Csoóri Sándor
Huszárik Zoltán halálára
A nyírfák között
októbervégi eső szomorkodik.
Valakivel titkos találkát beszélt meg itt a hegyen,
de az a valaki idejekorán eltávozott.
Azt mondják: vékony, szélcibálta férfi volt,
hóna alatt fekete mappa,
járt föl-alá türelmetlenül az aranyba mártott leveleken,
nézte a láthatárt elsötétítő vadlibákat
s egyszerre csak megindult futva leleté,
mint aki az anyja gyászkendőjét látja
fölcsapódni az égre,
vagy az örök lósörényeket az örök vágóhíd felől –
Ömlött utána a hegyről a rozsda,
operaházi vörheny, megvénült prófétavér,
s mappája lapjai szétszóródtak a bokros lejtőn
s a rajzokon nők, nők, egy szecessziós édenkert bentlakói,
combok és elernyedt kezek a délután lusta sugarában,
valami elkezdődő és végetnemérő balsors vázlatai:
mintha virágcsokrokat sodorna
asztalunk felé az árvíz.
Talán egy ámokfutó, talán egy epilepsziás szépfiú,
talán egy Csontváry-árnyék lehetett az a menekülő,
talán egy részeg égfaragó, rebesgették a mindenttudók.
Voltak, akik szívdobogva kutatták át érte
az irgalmas völgyet,
de az elmosódó lábnyomok fölött
márcsak a vörös berkenyeágak parázslottak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/01 15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7203 |
