségérzetünket.
Engem azért börtönöztek be, hogy elvágják a szálakat, melyek a tömegekhez kötnek, hogy megakadályozzák, hogy hozzájárulhassak népem forradalmi tudatra ébredéséhez, hogy összeesküvésekkel, manipulációkkal csökkentsék politikai befolyásomat, hogy lassan megsemmisítsék fizikai, intellektuális személyiségemet, hogy legalábbis megtörjenek, térdre kényszerítsenek. Ez az uralkodó erők taktikai célja. Természetes, hogy ez ellen minden erőnkkel felvesszük a harcot.
Ezenkívül nevelnem kell a környezetemet, fel kell világosítanom az embereket. A lehető legtöbb embert kell megvédenem a börtön káros hatásától, meg kell mentenem mindazokat, akiket még meg lehet menteni. Folytatnom kell az osztályharcot. Készülnöm kell a szabadulásra. Meg kell teremtenem egy igazságos forradalmi vonal elméleti alapjait, meg kell értenem a világ forradalmi mozgalmainak múltjából és jelenéből levonható leckét, harcolnom kell a szubjektivizmus és a politikai elvakultság ellen, önkritika alá kell vennem a múltamat és a cselekedeteimet.
Gondoljon csak a megfeszített íjra, mely egyszer majd kilövi a nyilat. Pillanatnyilag én arra törekszem, hogy megfeszítsem az akaratomat, hogy gondolkodjam az osztályharc antagonisztikus oldalairól, tudományos módon. Biztos vagyok benne, hogy célba találok.
– Jelenleg dolgozik valamin? Forgatókönyvet ír? Regényt? Novellákat?
– Épp most fejeztem be egy regényemet. Megpróbáltam leírni azt a társadalmi klímát, mely előkészíti a terepet a kisstílű bűnözők elszaporodásához. Ezt a regényt másfél évig írtam. Rövid, nagyon rövid novellákat is írok. Filmötleteken töröm a fejem, jegyzetelgetek. Általában nem írok forgatókönyvet, az a forgatás alatt alakul ki, fokozatosan. Úgy forgatok, hogy közben hangosan gondolkodom, vagyis beszélek. A forgatókönyv általában akkorra készül el végleges formában, amikor már a film is készen van. A filmet nem határozhatja meg a forgatókönyv... a forgatás alatt nyitottnak kell lennünk, meg kell éreznünk az élet kínálta lehetőségeket, képesnek kell lennünk, hogy módosítsunk a dolgokon. Ha az ember végig csak az előre elkészített forgatókönyvhöz ragaszkodik, az valahogy mechanikus jelleget kölcsönöz a filmnek.
Azért persze előre érzem a filmet, le is írok ezt-azt... gondolkodom, elképzelek egyes jeleneteket, hogy megfoghatóbb legyen a dolog. Részletes vázlatot írok, ez a forgatókönyv, de a forgatókönyveim sose véglegesek, mindig lehet rajtuk változtatni... Ez így mind nagyon is rendben van, csak arra kell ügyelni, hogy sose ragaszkodjon az ember szó szerint a forgatókönyvhöz.
– Önt már évek óta számon tartják a világ filmművészetében. Mit gondol, mi az oka ennek az érdeklődésnek?
– Két oka lehet: az egyik korunk jellemzője, a másik az országunkra és benne az én speciális helyzetemre vonatkozik.
Korunk az imperialista és proletár erők harcának kora, minden fontos területen. A mi filmművészetünk legfontosabb jellemzője antiimperialista, antifasiszta, antifeudális jellege; ez pedig lehetővé teszi, hogy világszinten a haladó, forradalmi filmművészetbe sorolják, és mi ezért vállaljuk is a felelősséget, ugyanakkor pedig tisztában vagyunk gyengéinkkel; de mindenképpen dialógusra törekszünk. Ezt a dialógust a tömegeknek kell megvalósítania, és az is az ő feladatuk, hogy a világ népeinek forradalmi művészetét létrehozzák, hiszen az az antiimperialista harc szerves része; túl kell tehát lépje a kizárólag értelmiségi köröket.
Én egy félgyarmati ország filmrendezője vagyok, ahol a feudalizmus maradványai még mindig tovább élnek. Részt veszek a hazám függetlenségéért vívott harcban. Negyvenéves vagyok... tizennyolc éves korom óta vagyok kitéve az uralkodó erők állandó támadásainak. Sohasem tanultam filmrendezést. (...) Sohasem zárkóztam be kizárólag a filmművészetbe, művészetemmel aktívan részt veszek népem függetlenségi harcában. (...) Azt hiszem, az az érdeklődés, melyet a nemzetközi forradalmi művészi mozgalmak tanúsítanak irántam, nem csak egyszerűen a filmjeimnek köszönhető. Ha nem lenne nyilvánvaló, hogy milyen mélyen kötődöm a tömegekhez, filmjeim legnagyobb része érdektelen lenne és értéktelen. Azt hiszem, ez a második ok: az a különös helyzet, melyben vagyok, és az a különös helyzet, melyben hazám található.
– Azokban a filmekben, melyeket mostanáig rendezett, milyen gondolatokat akart kifejezni? És milyen mértékben érte el a célját?
– Természetesen a cenzúra miatt lehetetlen volt, hogy gondolatainkat világos formában fejezzük ki. Olyan nyelvet kellett teremtenünk, mely lehetővé teszi a néppel való kommunikációt, és ezt a nyelvet sikerült is megtalálnunk. Illegális kommunikációról van szó... azt például nem mondhattuk, hogy „szervezkedjetek”, de bemutathattuk az individualizmus zsákutcáit. Parabola formájában fejeztem ki azokat a gondolatokat, melyeket a néppel közölni akartunk. Ez az oka annak, hogy az értelmiség hosszú ideig nem ismert el. Akik felfigyeltek rám, ironizáltak a munkámmal kapcsolatban. Csak azután kezdtek gondolkodni, miután észrevették, hogy a tömegek mekkora érdeklődéssel és milyen lelkes szeretettel viszonyulnak a filmjeimhez. Nem mondhatnám viszont, hogy sikerült minden tervemet megvalósítanom. Sőt, azt mondhatnám, hogy még csak az első lépéseknél tartok. Egy egész élet sem lenne elegendő, hogy minden gondolatom megvalósítsam. Egyszerű felderítő vagyok, rengeteg hibámmal, gyengeségemmel együtt, de mégis felderítő, aki fontos akadályokat győz le. Csak azt szeretném, ha az elkövetkező két évben filmezhetnék, és így lefesthetném mindazt, ami öt év börtönélet alatt felgyülemlett bennem.
– Vannak filmtervei?
– Vannak, de realistának kell lennem; még tizenkilenc év bűnhődés vár rám.
Xantus Judit fordítása
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1981/12 20-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7237 |
