Harmat György
Melegség tölti el a Woody Allen-rajongó szívét e legújabb opus főcímét látván: fekete alapon fehér feliratok a jó öreg „alleni betűtípussal”. A Fogd a pénzt és fuss! még nem így kezdődött, de az Annie Hall már igen. Meg a Zelig. Meg a többi. A főcím zenei kísérete sem lep meg. Cole Porter: I Happen to Like New York. Igen, tudjuk, hogy barátunk szereti New Yorkot, nem is beszélve az amerikai zene klasszikusairól.
Házaspár hokimeccsen. A férfi élvezi, a nő fanyalog. Az operában majd fordítva lesz, s utána megkapjuk a számtalan poén közül a legjobbat is: „Ennyi Wagnertől rám tör a vágy, hogy lerohanjam a lengyeleket.” Larry szerepében maga a Mester, Caroléban Diane Keaton. A Mia Farrow-korszak 13 filmje és a botrányossá felfújt válás után „vissza az alaphoz”. Hogy milyen kiváló színésznő Farrow, azt éppen ezekben a művekben bizonyította a leghatásosabban, de Keaton mégiscsak más. Annie Hall az Annie Hall.
Mulatunk Larry kínjain, aki pillanatonként felugrál: menne haza, unja a bélyeggyűjteményt. Először hívta meg őt és Carolt egy idős pár: a szomszédaik. Másnap este arra érnek haza hőseink, hogy újdonsült ismerőseikkel tragédia történt: a feleség szívrohamot kapott. Carolban erősödik a gyanú: hátha nem is volt annyira természetes az a halál, hiszen a gyászoló férj furcsán viselkedik. Hitchcocki szituáció. A halott hölgy ugyanis felbukkan. Igencsak él. Holtak ritkán szállnak buszra. Előzetes kétkedésünk (Woody és a thriller?!) ámulatba fordul: ezt is tudja?
Más összehasonlításra is kényszerülünk. A feltámadt hölgy ismét meghal, ám hullája eltűnik. Anélkül, hogy hőseink lefényképezték volna. Így viszont nem kell nagyítást készíteniük. A bűntény rejtélye végül megoldódik, s ez baj. Ha felderíthetetlen, megmagyarázhatatlan, bizonytalan marad, most Allen Nagyításán örvendeznénk. Vagy Magánbeszélgetésén. Jelenség és lényeg, látszat és valóság kérdésein tűnődnénk. Nem abszurd a gondolat. A Zeligben barátunk mázsás filozófiai, pszichológiai, szociológiai súlyokat emelget fel könnyű kézzel. Az Annie Hall bergmani szintű lélekábrázolás kabaré-burleszkben előadva. Ez: egyik sem. A bűnügyről kiderül, hogy bonyolult és logikátlan ugyan, de szimpla. (Hiába A sanghaji asszonyt idéző bravúros, „filmvászonnal dúsított” tükörjelenet.) Jellemek meg nincsenek. A két főhősnek gombostűhegynyi önálló kontúrja sincs. Csak Allené meg Keatoné. Jórészt az átmeneti és viszonylagos érdektelenség állapotában.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 1994/09 60. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=718 |