Lengyel Balázs
Fekete István könyvei a legnépszerűbb gyerekolvasmányok közé tartoznak. Nemcsak a kiadói példányszámok, hanem az olvasás-szociológiai felmérések szerint is. Neve „a legkedvesebb íróm”-listán az élvonalban van, valahol Gárdonyi és Molnár Ferenc közelében; amibe persze belejátszik, hogy Tüskevár és Téli berek című regénye éppúgy kötelező olvasmány az általános iskolában, mint az Egri csillagok vagy a Pál utcai fiúk. Az ilyen klasszikussá lett gyerekkönyvekben mindig van egy olyan írói felfedezés, amely úgy szuggerálódik bele a könyv megvalósítása során az olvasóba, hogy az számára egy életre szólóan evidens. Mit fedez fel Fekete István? Látszatra egyszerű dolgot: a természetet. Persze nemcsak úgy önmagában a természetet, mely tőlünk függetlenül éli a maga életét – e téren számos társra akadna –, hanem a természetet, amelynek mi emberek is részei vagyunk. Adottságai ránk vonatkozó adottságok, törvényei a mi törvényeink is. Felfedezi az egész élő világra kiterjesztve azt, amit Maugli így mond: „Egy vérből valók vagyunk!”
A természet Fekete István könyveiben így – bármi furcsa – önmagunkhoz közelít, embernek lenni tanít. Nem úgy persze – ne ijedjünk meg a szótól –, hogy tanítva tanítana. Amikor egyik-másik regényében egy róka, egy fecske vagy egy gólya történetét meséli el a gyerekolvasóknak (Vuk, Csi, Kele), akkor nem jelképeket állít elébük, hogy egy kitalált történet tanulságaival oktassa őket, hanem valódi rókákról, fecskékről és gólyákról beszél el lehetséges történeteket. Írásai realitása töretlen. Az olvasói átélést segítve legföljebb annyi változtatást, írói fogást enged meg magának, hogy a szokásos külső ábrázolás helyett állathőseibe íróként belehelyezkedik. Miként hőseibe minden valamire való író. Vuk rókái, Csi fecskéi és Kele könyvének gólyái ábrázolásában emberi nyelven fejezik ki magukat, ösztöneiket, „gondolataikat”, szavakban fogalmazzák meg, beszélnek egymással. Így igaz, de nekik semmi közük a tanítómesék, Aesopus vagy La Fontaine állathőseihez. Ők nem emberi bölcsességek szócsövei. Fekete István művészi tudatosságának meghatározó jegye éppen az, hogy állathősei egymással való érintkezésükben vagy belső monológjukban a feltétlen hihetőség határain belül maradnak. Csak annyit fordítanak magukból a mi fogalmi nyelvünkre, amennyit természetes viselkedésükből, életmódjuk ismeretéből bátran tulajdoníthatunk nekik. Nyelvük is, fogalomkincsük is, sajátos nyelv és létükhöz alkalmazott fogalomkincs.
Ezzel a tartózkodó, hősei lényét meg nem hamisító belehelyezkedéssel éri el Fekete István egyfelől a regényesítés természetességét, másfelől a meg nem közelíthetőnek, a másként nem ábrázolhatónak láthatóvá és átélhetővé tételét. A zökkenésmentes és mégsem meséi átlendülést a képzeltbe, a fikcióba, melyért minden regényírónak meg kell küzdenie. De éppen itt, ezen a ponton jelentkezik az alapvető különbség regény és film között. Fekete István szuggeráló anyaga stiláris. Nemcsak állathősei beszéltetése terén az, hanem a regény egész világa, az erdei-mezei táj, és természetesen a drámai helyzetek megteremtése terén is. Ha nem volna líraian ihletett, hangulatokat képi erővel is visszaadó eleven stílusa, ápolt, enyhén romantizáló leírókészsége, nem tudná a természetszeretetet úgy belevarázsolni az olvasóba, mint ahogyan belevarázsolja. Nem tudná rókái, fecskéi vagy gólyái mellé úgy odaláncolni a rokonszenvünket, ahogyan odaláncolja. Nem tudna akkora azonosulásra, beleélésre kényszeríteni bennünket, mint amire kényszerít. Igen, de a stílhatás nem látványi, nem filmhatás. A film készítői, a történet műfaji átkomponálói semmit sem kezdhettek (az ihletődésen túl) Fekete István legmarkánsabb írói képességével. Nekik új eszközöket, látványi eszközöket kellett teremteniük a maguk szuggesztiójához. Szerencséjükre (de azért kárukra is) művészetükben az állatfilm-készítés nem úttörés nélküli. A Walt Disney vágta úton indultak hát el: épp úgy figyelve, mint Disney a képi tájkompozíció szépségére, az ötletesség (trükkök, gegek, képi fortélyok) fontosságára, a cselekmény sebes meséi pergetésének szükségességére. A sokezer rajz készítői álltak így Fekete István helyébe s váltották át stílerejét képi hatásokra. Hadd soroljam fel őket, mert sokkal több múlt rajtuk, mint a hanghatások létrehozóin: Fülöp Márta, Sostarics Yvette, S. Gyarmati Ildikó, Balogh János, Kovács Magda. Ábrázolásuk líraiságát (megkapó, vonzó tájak, gyönyörű évszakváltások), valamint közelképeiknek expresszivitását (egy parancsoló ujj erejét, egy csizma félelmességét rókaszemszögből) méltán illeti a dicséret. Ők inkább belül maradtak a regény tónusán, ha más műfajra váltották is át. Már a rendező Dargay Attila a vele társult két szövegíróval, a kitűnő Tarbay Edével és Imre Istvánnal messzebb rugaszkodott tőle. Kezükben Fekete István töretlen realitású történetéből mese lett. Megkapó, hatásos, sőt sajnos hatásvadászó mese az irrealitás ellenállás nélküli szférájában. Amit Fekete István sohasem engedett meg képzeletének, mert természeti valóságismerete tiltakozott volna ellene, azt maguknak könnyelműen megengedték. Megváltoztatták a róka-lány kiszabadításának történetét (Vuk és Karak itt a rókalehetőségeken messze túllépve egy szekeret indít meg és töreti vele össze a róka-lány ketrecét) és képtelenül groteszkre fogva, direkt emberi paródiává alakítva, a könyv szellemétől elrugaszkodott, vásári mesét szőttek (pletykás kutyákkal és részeg kacsákkal) a vadászon bosszút álló Vukról. Az okos, lapuló rókáról egy legkisebb királyfi mesét. Átalakításuk nyomán a regényolvasó ifjúsági szintjéről egy másik korosztály szintjére értek: a mesevágyó óvodásokéra. Önmagában véve nem kifogásolom a történetnek ezt az átalakítását, bizony vastag megtoldását, bár aligha hinném, hogy Fekete István, aki egész életművében nagyon pontosan megtartotta az általa szabott határokat, egyetértett volna vele. Más az, amit egyértelmű elutasítással szóvá kell tennem, s ez az óvodássá tett történet állandó felnőttre kacsintgatása. Fölöslegesnek tartom a kezdő ifjúsági írókra különben oly jellemző gesztusok sorát, mely egyre-másra bizonyítja, hogy az író (a filmíró) felnőttekhez is szólni akar, s csupán általuk érthető célzásokkal, kiszólásokkal, viccekkel tűzdeli meg a szöveget. Lehet, persze, hogy nekünk, felnőtt nézőknek vagy pontosabban a felnőtt nézők egy bizonyos (kevésbé igényes részének) ez tetszeni fog. Mégis úgy gondolom, hogy a magyar rajzfilmnek olyan egészében sikeres műve, mint amilyen a Vuk, ezen a ponton nemhogy alálicitálja, hanem nyugodtan meghaladhatja Walt Disneyt.
Túlléphet rajta az intimebb hatás, valamint a kevésbé poén-hajhász szellemesség jegyében annál is inkább, mert Fekete István cselekményszövésében és megelevenítésmódjában benne van a humor, és éppen tartózkodóbb formájában van benne. S ha a képi ábrázolásban a film többnyire követte is Fekete ízlését, visszafogottságát (nem egy bravúros megoldása volt, ahogyan a vért, a falast, az erőszak-jeleneteket elkerülte), úgy követhette volna a dialógusok és a kiegészítések területén is. Követhette volna különben helyénvaló zenéje prozódiájában is, mely túlzottan is belesimul a mai képtelen szabadosságba, amikor a befejező dal ”Győz Vuk” refrénjét nem is egy, de két hosszú ú-val énekelteti.
Mit fognak hát szólni a filmbeli Vukhoz (egy rövid u-val!) a gyerekek? Mint a regény átformált, képi változatának örülhetnek és joggal. Ha a film a regény mélységi szintjét el nem is éri, meg sem közelíti (a Dzsungel könyve-film sem éri el), de hatásos, igazi mesefilm. A maga rikító módján megindító, gyönyörködtető. Készítői megérdemlik a lelkes és gyanútlan gyerektapsot, hisz igazából nekik, a gyermekeknek készült. Nekik kell, hogy készüljön!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/01 18-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7205 |
