Sváby Lajos
Dicsőséges hóember, levitézlett hóember. Hóember gyertyával, trombitával. Ofélia hóember, hulla hóember. Dolgos lovak, vitéz lovak, kedves lovak, áldozat lovak, hulla lovak. Temetés. Színes temetés, buldózer temetés. Színtelen hullák, fakó bombazápor, szimfonikus bombazúgás, hullavárosok. Halálra ítélt Szindbád, életre ítélt Szindbád. Életre-halálra Született szép-csúnya nők. Halála előtti vénséges asszony utolsó mosolya.
Huszárik Zoltán a Csontváry-film után felhívott telefonon. Akkor érkezett meg Spanyolországból. Arról beszélt, hogy a spanyolok megértették Őt. Azt mondta: a spanyolok értik a végső dolgokat, megértik a halált.
Sokat beszélt a halálról. Az A piacere filmben ötven millió ember pusztulásának állít emléket. Mai temetés, tegnapi bombazápor. Kiöltözött halottsiratás és gépesített hullaeltakarítás. Hasogató színesség és megfakult dokumentumok.
A középkor művésze a halál képei közé csempészte – rejtette az életet. Huszárik Zoltán filmjeiben az élet táncol halálos táncot. Talán ezért is használt mindig színes anyagot. És miféle szereplőkkel dolgozott! Latinovits Zoltánnal, gyermeteg hóemberekkel, lovakkal, felejthetetlen ember-állat szemekkel, élő és megfagyott tekintetekkel. Milyen színesek a fehér hóemberek. Felgyorsult pusztulásukban – különös áldozatok. Az iszonyatos olvadás rohamában a taorminai napnak elmúlását is érzem.
A dokumentumoknál is megrázóbbak az ellesett, (?) rendezett (?) vénasszonytekintetek.
„Asszonyok ülnek vagy mennek – egyikőjük öreg, másikuk fiatal, Szépek a fiatalok! de az öregek még szebbek”
(Walt Whitman)
Az a kicsinyke mosoly ott a padkán.
Az Uffizi képtárban láttam Giotto Madonnáját. A gótikus szobor szakralitásában; a halálba – szemérmesen beleszőve-rejtve, a fehér rékli alól, felsejlik, feldereng Máriának a melle. Huszárik öreg asszonyának egyetlen mosolya: a fordított trecento, az életben felrémlő halál.
Az ember első ábrázolásai nem is képek, mert nem kirekesztettek. Az élet és halál természetességében nem születhettek képek, kompozíciók, hiszen az életből kirekesztett jogtalan és förtelmes halál fogalma később született. A kultikus élet-halál; újkori szörnyű élet – szörnyű halál fogalma új életünknek kultusza lett.
A művészeti és képi fogalmazás első feltevése; a térből való kiszabadíttatás. Mit vágjak ki a térből? Hogyan tegyem boldogtalanná a teret? Így a művész már működése első pillanatában is nyugtalanságra törekszik? A művészet – kivágás és kirekesztés lehetősége, az emberi életnek, a térből és az időből való kivágott és kirekesztett állapotára utal. A kivágattatás képtelensége az első szó arról, hogy szűk az élet. A kivágás szellemi távlat. A kivágáson belülrekedt figuráció vagy alakzat, az újra teremtett forma-tér viszonylatáról beszél. A kirekesztés, különbségtevést is jelent. A térből kiválasztani, szabni az elhatározott és kiemelt jelentést tartalmazó részletet. A képi kivágás végső soron ábránd az azonosulásra; azonosulni a térrel. Életünk képkeretét szeretnénk tágítani. Eggyé akarunk olvadni a térrel. Boldogságos és pásztori térre vágyunk. A panorámikus tér és a boldogság? A szűkre kiszabott tér a boldogtalanság?
Huszárik filmjeiben beszűkül a halál. Színes, boldog terekben utazik Szindbád. A megfáradásra, nyugovásra (halálra) biztató öreg női kezek, mindig fülledt, zsúfolt és szűk terekben-szobákban simogatják álomra Szindbádot.
Talán jó, hogy Huszárik nem lett festő. A festő számára az idő nehézkes és elvonatkoztatott anyag. A filmkészítés időalakításában a folyamatos életet festhette Huszárik Zoltán. Az ő számára az idő kenhető festék, a legalkalmasabban gyúrható anyag.
Huszárik Zoltán filmjeiben a képek, a zenei-ritmus-idők folyamatában kiteljesednek. Huszárik egész életműve elé lehetne írni: Capriccio – Zene.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/01 11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7201 |
