Ágh Attila
Szalad a kocsi a megbilincselt Martinoviccsal és Batsányival Bécs határában, katonák gyűrűjében. Viszik a foglyokat Buda, a vesztőhely felé, s a forradalmat álmodó Martinovics, az általa feladott Batsányi a szótlan gyűlölet vasnál szorosabb bilincsébe verve ülnek. Egyszerre fölbukkan egy hatalmas léggömb a földön elfekve, s Batsányiból kirobban a meglepetés: bocsánat – szól a forradalom légvárai mellett a léggömb-utazásról is álmokat szövő Martinovicshoz –, azt hittem, hogy a léggömb sem létezik. Igaza volt, tényleg nem létezik, válaszol Martinovics, és mindketten újra beburkolóznak a szótlan gyűlöletbe.
Ez Martinovics végszava a saját perében, amelyet Elek Judit igen nagy alkotói gonddal, kevés eszközzel és igen gondolatgazdag tartalommal vitt filmre. S Martinovicsnak ezúttal igaza van, talán az egyetlen alkalom a filmben, amikor nyíltan és fenntartás nélkül kimondja az igazságot, és átszakítja az eszmékből összeszőtt álomvilágot. Ez a léggömb tényleg nem létezett, Martinovics nem került be zseniális felfedezőként a technika történetébe, bár lehet, hogy csak karnyújtásnyira volt tőle, mint maga a léggömb a száguldó kocsi ablakából. Amint tudjuk, a Martinovics-féle forradalom sem létezett, csak a Martinovics összeesküvés, a forradalom tervrajza, amelyet ugyanolyan féltő gonddal, de sokkal kisebb precizitással szerkesztett meg Martinovics, mint a léggömbét, s amely nem a monarchia, hanem a földi gravitáció rabságából szabadította volna meg.
A film arról is szólhatna, hogy lehet-e forradalmat készen importálni, a legjobb licenc – a francia forradalom – átvételével és honosításával, hogy mivé transzformálódnak a forradalom korszerű eszméi, ha távoli, idegen talajon próbálják meggyökereztetni őket. De a film nem erről szól. Adottnak veszi a nagy francia forradalom által keltett rémületet és álmokat Európa keleti szegletében, a modernizációra képtelen monarchia és a forradalomra képtelen ellenzék történelmi holtpontját. Nem a történelemben, Martinovics személyiségében vizsgálódik, az ő jellemében visszatükrözve mutatja be a társadalom történetét. Goethe és mások az idő tájt fedezték fel a regényirodalomban az úgynevezett nevelési regényt, a személyiség szubjektív formálódását, szerveződését a történelmi viszonyok feltételrendszerében, s ez a film is egy nevelési regény, amelyben a per menetében Martinovics személyisége bontakozik ki előttünk.
A nagy francia forradalom fekete-fehér kontrasztot és a kétértékű logika szabályai szerinti hősöket teremtett, akik jellemük szilárdságát, erényeik tisztaságát nap nap után lemérték a római köztársaság idealizált figuráin. Olyan kor volt ez, amikor a látszólag legképtelenebb álmok is megvalósultak, a filozófusok elvont eszméi testet öltöttek, amikor úgy látszott, hogy a társadalom anyaga is olyan könnyen formálható, tetszőleges alakba önthető, mint a kellő hőfokra felizzított vas. A forradalom, a társadalomformálás szenvedélye egész Európát hatalmába kerítette, átcsapott a keleti végekre is, ahol több tucatnyi Robespierre küldte – gondolatban – a guillotine alá korának despotáit. Úgy tűnt fel, az álmokat a valóságtól csak egy lépés, csak egy határozott tett, csak a francia forradalomban kivajúdott eszmék és elvek lényegének megragadása választja el. S Martinovics mindvégig a forradalmi álmok és a kelet-európai valóság közötti szűk határmezsgyén menetelt, sokakat magával ragadva erre a kétségbeesett áttörésre a forradalom felé, akik érezték a valóság nyers szorítását, józan logikáját, mégis követték Martinovicsot, mert tudták ugyan, hogy a forradalom léggömbje nem létezik, de annyira szerették volna a létezését, hogy végül maguk is hittek benne.
De vajon érdemben különbözik-e Hajnóczy realizmusa Martinovics forradalmi ábrándjaitól? Hajnóczy és társai azt vallják, hogy nem készülődtek semmiféle forradalomra – bár a szívük mélyén semmit sem kívántak jobban, mint ezt –, és Hajnóczy világos, meggyőző okfejtése kiábrándító józansággal tárja fel az okát: a papok és nemesek elleni forradalom elképzelhetetlen egy olyan országban, ahol csak a papok és nemesek vezethetik a forradalmat, hiszen a néptömegek nagy része passzivitásba süllyedt, és írástudatlan. De Hajnóczy maga is vallja ezt az ellentmondást, bármilyen nagynak látszik is a szakadék a tömegek gyakorlati mozgósít-hatósága és a francia forradalom eszméi éles logikája között. Alakja egysíkúbb, mint Martinovicsé, de társaival együtt határozottabban is mutat előre egy meghatározott társadalmi csoport, a XIX. század első felének nemesi reformerei felé. A kor szavát, a haladáshoz igazodás jelszavát klasszikusan Batsányi fogalmazza meg a Vigyázó szemetek Párizsra vessétek! tág körben visszhangzó, az utókorban is mindig aktuális verssorával, mégis, jogosan, csak mellékalakok ők Martinovics mellett. Martinovics – s egyedül ő – ugyanis az, aki fenntartás nélkül vállalja a haladó korszellemhez való igazodás összes személyi és politikai konzekvenciáit, a látszólag abszurditásig vitt ellentétet a forradalmiság szükségessége és lehetőségei között. Az ő személye körül sűrűsödnek a kérdések: Lehet-e a császár bizalmasa egy jakobinus forradalmár (és viszont)? Ki képviseli a birodalom érdekét, a konzervativizmusba merevedett udvari bürokrácia, vagy a változást kikényszeríteni kívánó ellenzék? De a kérdések kérdése, amelyet Martinovics személyisége kapcsán felvet, és perében megtárgyal a film, mégiscsak ez: Lehet-e egyetlen ember jellemében ez a sokféle lehetőség mint potenciális szerepvállalás adott, amiket sorra előhív, aktivál és töröl a történelem?
Annyi bizonyos, hogy a megálmodott forradalom hőseire már nem érvényes a valóságos forradalmak hőseinek polarizált, jó-rossz kétértékű logikája. Itt már a jellemek többértékűsége, sőt paradoxiája az alapszabály. Újra csak Martinovics személye a mértékadó ebben. Ahogy a film elején bemutatkozik, egy kései reneszánsz figura tárul fel előttünk: zseniális tudós, a természettudományoktól a társadalombölcseletekig; címzetes apát és szenvedélyektől feszülő világi ember, akit irtózatos, egyenesen beteges becsvágy fűt és predesztinál nemcsak egyéni tragédiájára, hanem a forradalom viharától félresodródott nemzet tragédiájának képviseletére. Bátor hős és aljas áruló; összeesküvő és rendőrspicli; kitartó, nyíltszívű barát és hazug manipulátor egy személyben, vagyis a XVIII. század végének kelet-európai forradalmára. Ez a jellem, egy megkésett és visszájára fordított reneszánsz figura bomlik ki előttünk a perben, s válik művészileg ábrázolhatóvá, pszichológiailag kezelhetővé, emberileg érthetővé és átélhetővé. Ami valóságos csoda, hiszen Martinovics a nemzeti tudatunk perifériájára szorult, kezelhetetlen figurává vált. A történelem, amikor „tanít”, a tiszta hősöket vagy antihősöket kedveli, az egyértelmű szimbólumokat, amelyek éppen közérthetőségük – vagy talán túlegyszerűsítettségük – révén mozgósítani képesek. Martinoviccsal látszólag nincs mit kezdeni a „mire tanít a történelem?” generációról generációra ismétlődő iskoladrámájában. Ám a jó és rossz közötti elmosódó kontúrok, a jellemek kafkai félhomálya, a barát és az ellenség szerepének színjátszása azóta a történelem szereplőinek inkább szabályává, mint kivételévé vált, s Martinovics ezért igencsak modern figurának bizonyul. Ez valaha paradox volt, mondatja Hamlettel Shakespeare, s mondhatjuk mi is Martinovicsra, hiszen nemzeti történelmünk alig ismert klasszikus forradalmi szituációt, amely római jellemeket követelt, és végsőkig megőrzött volna. Nemcsak Kossuth és Széchenyi alakja körül csapnak össze a viták, hanem Görgey és Deák, Teleki László vagy éppen Bach Sándor alakja körül is, s a kulcsot személyiségük megértéséhez Martinovics figurája rejti magában.
Méltán kerül tehát Martinovics személye és „nevelési regénye” a film középpontjába, mert vele valóban „tanít” a történelem. De a film mégsem válik „one man show”-vá, egyszemélyes sztorivá, mert Martinovics személyisége is ellenképével és egyúttal saját kópiájával való drámai összecsapásában bomlik ki. Schilling kormánytanácsosról, a Martinovics-per vezetésével megbízott osztrák hivatalnokról van szó, aki partnerévé emelkedik, ellenséges barátjává változik, sőt bizonyos értelemben túl is játssza őt, a filmben is és történelmileg is. Schilling kormánytanácsos úr nemcsak szigorú nyomozóhatóság, kérlelhetetlen ellenfél, világos logikájú vallató, hanem egyúttal a nemlétező léggömb társszerzője is. Hűsége nem az államnak – az osztrák monarchiának –, hanem az államrezónnak szól, ő is a francia forradalom gyermeke és neveltje, vagyis Martinovics ikertestvére ő, akivel megtervezi és végrehajtja a maguk külön összeesküvését. Martinovics vallomása, a hitestársak feladása ennek a kétségbeesett „machiavellista” összeesküvésnek a végső mozzanata, amellyel ők ketten az osztrák monarchiát mozdulásra akarták bírni, a magyar forradalom rémével reformokra buzdítani. Martinovicsnak a letartóztatása után az utolsó kártyája ez, de utolsó lehetősége a jozefinizmus feltámadásában bízó Schillingnek, az osztrák modernizációs elit képviselőjének is. A film kettőjük együttes bukását, összeesküvésük kudarcát mutatja, azzal a tanulsággal persze, hogy az osztrák szalonforradalmár a sikeresen vezetett per révén megdicsőül hivatalnokként, és elbukik politikusként, a magyar forradalom szervezője és árulója pedig a Vérmezőn felállított vesztőhelyre kerül.
Martinovics személyiségének a titkát tehát Schilling alakja, kettőjük párviadala és szövetsége árulja el. A francia felvilágosodás a felvilágosult despota, a felülről jött forradalmár és a filozófus-reformer figuráiban született újjá szerte Európában. A változás szükségességét éppúgy érezték, mint a változás kínját, a modernizációs folyamatot nem a felvilágosodás által propagált józan emberi ész, hanem a lépéselőnyt szerzett Anglia és Franciaország gazdasági-politikai és katonai túlsúlya kényszerítette rájuk Poroszországtól Ausztrián át Oroszországig, bárhogy is élték át a modernizációs elit tagjai gondolatilag ezt a nagy történelmi megrázkódtatást. A modernizálás és rendszermentés feladata sürgetően jelentkezett, és teljességgel összekapcsolódott számukra, s a helyzet paradoxiája olyan nyilvánvaló, hogy az abszolutizmus korával foglalkozó történészek maguk is váltakozva hangsúlyozzák hol ezt, hol azt az oldalt: a kései feudalizmust, amint elzárkózik a haladástól, és amint, utat nyit annak, felülről próbálva óvatos változásokat bevezetni, a forradalom sodrát zsilipek és gátak közé szorítani. A hangsúly koronként és országonként is állandóan változott, még a hűvös és elfogulatlan elemzés a távoli utókorban sem képes ezt a változást pontosan követni, és a lehetőségek mezejét élesen elhatárolni.
Hát még a kor embere! Számára a politikai viszonyok polivalenciája a jelenkor, a cselekvés és a gondolkodás tiszta mezeje volt, s a „minden lehetséges, ami gondolatilag reális” korában Martinovicsok születtek és nőttek fel, akik ugyanazon forradalmi eszme mániákus szolgálatában minden szerepet készek voltak eljátszani és minden tétet megjátszani. A hazafiét és a besúgóét, az óvatos birodalmi reformerét és a megalkuvást nem tűrő jakobinus forradalmárét, a monarchia hűséges tanácsadójáét és az ellenzék vezéréét, s széles volt a tér – Martinovics származása igazán markánsan bizonyítja ezt – a nemzeti öntudat körvonalainak megvonásában is, az osztrák birodalmi hazafiságtól a magyar nemzeti identitással együtt vállalt forradalmiságig. Azt csak a társadalmi haladás objektív lehetőségei dönthettek el, hogy Martinovics alakjából az osztrák reformer, a magyar forradalmár vagy a délszláv nacionalista bújik-e ki. Nyilvánvaló, hogy a XVIII. század végén még csak az előbbi két szerepvállalásnak volt realitása, de ne feledjük el a harmadikat sem, mert a forradalom lehetőségei sokakat tettek ebben az országban magyarrá, és az ellenforradalom realitásai másokat magyargyűlölővé, osztrákbarát nemzetiségivé. Nem akarjuk még tovább fokozni Martinovics személyiségének ezt a többértékűségét, pedig még kínálkozna állandó habozása szerzetesi és világi hivatása, tudósi és politikusi elkötelezettsége, állampolgári és magánemberi önmeghatározása között. A film őt a dialógusok sorozatán keresztül mutatja be, s hősünk állandóan szerepet vált, és mégis mindig önmaga marad. Forradalmárként akkor magasztosul fel igazán, amikor barátai árulójaként lelepleződik és lealjasul, azzal válik teljesebb, integránsabb személyiséggé, hogy megalázkodik a vérbíró előtt, s akkor válik igazán vértanúságra felszentelt egyházi személlyé, amikor kivégzése előtt megfosztják papi kiváltságaitól. Nem az ellentmondások kavargása ez, csak egyszerűen Kelet-Európában vagyunk, és a forradalom felé tett minden kétségbeesett lépés éppúgy jogosult és logikus önmagában és a korában, mint amennyire zavaros és ellentmondó azok sorozata mint összkép egy megvalósult történelemből visszanéző dogmatikus itész nézőpontjából. Az emberek, életpályák és szerepek szélsőséges szóródása és váltogatása, a személyiségek többértékű logikája azóta is törvénye a kelet-európai történelemnek a sokoldalú tehetség csillogásával és prostituálásával.
Martinovics korában a francia forradalom hatalmas árnya nehezedett az osztrák birodalomra, amely végnapjait élte, akkor is, ha egy hosszú évszázadig fenntartotta még az európai erőviszonyok játéka. A film azonban csak inkább sejteti, mint bemutatja ezt a nemzetközi szituációt, világhelyzetet, s ezért az embernek időnként az az érzése, hogy megértéséhez történészdiploma kívántatik meg. A per bemutatása ugyanis eszköztelenségével, a szubjektív életutakra koncentrálásával és a dialógusok formanyelvének abszolutizálásával nem annyira a képi, mint inkább az eszmei párbeszéd formáját kínálja, s ezért félő, hogy az átlagos nézőnek kevés fogódzót ad nemcsak Martinovics – egyébként kitűnően ábrázolt – jellemének, hanem mindenekelőtt korának megértéséhez. Ami azért igazán, kár, inert a film igazán a mának szóló, de a történelmi szituáltság hiánya miatt mégsem lehet egészen az. Felmerülhet ezért az egyszerű „áthallások”, szimplifikált aktualizálások könnyű kísértése, pedig a film sokkal súlyosabb és mélyebb mondanivalót hordoz annál, hogysem átváltható lenne az olcsó aktualizálások aprópénzére. Martinovics nem válhat Szindbáddá, színes szavakból szőtt álmodozások forradalmárává. Szindbád egy évszázaddal később a kelet-európai fejlődés zsákutcáját testesíti meg, a magánemberré redukált álmodozót, aki kergeti az álmait, de elmegy mellette az élet. Martinovics álmai súlyosak, metafizikusak, és illékonyságuk ellenére a rideg valósághoz kötöttek; Martinovics amennyire csak lehetett és tehette, a tettek embere volt. Hitt a nemlétező léggömbben, és sokakat meg tudott győzni arról, hogy higgyenek benne, és tegyenek érte. Alakja két évszázad távolából is a bátor álmodozókat és nem az ijedős realistákat igazolja. Martinovics végső, történelmi igazsága a nemlétező léggömb realitása, mind a forradalmi ábrándok szabad szárnyalásában, mind pedig az óvatos reformerek józan pragmatizmusában, ahogy a kor és a világtörténelmi helyzet megkívánja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/01 56-58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7225 |
