Tasi József
A hetvenes évek elején mintegy hetven egykori népi kollégista íróval, művésszel készítettem interjút Kardos László, a NÉKOSZ-dokumentum-gyűjtemény főszerkesztője megbízásából. A Párttörténeti Intézet Archívuma őrzi az eredeti hangfelvételeket és az interjúk leírt szövegét. Fehér Imre filmrendezőt 1970. szeptember 5-én kerestem fel. Több mint tíz évvel a beszélgetés és hét évvel Fehér Imre korai halála után csaknem teljes terjedelmében jelenik meg a vele készült interjú szövege, amelyen elvégeztem az ilyenkor szokásos rövidítéseket és stiláris javításokat. – Fehér Imre filmrendezőt pályakezdéséről, népi kollégista éveiről szeretném faggatni, ezért kerestem fel Váci utcai lakásán. Kezdjük talán a forrásoknál; milyen útravalót hozott magával Kolozsvárról a 19 éves fiatalember? – Döntőnek és meghatározónak érem a magam életében a kolozsvári éveket. Kolozsvár kultúrközpont volt, Erdély legnagyobb városa. Abban az időszakban 8–10 középiskola is működött ott és egyeteme is volt. Kolozsvár felszabadulása váratlan körülmények között történt. El voltunk készülve rá, hogy nagy ellenállást fognak a németek kifejteni, de közben elvágták a nagyvárad– kolozsvári útvonalat Zilahnál, és így szinte vér nélkül szabadult fel Kolozsvár. Újra kezdődött az élet és mert az ottani egyetemet a Ferdinánd-egyetem eszmei folytatásának tartották, az értelmiségi körök társadalmi összefogással megpróbáltak valamilyen gyűjtést szervezni, hogy egy új, Bolyairól elnevezett magyar egyetemet hozzanak létre. A felszabadulás nyolcadikos korunkban ért bennünket, így elsősorban a mi érdekünk volt ennek az egyetemnek a létrejötte. A másik dolog, ami az akkori első újjáépítést jellemezte: a régi Magyar Dolgozók Országos Szövetségének legális szervezetté válása, Magyar Népi Szövetség címen. Ez egy munkásszínezetű baloldali csoportosulás volt. Talán az ottani helyzet specifikumára jellemző – a későbbiek megértése végett mondom el –, hogy Erdély balratolódása, az ottani demokratikus élet beindulása a magyarok számára létkérdés volt. A feltámadó román reakció, a bevonulással fenyegető Maniu-gárdisták minden értelmesen gondolkodó magyar számára nyilvánvalóvá tették, hogy a magyar nép továbbélése Erdélyben csak demokratikus, erős baloldali progrediálás esetén biztosított. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden magyar szükségszerűen baloldali volt, de az akkor végzős eszmélő értelmiségi réteg ezt elég korán tudatosította magában, és ezért csoportosult mindjárt az elején a Magyar Népi Szövetségbe. Az első tevékenységünk az volt, hogy megszerveztük az elmenekült, kibombázott egyetemi tanárok elhagyott, üressé vált lakásából a könyvtár megmentését. Össze is hordtunk egy jelentős értéket képviselő könyvtárat. A másik: valamilyen kollégiumot kellett szervezni az egyetem mellett, hogy az ott élő diákok továbbtanulását biztosítsuk. A Magyar Népi Szövetségen belül indítottuk el. Azok, akik ezt kezdettől fogva csinálták, zömében – a magja egészen biztosan – az Apáczai Csere János református kollégiumból jöttek: Kovács András, Benkő Samu, Szilágyi Albert és jómagam is ott végeztem. Ebben a kollégiumban eléggé tradicionális irodalmi műveltségre való nevelés folyt. De ismert volt számunkra akkor már a magyarországi középbalos, harmadikutas írók működése, tudomásunk volt a szárszói konferenciáról. Ott fedeztük fel, én legalábbis a magam számára, és azt hiszem, hogy a kollégium diákjai számára is, József Attilát. Az, hogy a habom alatt munkásköltőket fedeztünk fel, elég alapot biztosított arra, hogy egy ilyen demokratikus maggal, a már nálunk ott tanuló és a kollégiumba elhelyezett magyar nyelvű diákokkal, de Erdély többi részéből, Aradról, Vásárhelyről is összesereglett diákokkal induljunk, belőlük alakult meg a Móricz Zsigmond Kollégium. Ismertük a Győrffy-kollégiumot, szervezeti szabályzatát is, és csaknem ennek a mintájára szerveződött meg ez a kollégium, amely programjában is maga köré próbálta gyűjteni az ottani értelmiségi réteg legjavát, Jordákyt, Balogh Edgárt, Benedek Marcellt, Benedek Istvánt, László Gyulát, az idősebb Szolnayt, a festőt... és még sorolhatnám őket. Élénk szellemi élet, viták folytak. Tevékeny részünk volt az első romániai magyar könyvkiadó (a Méhkas Diákszövetkezet – T. J.) megalapításában is. Néhányan filmesek ott is megpróbáltuk a magunk tevékenységi körét kialakítani. Pesttel kapcsolatot tartó, ideutazó tagtársaink elláttak bennünket az akkori Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium felügyelete alatt készült néhány iskolai oktatófilmmel. Táskavetítőgépet szereztünk. Emlékszem, hogy – főképp Kovács Andrással – végigjártak Erdély csaknem minden falvát, sokszor 10–18–20 főnyi közönség előtt vetítettünk és egy év alatt majdnem másfélmillió nézőnek mutattuk meg ezeket a filmeket, amik közt voltak természettudományi filmek, olyanok, mint a Guanók szigete, néprajzi dokumentumok, mint a Vasárnap Kalotaszegen, Chaplin Görkorcsolyázó című kisfilmje; kalandfilm is volt, Az óriáskígyó és a leopárd harca. Nem a vetített filmeken van a hangsúly, hanem egy tömeg ember a kalotaszegi falvakban akkor látott életében először mozit, és ezeket az alkalmakat felhasználtuk arra, hogy beszélgessünk velük egyéb országos dolgainkról is. Ez a bevétel fedezte sokáig a kollégiumi kiadásainkat. Jó kapcsolatban állottunk a népi szövetséggel és az egyetemmel. A kollégium titkára Szabó István volt, aki Katona Szabó István néven íróként dolgozik és a paraszti életről szóló emlékét írta meg Borika című regényében. De a tagjaink között voltak olyan emberek, mint Egyed János, Benkő Samu, aki Bolyai-monográfiájáról híres, a Román Tudományos Akadémia kolozsvári Néprajzi Intézetének munkatársa, Sütő András, a mai kortárs erdélyi irodalom egyik legmarkánsabb képviselője. A 46–47-es tanévre hetven embert gyűjtöttünk össze Erdélyből. – A kolozsvári Móricz Zsigmond Kollégium mennyiben tekinthető népi kollégiumnak és miben különbözött a Magyarországon megismert többi népi kollégiumtól? – Én azt hiszem, hogy népi kollégiumnak tekinthető; mi annak is tekintettük, mert részben a régi Eötvös-kollégium, részben a Győrffy-kollégium mintájára próbáltuk megszervezni magunkat. Lényegében a felszabadulás után adódó döntő feladatok ott is ugyanazok vagy nagyjából azok voltak, mint itt, és az a fiatalság éppen olyan aktívan próbált a – bizonyos specifikus vonatkozásaiban talán eltérő – újjáépítésbe vagy történelmi helyzetbe bekapcsolódni, mint az itteni kollégiumok. Az átjövésünket – Kovács András a Győrffy-be, én a Petőfi-kollégiumba kerültem – azért próbálom hangsúlyozni, mert már akkor el akartuk magunkat nagyon élesen különíteni azoktól a háborús években Erdélybe került, onnan aztán gyorsan megfutamodó, Nyugat felé tartó fiatalemberektől, akik szintén tömegesen léptek át akkor a határon. Nem tudom, mik a legszebb évei egy felszabadulás utáni pályájának reménnyel, energiával nekiinduló embernek; az első kolozsvári évek vagy a Petőfi-kollégiumban töltött éveim-e? Tény az, hogy Petőfi-kollégista éveimre nagyon szívesen emlékszem vissza. Egy olyan társadalmi mozgás közepében állottunk, ahol kicsit úgy éreztük magunkat, mint tevékeny részeseit, alkotóit, történelemcsinálóit a következő néhány évtizednek. A Petőfi-kollégium nem szakosított kollégium volt, ki is alakult bizonyos fajtájú sorrendje annak, hogy kik a fontos emberek. Ez körülbelül úgy festett, hogy a legfontosabbak a közgazdászok, mert hiszen rájuk van szükség leginkább az újjáépítés során, aztán a jogászokra, műszaki értelmiségre, elsősorban mérnökökre, kis szünet után jöttek az orvosok, aztán egy jóval nagyobb szünet után a tanárok, filozopterek, aztán nagy-nagy szünet után a költők, festők, művészek, színészek, filmrendezők és egyebek. Ez nem okozott bennünk különösebb kisebbségi érzést; tudomásul vettük. Nem is tudom, honnan jutott időnk akkoriban annyi mindenre. Romos volt a kollégium, reggelente öttől fél hétig a tetőt javítgattuk a fejünk felett. A főiskolán akkoriban 50–55 órám volt hetenként, hiszen mindent tanulnunk kellett, amit egy színésznek tudnia kell, csak még valamivel többet. Közben átjárogattunk a déli ebédszünetben vagy esténként az egyetemre Lukács Györgyöt, magyar irodalmat, művészettörténetet hallgatni. Voltak kollégiumi programok is, tizenegykor még magánéletet is éltünk, szórakoztunk is. És néha-néha aludtunk is egy kicsit. Az egyik „legdöbbenetesebb” emlék, élmény, ami visszamaradt abból az időből, hogy milyen olthatatlan szomjúsággal próbáltunk mindenféle tudást megszerezni magunknak. A tanulás a legkülönfélébb formákban: szervezett, szervezetlen egyéni formákban – ez volt a fő jelszó; ezt megvalósítva igazoltuk, hogy komolyan vesszük az alapjelszót: „kiművelt emberfőkké kell válnunk”. Közben működött a főiskolának egy diákszállás-féléje, amit akkoriban kollégiumnak neveztek, a Horváth Árpád kollégium. Azt a feladatot kaptuk, hogy próbáljuk népi kollégiummá alakítani. Az akkori helyzetre az a jellemző – koalíciós időszakot éltünk –, hogy a koalíció nemcsak a kormányzásban jelentkezett, hanem az egyes intézményekben is, így például a főiskolának éppenséggel három igazgatója volt, a legkülönfélébb pártállású emberek. Működött ezenkívül egy – magánvállalkozásból indult, államosított formát fölvett – színészképző iskola is. Ez a kollégium inkább csak a szegényebb diákoknak volt a lakóhelye, ha úgy tetszik, diákszállása. Programja az ideig nem volt. Amikor Kovács Andrással, Szilágyi Alberttel átkerültünk ebbe a kollégiumba, elsőnek mindjárt az a gondolat vert gyökeret bennünk, hogy népi kollégiumot népi diákokkal, parasztfiatalokkal kell csinálni és be kellene bizonyítani, hogy nem valamilyen specifikus szakma a színészet, hanem ez is egy olyan terület, ami meghódítható. Meghirdettük az első felvételit, ahová ötvenével, százával hoztuk fel az erre kedvet érző vidéki, városszéli, falusi fiatalembereket, hogy a színészet furcsa útját meghódíttassuk velük. Sokszor leírták már, olvashattuk, hogyan jelent meg Soós Imre mezítláb, egy pár csizmával a vállán a kollégiumban. Nem azért nem hordta, mert nagyon meleg volt, hanem mert csizmát nyáron nem használ az ember, mert kopik. Jöttek a többi fiatalemberek, 15–16 évesek, nagyjából egy-egy operettdalt tudva vagy egy-egy versikét elmondva, de magukkal hozták azokat az élményeket, érzéseket, amit kibontva, kiművelve, olyan hangot szólaltattak meg, ami azelőtt magyar színpadon, magyar filmen ilyen mélységekben szinte ismeretlen fogalom volt. Harcok folytak a régi kollégiumi társaság, az ottlevő, a maguk bohémságát hangoztató fiatalok, meg a miáltalunk odahozott fiatalemberek között szakmai kérdésekről, politikai kérdésekről, a színészetről, a hivatásról vallott felfogásról egyaránt. Nem akarom megbántani Gobbi Hildát, akit rendkívül becsülök ma is, akkor is tudtuk, ismertük a háború előtti illegális munkáját, a kultúrmunka terén végzett munkáit, de néha bizony kemény harcokat kellett vívni azért, hogy az a balratolódás nemcsak a főiskolán, de a kollégiumokban is bekövetkezzék; a „Mi muzsikuslelkek, mi bohém fiúk” – már nem is emlékszem, miből van a lelke a muzsikusnak –, de ezt a szentimentális... „Dalból van a lelke” című jelszót vagy slágert valami közérthetőbb, emberibb, a magunk nyelvén szóló jelszóvá változtassuk át. Egy kicsit specifikus volt ennek a kollégiumnak a helyzete, mert hiszen maga a főiskola kisebb létszámú, kicsit familiárisabb intézmény volt, a kollégium programja tehát sokkal jobban összekötődött a főiskolai munkával. Annyiban például, hogy a felvételi vizsgákat nálunk folytattuk a kollégiumban. Elég gyorsan rájöttünk arra, hogy heteket kell együtt tölteni ezekkel a fiatalemberekkel, ahol nem az intelligencia-próba a lényeg, hiszen a főiskola olyan szakmai nevelőintézmény, ahol az elméleti tárgyakból kiváló emberektől is el kellett búcsúzni, ha szakmai szinten nem feleltek meg, hanem valóban a tehetségeket kutattuk, és ehhez évtizedes, évszázados gátlásokat kellett az emberekben feloldani. Az a generáció, amely akkor betört a magyar színészetbe, hogy csak néhány nevet említsek: Szirtes Ádám, Soós Imre, Horváth Teri, Berek Kati, Váradi Hédi, Psota Irén és folytathatnám ezt a sort..., bebizonyította, hogy a képességek, ha a gátlásokat nem erősítjük, hanem oldjuk bennük, adott esetben robbanhatnak és soha nem látott eredményeket hozhatnak. Éppen ezért a Horváth Árpád Kollégium helyzete a NÉKOSZ-kollégiumokon belül is csaknem egy-másfél év alatt teljesen megváltozott, ezekből a kicsit periférián levő emberekből fejlett közösség lett, tagjait alaposabban megismerve megszerették őket, és egy idő után már nem volt olyan NÉKOSZ-összejövetel, ahol Horváth Árpád-kollégista ne lett volna jelen. Egy-egy ilyen kollégiumi összejövetelen mindig eseményszámba ment, ha az ott jelenlevő Major Tamás vagy Gobbi Hilda, vagy mások egy verset elszavaltak. Később aztán ugyanígy lelkesedtek azért, ha Szirtes Ádám vagy Soós Imre, vagy a többiek mondtak el egy-egy verset. A mi munkánk tehát alapvetően az volt: tanulni és közben fejleszteni a kultúrát. Furcsa kettősség, de azért jól megfért egymással. Az is furcsa ellentmondás volt persze, hogy nagyszerű villákban laktunk; ezekben a villákban problémát jelentett a napi háromszori étkezésnek a biztosítása. Kovács András a kollégium titkára lett, én pedig a gazdasági titkár, amit akkor fontosnak tartottunk, mert – emlékezve a koalíciós időszakra, ahol a kommunista párt két tárcára vigyázott mindig kényesen, hogy a belügy és a pénzügy legyen a kezében – létkérdés volt, hogy ezek a gyerekek bekerüljenek a menzára, hogy részt vesznek-e a különböző ruhacsomagok juttatásában. Szóval, esznek-e háromszor?! Az a pénz, amit a NÉKOSZ biztosított számunkra, nem mindig volt elég; hiszen a táborozások, az, hogy ezeknek a riadt, vidékről feljövő munkás-paraszt gyerekeknek kedvet csináljunk, hogy őket ott élelmezzük, az néha különkiadásokkal járt. Különféle társadalmi összefogásokkal próbáltuk biztosítani. Néha kis stiklikkel, kis csalásokkal. Emlékszem, volt egy pártoló közössége a Horváth Árpád Kollégiumnak, amit még Gobbiék gyűjtöttek maguk köré. Azokat mi rendszeresen meglátogattuk, az adományaikat megszereztük. Egy időben elhatároztuk, hogy megcsináltatjuk Horváth Árpádnak, névadónknak a mellszobrát. Akkor még minden hátsó gondolat nélkül, valóban meg akartuk őt örökíteni. Hiába gyűltek a pénzek az alapítványra, ezekhez egy-egy ilyen kollégiumi felvétel alatt, amikor időlegesen, két-három hétre a kollégium létszáma a rendszeres 40–50 emberről 70– 80-ra duzzadt fel, hozzá kellett nyúlni és lassan megettük. Veszedelmesen közeledett az időpont, amikor a pártoló tagság már mindenképpen látni szerette volna a mellszobrot; ki kellett tűznünk a leleplezési ünnepséget. Meg is kértük a szemben, a másik kollégiumban levő Somogyi Árpi barátunkat, formálja meg már nekünk Horváth Árpádot. Átadtunk neki néhány újságkivágást, korabeli fotót. Árpi nagyon derekasan meg is formálta, legalábbis azokra a fotókra nagyon hasonlított a szobor, persze agyagból. Összehívtuk hát a társaságot, megmutattuk nekik a szobrot, kicsit csalódtak, hogy csak agyagból készült, azt mondtuk, hogy mi ezt olyan jól sikerültnek érezzük, hogy igazán megérné, ha márványból faragtathatnánk ki. Ehhez azonban még némi pénzre lenne szükség, de ha jónak látják, akkor egy kis türelmet kérünk és némi hozzájárulást. Persze soha nem készült el ez a szobor, sem márványból, sem egyébből, valahogy úgy ettük meg a márványra összegyűjtött pénzt, mint Hunyady Sándor novellájában, A krumpliban megevett dicsőségban a szakácsnő; minden héten leszakít egy-egy babérlevelet a hajdani színész, Hunyady Margit babérkoszorújából, hogy megízesítse vele a krumplifőzeléket. De azt hiszem, ha Horváth Árpád ezt megérte volna, elnézné nekünk. Ahogyan duzzadtunk, fejlődtünk, egyre kisebbnek bizonyult ez az épület (Bp. VI., Vilma királynő útja 26. – ma: Gorkij fasor – T. J.) és kinéztünk magunknak egy másik épületet, amit alkalmasabbnak tartottunk volna. Megürült a Vorosilov úton egy villa (Bp. XIV., Vorosilov út 59. – ma: Népstadion út – T. J.), a Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai vagy angol tábornoka költözött ki belőle. Ezt szabályos puccs révén foglaltuk el. A villát lepecsételték ugyan, de az ott őrködő rendőrt egy közeli telefonfülkéhez szólítottuk, és valamelyikünk a kapitányság nevében adott neki instrukciókat, hogy engedjen bennünket beköltözni. Azalatt mi, tíz perc alatt minden berendezésünkkel elfoglaltuk az épületet. Ez is villa volt, néhány kis szobával, nagy tágas társalgóval; dehát nekünk színpadra, munkahelyre is szükségünk volt. Ezek a fiatalemberek persze rendkívüli hendikeppel indultak az érettségizett, művelt jelentkezőkkel szemben. Már akkor felmerült a szakérettséginek valamilyen formája, de ezt még szervezett formában nem nagyon tudtuk megvalósítani, úgy hogy mi „idősebbek” – egy-két évvel idősebbek, érettségizettek – próbáltuk ezeket a gyerekeket matematikára, filozófiára, ókori történelemre, drámatörténetre tanítani. Egyáltalán, ahogy visszaemlékszem, mindenki mindent tanult, mindennel foglalkozott. Színész és közgazdász, orvos és bölcsész vitatkozott relativitáselméletről, közgazdasági kérdésekről. Amikor aztán a Győrffy-kollégium elsőként feloszlatta magát, nagy rivalizálás indult a Petőfi-kollégium jogutódja és a nevét viselő, Pataki Ferenc vezette (szakosított, történész) Petőfi-kollégium és a Horváth Árpád Kollégium között. Megint szaporodtunk, megint szűk volt a hely s az az épület alkalmasabbnak látszott. Rendkívül csábító volt, hogy ki örökli a Győrffy-kollégium könyvtárát. Sikerült akkor már teljesen legálisan örökölnünk ezt a kollégiumot (Bp. XIV., Vorosilov út 29/B – ma: Népstadion út – T. J.) és itt éltük le az utolsó negyedévet. Amikor Tito 1947 decemberében Budapestre látogatott, a mi épületünket szemelték ki, mint reprezentatív villát arra, hogy Tito szállása legyen. Beállított hozzánk egyszer néhány civilruhás detektív; valószínűleg többen lehettek, mint mi tagok a kollégiumban. Elmondták, hogy két órán belül minden bútort szépen felhordunk a padlásra, kiürítjük az épületet, ezért kapunk egy ingyenebédet szemben a Park Klubban. Ezt mi meg is tettük. Ki-ki megpróbált másik kollégiumban elhelyezkedni három-négy napra; mi, öreg petőfisták visszamentünk az „anyahajóra”. Amikor Tito elment, ott találtuk a saját épületünket, alig ismertünk rá, Szinyei-Merse-képek, Vaszaryk lógtak a falakon, Rippl-Rónaik; a pincében találtunk néhány felbontatlan üveget, amivel a teljes Mikulás és karácsonyi italkészletünk biztosítva volt, és egy nagyon szép rádiót is. – Az említett három kollégium közül hol volt a legnagyobb a kollégiumi autonómia? – Nehéz kérdés, nem gondolkoztam rajta. Talán a Petőfi volt az, ahol olyan szervezett élet folyt, hogy néha megpróbáltuk még a Győrffyvel is felvenni a versenyt. Reménytelenül persze, hiszen a Győrffy-kollégiumban még tapasztaltabb, az Eötvös-kollégiumból odakerült emberek voltak, akik gyakorlottabbak voltak a mozgalmi munkában. A Horváth Árpád Kollégiumban megpróbáltuk ezt az autonómiát kialakítani, ment is, de azért volt specifikus a helyzet, mert sokkal jobban összefonódott egy intézménnyel, a Színművészeti Főiskolával, másrészt mert a törzsgárda mindig kisebbségben volt a frissen jelentkező fiatalemberekkel szemben. Ez a törzsgárda mégiscsak elég aktívnak bizonyult arra, hogy a néhány hetes vagy hónapos ott-tartózkodás alatt a frissen bekerült emberek is beilleszkedjenek egy kollégiumi közösségbe. – Kik voltak ezeknek a kollégiumoknak a vezető egyéniségei és kikkel barátkozott a legszívesebben? – Vezető egyéniség? Nem tudom. Funkciók voltak. Aztán egyéniségek, karakterek a maguk módján. Egyébként azt azért tudni kell, hogy ezekben a kollégiumokban nagyon ritkán alakultak ki kisebb csoportosulások vagy klikkek. Általában összetartott az egész társaság, elsősorban egy szoba, akik együtt laktak. Aztán másodsorban azok, akik valamilyen rokon fakultásra jártak. Lényegében egy csomó ember barátkozott egymással. Emlékszem rá, hogy miután abban a kiváltságos helyzetben voltam Horváth Árpád-kollégista koromban, hogy fizetésem volt, 400 forint havonta, ami óriási pénz volt ahhoz képest, hogy a megelőző évben havi 20 forint ösztöndíjból éltem, egy-egy Mikuláskor vagy karácsonykor 30–35 embernek vettem könyvet, ajándékot, mert megpróbáltunk örömet szerezni egymásnak, mert olyan reménytelen volt könyvtárat gyűjteni. Nekem három könyvtáram ment tönkre; egyet otthagytam Kolozsvárott, egyet betettem annak idején a kollégium könyvtárába és azzal együtt tűnt el – szóval sok barátunk volt, nehéz lenne felsorolni őket. Talán a Petőfiben alakult ki egy furcsa helyzet; fiúk-lányok együtt lévén, és kisebbségben a lányok, hiszen ők 8–10-en voltak a 40 fiúhoz képest, természetesen 8–10 fiú találta meg a párját. Kicsit ezek a többiektől külön állottak. Ez sem volt azért annyira specifikus, mert néha fölkerekedtünk, az egész társaság átrándult hol az ÁVI-ba (Állami Védőnőképző Intézet – T. J.), hol a Zrínyi Ilona Kollégiumba – voltak ilyen testvér-kollégiumaink – és azért koedukáltunk mi a meglevő szervezeti formák ellenére is. A Horváth Árpád Kollégiumban csakugyan szinte mindenkivel egyformán törődtünk. Én az akkori előkészítősökkel különösen jóban voltam, hiszen magam is tanítottam őket matematikára, erre-arra; amint végeztem, s ők még harmad-negyedévesek voltak, tanársegédként tanítottam tovább őket. – A kollégiumon kívül voltak-e barátai ebben az időszakban? – Mondhatnám, hogy voltak. Bejárkáltunk az egyetemre, ott is voltak kollégáink, részt vettünk az egyetemi szervezetben, a MEFESZ-ben is. Bár túlnyomórészt... annyian voltunk népi kollégisták, hogy a NÉKOSZ-on belül teljesen kielégített bennünket az a kör, akit megismertünk. Persze, saját kollégiumunkon kívül a legélénkebb kapcsolatunk a Győrffy-kollégistákkal volt Petőfi-kollégista korunkban is, Horváth Árpád-kollégista korunkban is. Akivel szót értettünk, az nagyjából valamelyik kollégiumba tartozott. – Próbáljuk meg felidézni a kollégiumi élet egyes eseményeit. Emlékszik-e egy konkrét „népbírósági tárgyalásra”? – Népbíróságra nem. Voltak kritika-önkritika esték. Erről azt hiszem, ezek gyermekbetegségek, amiket azóta kinőttünk. Ezek a nyilvános gyónások, az egymás megbírálása, amiben akkor elég őszintén hittünk, de a túllelkesség azt eredményezte, hogy talán tovább gyalogoltunk bele az embereknek olyan magánéletbeli kérdéseibe, amit azért jobban tiszteletben kellett volna tartani. Néhány ilyen esetre emlékszem a Horváth Árpád Kollégiumból, és tudok róla, hogy néhány barátom, kollégám szintén emlékszik rá; elriasztó példaként. Én sokkal alkalmasabb módjának tartottam az emberekre való hatásnak a személyes kapcsolatokat. Nagyon sok olyan barátom volt, aki mindenféle hivatalos formán túl, túl azon, hogy én akkor káderese is voltam a főiskolának és a kollégiumnak, de egyszerűen csak azért, mert normális emberi viszony volt közöttünk, megkeresett a gondjával-bajával és azt hiszem, hogy eredményesebb tanácsokat tudtunk adni egymásnak, többet tudtunk tanulni, mint egy-egy ilyen nagy, közös, kicsit félelmetes tetemrehíváson, amik ezek a népbíróságok voltak. – Ha lehet rangsorolni, mi volt a legnagyobb kollégiumi élménye? – Nem tudom. Elmosódnak az egyes események, az évek maradnak meg, színek, ízek. Emlékszem egy hűvösvölgyi kirándulásra, ahol két csapatra oszolva nagy futballmeccset vívtunk egymással és a drukkolók közül Rajk és Révai is néhány percre együtt futballozott velünk. Emlékszem, amikor néhányan, négyen-öten Petőfi-kollégisták befurakodtunk az Üllői úti Mária Terézia Laktanya épületében levő DOKOSZ-kollégiumba, valamelyik előadásukra, ahol naiv Móricka-gyereket játszva megpróbáltunk zavart keltő kérdéseket feladni Sulyok Dezsőnek. Emlékszem, vizsgabiztos koromban, amikor vizsgáztatni menteni Mosonmagyaróvárra, és úgy szálltam föl a vonatra, hogy egy l’Humanitét vettem az állomáson, egy csomag tulipánt és egy francia családdal úgy beszélgettem, mintha én is valami nyugati állampolgár lennék; franciául, aztán a legnagyobb megrökönyödésükre megérkeztem és leszálltam. Emlékszem a nagy táborozásokra, Békés megyében. Emlékszem olyan kollégiumi összejövetelekre a Zrínyiben, a Madarász-kollégiumban, ahol nagyon sok kollégium volt együtt és nagyon jól éreztük magunkat. Emlékszem olyan meghitt kollégiumi estékre, amikor Rajk László, aki a Petőfi-kollégium védnöke volt, odaült közénk, levetette a zakóját, bedobott az asztalra egy százas csomag Symphoniát és azt mondta, hogy gyertek, beszélgessünk, mik a kérdések. Emlékszem arra, hogy az országos vezetőkkel ültünk együtt, beszélgettünk, és éreztük, hogy ők is számítanak ránk, munkatársaknak tartanak bennünket. Emlékszem olyan kiselőadásra valahol Salgótarján környékén, ahol a mi brigádunk lépett fel s a 16 éves Szemes Mari kétszer belesült József Attila Tavasz van! Gyönyörű! című versébe és mind a kétszer a „kipirult suhanás”-nál állt meg és nekiállt harmadszor is, és elmondta a verset normálisan és jól. Nem tudom, mondom, színek, ízek; ez egy életforma volt és beleivódott a bőrünkbe, a sejtjeinkbe, a vérünkbe. Ez volt a fiatalságunk. – Ez az életforma mennyiben segítette egy művész világképének gazdagodását? – A világkép bonyolult, áttételes dolog. Az ember él. Megpróbál gazdagon, tevékenyen élni, magába szívni emlékeket, élményeket elraktározni. Hogy aztán ezek az emlékek, élmények valamilyen bonyolult komputer-rendszer szerint mikor ugranak elő a megfelelő pillanatban, egy-egy témára mikor asszociálódnak, ezt nem lehet egész pontosan tudni. Kezdeném talán Kolozsvárról. Apáczai Csere János-kollégistának lenni akkor hitvallás volt. A reformáció számunkra a magyar nyelv volt. Ateisták voltunk és reformátusok, mert Károli Gáspárból nem a bibliafordítás érdekelt, hanem az a nyelv, amelyik megőrződött, megmaradt. Talán azért nyúltam hozzá a Bakaruhábanhoz. Egerben, Miskolcon, Pécsett, magyar városokban próbáltam megtalálni a Szamos-partot, az Égi madárban meg a paraszti környezetet; miféle kapukat, udvarokat keresgéltem hozzá, amiket ideérkezésemkor talán Békés megyében vagy másutt láttam! A művészet valamilyen egyéni megfogalmazás. A megfogalmazáshoz azonban sok-sok felhalmozott emlék, élmény szükséges, hogy adott pillanatban egészen más összefüggésben, nyilvánvalóan, valami felfedezéseként jelentkezzék. – Népi kollégista évei alatt milyen filmek készítésében vett részt? – Az első, az ős, az egy néhány perces, azt hiszem 5–6 perces híradó volt, amit Kolozsvárott készítettünk. Egyik tüntetés alkalmával belelőttek a tömegbe és négy magyar munkás meghalt. Ezeknek a temetéséről próbáltunk híradót készíteni. Volt egy ott működő amatőrfilmes barátunk, annak a felvevőgépét kértük kölcsön. Ezt a híradóeseményt aztán 47-ben, Marosvásárhelyen a Magyar Népi Szövetség kongresszusán le is vetítettük. Kicsit improvizált vetítés volt, hangosítani nem nagyon tudtunk, mikrofonba bemondtuk a kísérőszöveget, egy másik mikrofonnal megpróbáltunk jó zenét alárakni. Szerettük volna a Rákóczi-indulót, de sajnos a vásárhelyi kelléktárból csak a Radetzky-marsot tudtuk megszerezni. Azért nagyon szép, ünnepi, bensőséges esemény volt. Főiskolás koromban még nem indult meg olyan szervezett formában a vizsgafilmek készítése, mint később kialakítottuk. Radványi Géza mesterünk, Máriássy, Fejér Tamásék közreműködésével azonban elkezdtünk egy filmet csinálni a hajdúhadházi gyerekvárosról, Banovich Tamás rendezte, én voltam a vágója. A nagy főiskolás produkciónk az az Úttörő-film volt, amit négyen írtunk: Bacsó, Banovich, Makk Karcsi meg én. Mi magunk voltunk a stáb is. Makk Karcsi rendezte. Nádasy László, Mészáros Gyula volt az asszisztencia, én voltam a vágó Szécsényinével együtt. Nagyon érdekes história volt; próbáltunk tájékozódni, az akkori úttörőmozgalom vezetőivel konzultálni, bemutattuk nekik a forgatókönyvet, ők azt érdekesnek, izgalmasnak találták. Mi is rendkívül élveztük a film készítését, már a marsallbotot is a zsebünkben éreztük. Sajnos, az az időszak volt ez, amikor furcsa hatalmi pozíciók alakultak ki a filmgyárban is. A mi közvetlen művészeti vezetőnk a filmgyár igazgatója volt, de mint a film művészeti vezetője, alá tartozott a filmgyár művészeti osztályvezetőjének, aki tulajdonképpen beosztottja volt ugyanannak az embernek, aki igazgató-felettese volt. Bonyolult história, nem akarok neveket említeni, csak egy kicsit jellemző volt az akkori helyzetre, állapotokra. Ennek a rivalizálási harcnak mi ittuk meg a levét. Rengeteget forgattunk, körülbelül 3800 méteres anyagot. Különböző vetítéseken mindig más és más variációt sikerült összeállítani az anyagból, azt hiszem, négyszer vagy ötször vágtuk át a filmet. Nagy viták folytak ekörül, akkor már az úttörőmozgalom kifogásokat emelt a film részletei ellen. Mire aztán tisztázódott a kérdés, úgy egy év múlva, hogy mégiscsak be kell fejezni megnyugtató módon, addigra a kamaszgyerekeink megnőttek, egyik-másik megházasodott közülük, úgyhogy a film abbamaradt. Emlékszem egy olyan esetre, 1948-ban ünnepeltük a honvédség megalakulásának 100. évfordulóját, a rendőrség sem akart lemaradni, és kiadta a jelszót, hogy 100 éves a rendőrség és dokumentumfilmet akart készíttetni az akkori közös ünnepségekről. Ennek a gyártásvezetője és vágója voltam, a rendezője Dálnoky János volt, aki annak idején azt a röpiratot készítette (Így készül a magyar film, 1942 – T. J.) és a rendőrség kötelékében dolgozott. Később, végzős korunkban megalakult az FFCS, a főiskolás filmes csoport, bevonultunk gyakorlatra az akkori Hunnia filmstúdióba, és kinek milyen szerencséje volt, aszerint osztották széjjel. Egyesek a Talpalatnyi földben, mások a Valahol Európábannál, jómagam a Mágnás Miskában inaskodtunk. – 1948 májusában a művészeti kollégiumok első konferenciáján esztétikai kérdésekkel is foglalkoztak. A stíluseszmény ekkor a népi realizmus volt, hamarosan azonban a szocialista realizmus lett a hivatalos irányzat. Mi volt a véleménye a kezdet kezdetén a szocialista realizmusról, és hogyan értékeli ma? – Hadd válaszoljak egy példával. Amikor én a Bakaruhábant kezdtem csinálni, s már javában forgattam, a filmgyár hivatalosan mégsem nyilatkozott róla, mert azt mondta, hogy csináljunk egy ilyen filmet is, de ez egy olyan klasszikus-félklasszikus; s ma sem vagyunk rá különösen büszkék. Egy évvel később egy szibériai matróz levelet írt nekem, hogy köszöni szépen, ő a szocialista realizmusnak ilyen példáját, megfogalmazását nagyon ritkán látta még, mint ez. Külön kellene választani két dolgot. Az egyik a mi művészeti vitáink, megfogalmazásaink, a másik az alkotásaink. Én a mai napig hiszek abban, hogy az elméleteket a meglevő művekből lehet levonni, és nagyon kétes eredményt szül az, ha elméletileg nagyon felkészülve az elméleteket próbáljuk művé alkotni. Ezek kicsit mindig kibicsaklanak. – Lehetséges-e és szükséges-e népművészet és a „magas” művészet összeötvözése, az úgynevezett „bartóki szintézis” a filmművészetben? – Talán két éve volt egy FIPRESCI-konferencia Budapesten, ahol a magyar filmgyártás akkori fellendülő időszakát elemezve, nagyon hízelgő jelzőként fel is fedezték rólunk, hogy legjobb filmjeink – nem lévén különösebb haladó filmhagyományaink, azt az egy-két példát, az Emberek a havasont meg néhány Móricz-áttételt leszámítva – valójában a bartóki, József Attila-i ars poeticának a folytatásai. Van egy specifikus vonása filmművészetünknek: a felszabadulás után legjobb alkotásaink éppen a parasztság ábrázolásában érték el a klasszikus szintet. Ez is elsősorban az előttünk úttörőként járó írónak, Móricz Zsigmondnak és azoknak a kortárs íróknak is köszönhető, akik lelkesen vallották magukat Móricz követőinek; gondolok Sarkadira, Cseres Tiborra, vagy egy más vonalon Sánta Ferencre, aki a Tamási Áron-féle hagyományokat próbálta felhasználni, gazdagítani. Ilyen módon témakörében is nem véletlenül, mert a legizgalmasabb átalakulások éppen a több évszázados feudális életformát őrző paraszti életben voltak a leglemérhetőbbek, legpregnánsabbak. Az újabb kori művek is nagyon sok népművészeti hagyományt őriznek. Gondoljunk Gaál Istvánnak a filmjeire, vagy akár a Zolnay Pál filmjére, a falusi búcsúra (Hogy szaladnak a fák, 1967 – T. J.), vagy akár a népi hagyományokat felhasználó Gyöngyössy-filmre (Virágvasárnap, 1969 – T. J.), a balladai műfajt alkalmazó filmre. A modern magyar filmművészet születésétől kezdve szorosan kötődött, tapadt a hagyományokhoz. Hiszen más vonalon még az akkor nagyon sokszor magyartalansággal, hagyománynélküliséggel, tradíciótlansággal vádolt városi proletárköltészet, József Attila költészete is alapjában a népi gyökerekben talált alapot. – Hogyan érintette az 1948. szeptember 18-i pártbírálat és a néhány nappal későbbi Révai-kritika, és hogyan változott meg ennek hatására a kollégiumi élet? – A nagy megdöbbenés számunkra maga a Rajk-per volt. A mi számunkra talán még jobban, mint az átlag akkori kortárs számára, mert mint már említettem, Rajkkal személyes kapcsolatunk volt Petőfi-kollégista korunkban, és egyszerűen nem értettük ezt az egész pert, és főképpen nem értettük a Rajk-féle vallomást, ahol ő magára vállalt a vádakból egy csomó mindent. Azt hiszem, hogy minden további fejlemény ennek a politikának szerves része volt és a népi kollégiumok feloszlatása is egy következő láncszeme volt, ennek a meginduló folyamatnak. Nem értettük, furcsa volt. Megpróbáltunk tiltakozni ellene, de mindenféle tiltakozás akkor kemény falba ütközött. Korszak fejeződött be ezzel a határozattal. Egy olyan korszak, amelyben még nagyon sok perspektíva volt, egy olyan korszak, amely hozzánk nőtt, amely tényleg ennek a történelemcsinálásnak olyan spontán, magától értetődő lelkesedését, emberek hitét, bizalmát érintette, és kikapcsolta a további munkából, ami aztán ahhoz a bizonyos vargabetűhöz is vezetett, amit azóta is megpróbálunk kiegyenesíteni. – Mai szemmel hogyan ítéli meg a népi kollégiumok működésének időszakát; napjainkban mit használhatnánk fel a népi kollégiumok pedagógiai hagyományaiból ifjúságunk nevelésében? – Ahogy ezt akkor klasszikusan megfogalmazták, a népi kollégium, a NÉKOSZ egy történelmi kategória volt. Kétségtelenül valamilyen speciális helyzet, szükséglet hozta létre az egészet. Hozzá kell még azt is tenni, hogy a felszabadulás olyan tartalékokat, olyan energiákat, olyan rejtett erőket hozott felszínre, amire csak egy bizonyos történelmi korszak képes. Mostanában, a mai fiatalokkal beszélgetve, különféle színész-iskolákat vezetve, vagy akár színész fiatalokkal, másfélékkel is találkozva, az ember sokszor hall olyanokat, hogy ez a fiatalság nem érzi azt, hogy szereplője, alkotója, csinálója egy történelmi kornak; hogy minden készen van, mindent lerögzítettek körülötte. Én ezt nem hiszem. Nemzedékekre hivatkozni, atyai örökségekre hivatkozni mindig lehet. De minden fiatalság örököl valamit. Valamibe beleül, ami nem testére szabott, megpróbálja a maga módján tovább alakítani, tovább szabni. Persze, más a konszolidált helyzet. Akkor harc volt, minden harci kérdés volt. Az osztályharc világosabb, áttekinthetőbb formában folyt. Az ember pillanatok alatt tudta, ki a barátja, ki az ellensége. Néhány kérdésben vallott felfogás után tudta, hogy ki milyen oldalon áll. Ma már ez más formákban jelentkezik a konszolidáltabb viszonyok között. Azt hiszem, hogy néhány dolgot mégis lehetne kamatoztatni. Nem tudok rá receptet adni, de talán a szociológiai felmérésből, talán a metódusok vizsgálatából kiderül, hogyan lehetne jobban csinálni. Azok nélkül a gyerekbetegségek nélkül, mint népbíróság, az akkor nem megmerevedettnek tűnő, de azóta talán már korszerűtlenné vált formák nélkül; az alaphagyományt felfrissítve, közösségeket kellene teremteni. Nehezebb egy olyan korban, ahol általában a technika fejlődése, a konszolidáltabb viszonyok sokkal inkább kedveznek a szétforgácsoltságnak, az individuumnak. Más közösségek is tönkrementek azóta, nemcsak a NÉKOSZ. Az emberek egy kicsit jobban futnak a saját dolgaik után. Gondolok itt a filmgyári környezetre, ahol már alig-alig kerül össze egy-egy film csinálási időszakán túl egy társaság. De azt hiszem, fiataloknál ez sokkal könnyebben megvalósítható, és ha erről szervezett formában nem gondoskodunk, akkor megteremtik maguknak spontánul, jól-rosszabbul, más körülmények között. – Köszönöm a beszélgetést.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/02 32-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7180 |
