Fáber András
A férfi főszereplő felkap egy széket, hogy betörje vele a teraszajtót: az üveg sértetlen marad, de a szék pozdorjává törik. Az egyik női főszereplő amúgy démonosan cigarettafüstöt fúj a férfi arcába: a füst csakhamar az egész filmvásznat elborítja. Talán ez a két példa is elegendő ahhoz, hogy az olvasó némi fogalmat alkosson magának arról, milyen vizuális ötletekkel fűszerezik a film készítői amúgy meglehetősen soványka szándékukat, hogy parodizáljanak 10-12 amerikai sikerfilmet, melyek mintegy fele Magyarországon is látható volt a mozikban, például a Psycho vagy a Kínai negyed. Annak, hogy az olykor igazán szórakoztató paródia gegjei nem mindig ülnek igazán, alkalmasint nem az az oka, hogy a kifigurázott filmek másik fele nem sokat mond a magyar mozinézőnek, hiszen Ohnet Vasgyárosát vagy Kellermann Alagútját sem feltétlenül kellett olvasnunk annak idején, hogy Karinthy zseniális Így írtok ti-jén az oldalunkat fogjuk. A néző rekeszizmait próbára tevő, igazán eredeti és abszurd humorú gegek forrásvidéke valahol Harold Lloyd, Buster Keaton vagy Charlie Chaplin klasszikus burleszkjei környékén keresendő. Ez egyáltalán nem baj. Sőt: ilyenkor mulatságos a film. A baj az, hogy úgy látszik, a hollywoodiság némely sabloneleme olyan erős, hogy még a visszájáról is fertőz. És ez akkor is szomorú, ha a film jobbára vidám. „Ojjé, nekünk megadták!” – mondhatnánk rá Karinthyval szólva.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 1994/09 61. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=721 |