Ardai Zoltán
„Sas vagyok!” – hangzik a mexikói pusztába kiáltott szó. Egy magányos fehér vándor örömkiáltása ez, amint maga alatt érzi ebül szerzett, de szárnyakat adó kincsét, azt a különlegesen nemes alkatú fehér lovat, amelynek birtoklásáért nemrégen – tanúi lehettünk – indiánok emeltek kezet egymásra. Közülük az egyik hamarosan újra megjelenik, s egy óvatlan pillanatban a remekszép állatot magához veszi. Most ő lesz a sas. Mivel korábban egy mozgásképtelenné tett postakocsiba dugta indiános szigorral fegyelmezett angol arcát s innen sok aranyat, ékszert, meg egy szintén angolos külsejű spanyol lányt ragadott el, mindezeket sorra felkínálhatja az őt üldöző fehérembernek, csakhogy egérutat nyerjen. A lányért indult spanyolok a kapzsiság áldozatai lesznek a meseerdőben, ahol ékköveket zizget a szél az ágakon, de a főhős minden próbát kiáll, hogy sassá válhasson megint. (Martin Sheen az Apokalipszis, most után új szerepében is meggyőződhet róla, hogy a nyílvessző nem tréfa.) A győzelem előtti pillanatban az indián mégis szabad utat nyer a messzeség felé, viszi a szép ló, viszi a szép lovat. Nos, ki tudná megmondani, mi e mese eszmei mondandója? Mindenesetre a szüzsében vonzóbb feladat elmélyedni, mint a kész műben. Magam sohasem gondoltam volna például, hogy egy prémvadász-prémkereskedő ennyire érdektelen figura is lehet, mint a filmbeli üldöző. (Nem használ az sem, hogy ilyen kérdéseket tesznek föl neki: „te mitől menekülsz?”, s az sem, hogy ő nem felel.) A beszéddel való takarékosság, az (élvezhetőén) bombasztikus operatőri mesterkedések mindvégig valami nagy poént látszanak előkészíteni. És valóban: a néző csak a finisben ébred rá, hogy egy tüntetően filozofikus westernt látott, amelynek bizonyos sokat sejtető jeleneteire visszatekintve csak kipukkadt luftballonokat szemlélhet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/01 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7222 |
