Gáti Péter
„Századunkat kettémetszette a második világháború. Én e hatalmas törés krónikása vagyok” – vallja Konsztantyin Szimonov, aki forgatókönyvírója és narrátora is egyben ennek az alkotásnak. Az önéletrajzi ihletettségű történet írókatonatiszt hőse húsz napra Taskentba, a hátországba utazik, ahol egyik írásából filmet forgatnak. Az író számára a legfőbb tanulság: a háború mindenhol háború, súlyos sebeket nemcsak a harctéren lehet kapni. Valószínűleg ez a meggyőződés készteti arra, hogy az írásából készülő film forgatásánál tapasztalt hamis, csak agitatív célzatú ábrázolási módszert elutasítsa. Tudja, hogy a kamerába mosolygó, önfeledten vidám katonák optimizmusának semmi köze nincs a front emberéhez.
A Húsz nap háború nélkül, a filmbéli forgatással, közvetetten olyan művészet létjogosultsága mellett kíván kiállni, amelyik minden körülmények között az igazság megmutatását tartja elsődlegesnek. Ezt a hitvallását azonban művészileg German filmjével nem erősíti meg. Író-katonatiszt hősét kamerájával mindenhová követi, mégsem tud lényegeset mondani róla. Az aprólékosan részletező kisrealizmus módszerével a rendező nem volt képes hús-vér figurákat teremteni. A képek helyett szavakban elénk táruló tragédiáknak nincs katartikus hatásuk, fárasztó monológok közben a kamera feladat híján, ötletszerűen, komponálás nélkül dolgozik. A főhős idegenül tesz-vesz ebben a környezetben, még leginkább az élet „sűrűjében” megmártózó és ötleteket gyűjtő művész benyomását kelti. A film egy kissé ahhoz hasonlatos, mintha Szimonov verse, a Várj reám elevenedne meg élőképek sorozatában. Ezért lett a végeredmény – jóllehet hamis pátosztól mentes, de mégiscsak – szabvány háborús mozaik, 1942 szovjet hátországáról.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/01 49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7223 |
