Berkes Erzsébet
Csatakiáltásnak szánom a fenti címet. Több oknál fogva is. Elsősorban azért, inert hiszek Jókaiban. Pontosabban: újra hiszek. Kamaszkorom legforróbb szenvedélyeket fakasztó olvasmányai a Jókai-regények voltak. Bőséges könnyeket ontottam Jenőy Kálmánért, Berend Iván szilárd férfiasságát fölfedezni véltem történelemtanáromban, s kettejük iránt rajongva tanultam meg, s tudom máig is legjobban a régi históriából a reformkort. No és Timár Mihály, Szentirmay gróf, Ráby Mátyás, meg a gaz Kárpáthy Abellino– hányféle indulatban mártottak meg, hányféle eltökélés, szívdobogtató fogadalom kiváltói voltak! Hazafiság, szerelem, barátság, adott szó, vállalt ügy szépséges kötelessége Jókai-regényekből ért a szívemig, gyönyörűvé avatva az ötvenes évek iskolai vakációit. Azok a nyarak ma is varázslatos fényben állnak előttem, bár közben lafancos kacsákat kellett hajkurásznom a kubik-gödrök mentén, sortálltam kenyérért, hajnali rocsóval át Pentelére, mert ott parizert osztottak... De ez mind, mind csak közben volt. Csak azért, hogy erősebben érezhessem: többre, nagyobbra van az ember lelke méretezve.
Aztán a józanító fölnőtt-kor kinevettette velem Jókait: láttam, hogy nem boldogul, aki tisztességes; megéltem, hogy az érdem a legkisebb ajánlás, az ember alatta marad eszményeinek. Újsütetű racionalista. – kivetettem szívemből Jókait. Ámított, álmodtatott, csalt. Eltelt vagy másfél évtized, míg rájöttem: soha ki nem nőhetem, el nem hajíthatom, amit tőle kaptam. Még az ellene fordító gyűlölködés hőfokára is tőle kaptam mintát. Jöhettek regények, hősök, tapasztalások: csak azt lombosították, aminek ő vetette el a magját. Jókai kapatott a könyvre, a mesemondás élvezetére, arra, hogy az írott szó által világot lehet teremteni. Ha fáradt vagyok, ha üres a kedvem, ha nagyon elegem van, gyakran olvasok Jókait. El nem apadó mesélő-kedve, gyermek-derűje, eszményeinek érzelmes pátosza akkor is fölemel, ha Gorkij szigorát, ha Móricz pontosságát, ha Mikszáth gunyorosságát, Thomas Mann eleganciáját jobban szeretem, ha... De mindegy is, hiszen csak annyit akartam mondani: Jókait olvasni ugyanaz, mint visszatalálni a gyerekkori nyarakba, vissza abba a kuckóba a gang végén; ólak mögötti bozótosba, ahol még minden szépség előttünk állt.
A mai serdülők nem, vagy alig olvasnak Jókait. Talán azért, mert nagyonis kötelező olvasmánnyá avattuk? Talán eszményei fölött múlt el az idő? Talán nem tudnak a mai gyerekek négy-ötszáz oldalnak nekihasalni? De hiszen olvassák az indiánkönyveket! Falják Verne Gyulát! Balzac olvasottsága nem csökken! Máris külföld-imádók volnának? Egyszerűbb a magyarázat. Jókai nyelvét érzik nehezen követhetőnek. Régies szófűzése, latin fordulatai, helyenkénti szóbősége tántorítanak el Jókaitól, s ezen nem segít sem a lábjegyzetek, sem a függelékek gyarapodó száma. Galgóczi Erzsébettel tartok abban, hogy Jókait – javaslata szerint rangos írókkal – kellene átdolgoztatni. Nyelvét a maihoz közelíteni, túltengő leírásait megkurtítani, de szellemét érzékenyen és hatásosan továbbörökíteni. Ismerve az átiratok alkalmával felkorbácsolt viharokat, vagy – mint Keresztury kitűnő Mózes-átirata alkalmával – a sikerült átdolgozásokat nem méltányoló szaksajtót, a Jókai-átdolgozás ábrándkép marad jó időre. De itt a televízió! Tőle megszoktuk, hogy „átdolgoz, alkalmaz”. De Jókait nagyon keveset.
Pedig Jókait az isten is tévé-szerzőnek teremtette. Cselekményessége, következetesen rajzolt jellemei, a nemzeti történelemből vett, vagy időközben történelmivé távolodott rajzolatai végtelen tévé-sorozatok ihletőjének predesztinálják. Arról nem is beszélve, hogy eszményei fölött – legalábbis egy népszerűsítő sorozat mélységeit illetően – nem múlt el az idő.
És mégis: Jókaihoz alig-alig nyúlnak az alkotók.
Két esztendeje Nemes Nagy Ágnes tette szóvá a Filmvilág hasábjain a Mire megvénülünk adaptálása kapcsán: kevés a Jókai-történetekre vállalkozó rendező, s ha mégis akad, akkor vagy csak a kaland, vagy csak a tanulságos unalom jelenik meg a képernyőn. Együtt a két vonás, tudniillik a kaland és a mélyebb emberi összefüggések rajza – amiből eleddig a tanulságos unalom származott – nem tudott megjelenni. Hol a látványos külsőségekre, hol a nem-látványos mélységekre esett a nyomaték, s mindenképp szegényedett az, ami Jókai jelentősége. Most Zsurzs Éva meghatóan rokonszenves rendezésében láthattuk a tévésített Jókai-regényt, A névtelen várat.
Az 1877-ben kiadott vadromantikus mű nem tartozik a népszerű regények közé. A néhány esztendeje képregény formában megjelent változat (a Fülesben) sokat lendített ugyan ismertté válása ügyén, de sem Kárpáthy Zoltánt, sem a Baradlay-fiúkat nem fogja homályba takarni népszerűségével. Ha valamilyen tervszerűségre gyanakodhatnánk a Jókai-tévésítés kapcsán, akkor bizonyára hamarább ajánlhatnánk az És mégis mozog, a földet, az Erdély aranykorát, a Szép Mikhált, vagy a Tengerszemű hölgyet. Így viszont be kell érnünk annyival, hogy Zsurzs Évának megtetszett A névtelen vár. Fordulatos cselekmény, tetszetős a társadalmi miliő, vonzóak a szerepek. S mi több: a kényelmetlen forgatási föltételek is könnyen megkerülhetők. A film tetemes hányada egyetlen terepen játszódik. Sem kamcsatkai, sem madagaszkári, sem vízalatti fölvételeken nem kell törnie fejét a kivitelezőnek. Viszont mód van szép jelmezek, délceg leventék, csudás paripák futtatására, s egy olyan történeti korszak bemutatására, melyet az utóbbi száz esztendőben nem kellett az utódok éleslátásával korrigálni.
A művészi önkifejezés esélyeit tehát nemigen tapasztalhatjuk a rendező tárgyválasztásában, ugyanakkor örömmel üdvözölhetjük a mesemondás felhőtlen egyszerűségében fölvállalt missziót. Zsurzs Éva hitt a Jókai-mesében, bízott a kitűnően megválasztott színészek vonzerejében, a környezet hangulatában és abban, hogy az Emma-féle bárgyúságokra, az Onedinék-féle ismétlődő idiotizmusra kapatott közönség nem lesz túlságosan követelődző, ha csak egy grádussal magasabban kapja is a magyar kaland-verziót.
Jól számított. A névtelen vár elérte a Várkonyi-rendezések jó színvonalát, elérte a francia Balzac-filmek, a végeláthatatlan angol Erzsébet-kori kaland-sorok színvonalát mind a cselekményesség, mind a jellemfestés dolgában. Gyengébbnek bizonyult jelmezeivel. Wieber Marianne csudaszép ruhákat tervezett, de keveset hederített arra, hogy napszak és kelmék, szabások, és alkalmak összehangolásra érdemesek. Kötve hiszem, hogy tűző napon, kerti reggeli alkalmával mélyen dekoltált bársonyruhát viselne egy múlt század eleji grófnő. A bársony meleg, a hölgyek pedig nem szívesen tették ki magukat a szeplősítő verőfénynek. Ugyanígy: fedetlen kebellel még a félvilági hölgyek sem lovagoltak; súlyos ékkövekkel a nyakukban kivált nem. Tordai Teri ugyan mindegyik jelmezben gyönyörű, de ilyen szeszélyesen még egy császárkori kémnő sem öltözhetik. Sőt, még az a színésznő sem, akinek legvonzóbb képessége a dekorativitása. A jelmezes filmeknek jelentős – bár háttérbe vont – funkciója a művészettörténeti ismeretterjesztés. Érdemes lett volna céltudatosabban élni vele. Ahogy Varga Mátyás tette. Nemcsak csudaszép díszleteket tervezve, s fölvidéki kastélyokban megtalálva a színtereket, hanem azokat funkcionáltatva is. Egy odaülő pohárszék, patinás pipatórium, kovácsoltvas sarokpánt erősebben érzékítette a kort, mint a szerző oldalakra menő leírása. A szokványos – külföldi – sorozatoknál sikerültebb volt a játék ott, ahol Jókaitól némiképp eltérve, ám Jókai szelleméhez hű megoldásokat sikerült a szövegkönyv szerzőjének – Molnár Gál Péternek – és a néma jeleneteket komponáló Zsurzs Évának találnia. A dialógusokban itt-ott megvillanó humor igen sokat segített a jellemek elfogadtatásán: Bernáth alispán adomázó kedélye és németes neveket kiejteni képtelen nyelv-forgása, Tromfszky doktor bennfentessége, Vavel gróf pernahajderekről alkotott etimológiai ismeretei olyan színeket loptak az eredetibe, illetve erősítettek föl benne, melyek csak növelték Jókai vonzását. Kitűnő lelemény volt Szakács Géza, a mocsári fiú vissza-visszatérő jelenléte s az, hogy Marie szép-szomorú halála az ő fájdalmas szerelmének és zokogásának hangjával kapott nyomatékot. Ha igaz Szerb Antal utalása, hogy a klasszicizmus a tökéletesség, és a romantika a végtelenség művészete, úgy ezzel a végtelen, már-már nem is emberi fájdalommal kapott olyan romantikus ragyogást a filmbeli történet és sóvárgó bánat, ami minden mondhatónál erősebben hordozta a romantika szép hitelét. Kitűnőnek bizonyult Zsurzs Éva színészvezetése is a karakteralakításoknál: Inke László, Kézdy György, Zenthe Ferenc, Buss Gyula, Gálvölgyi János, Juhász Jácint, Pécsi Ildikó, Maszlay István emlékezetünkben maradnak még akkor is, ha csak villanásnyi jelenetük volt. Nem így a főszereplők: Koncz Gábor délceg szigora éppen úgy elviselt volna némi humort, mint az intrikus jajdenagyonfekete De Fervlans márki, Szabó Sándor alakításában. Pap Vera, az öt részen át hervadozó rableány nagyobb elevenséget is képes lett volna tanúsítani, ha rendezői instrukciót kap rá, és valószínű, hogy Tordai Teri sem sajnálta volna szépségét föláldozni, hogy némi mimikával emberi érzelmeket juttathasson kifejezésre. Sajnos az ő zománcozott maszkja alól nemhogy a szenvedélyek, de még a kétszínűség sem villant elő. Sokat vesztett így a szerepe kínálta szekszepilből. Ahogy Márkus László sem tehetett mást, mint a dramaturgia megszabta alkalmak szerint „lelépett a falvédőről”. Pedig Jókai nem ilyen szűkmarkú, s ha belőle többet vállal föl a dramatizálás, úgy a közbülső – a III., IV., és V. folytatásban, míg a Fertő-menti békés jelenetek zajlanak –, ki-kitekinthetett volna a kamera a franciaországi szereplők sorsára. Hiszen így szerencsésebben találkozhatott volna össze sorsuk a befejező részben.
Több Jókait tehát! Többet történeteiből. Többet szelleméből, ízléséből, meseszövéséből és kedélyéből. Hiszen ez a kevesebb is méltó s méltán sikeres versenytársa az exportált folytatásos tévé-játékoknak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/01 61-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7227 |
