Bikácsy Gergely
Kiküldött munkatársunk beszámolója
A San Sebastian-i Filmfesztivál néhány éve elvesztette A-kategóriás rangját. Azt jelenti ez, hogy nem ad ki díjakat, nincs igazi verseny, és kevesebb „rangos” film, még kevesebb ősbemutató jut a Victoria Eugenia-színház vetítővásznára. Maradnak az egyéb fesztivált megjárt művek, marad az elegyes jelleg, az esetlegesség, a nagy meglepetések hiánya – a filmművészet hullámvölgyét így akaratlanul jól tükröző szemle. Némileg groteszkké, olykor ízetlenné teszi ezt a szemlét, hogy olyan benyomást kelt, mint a lefokozott huszártiszt, kifütyült primadonna, aki kétségbeesett eszközökkel küzd hajdani tapsolói és rajongói visszaszerzéséért.
A színvonal alig érte el a közepest, s mégis azt kell mondanunk, nem a „kategóriavesztés” miatt, nem azért, mert igazán új, San Sebastianba szánt bemutatóra nem futotta. Sőt, a fent mondottaknak köszönhetően, a máshonnan, más fesztiválokról kölcsön kapott filmek nyújtottak mégis színvonalat, s a fesztivál utolsó két napján néhány igazán értékes alkotást is láthatott a közönség.
Kezdjük azonban az értéktelennel. S ezúttal talán nem is ezt a minősítést kellene használnunk, hiszen ezek az üres, értéktelen filmek egyúttal önteltek, pöffeszkedők, felfújtak, nagyravágyók voltak, hivalkodó álságokkal, kápráztató hamissággal. Új-Hollywood diadala, mely a hetvenes évek közepétől megváltoztatta a filmművészetet, s mely egészében talán retrográd fejleménynek tűnhet – mégis hozott nagy tehetségeket, új értékeket a felszínre –, itt a divatjellegével mutatkozott, a legízetlenebb gyümölcseivel, rossz utánérzéseivel. S a legkínosabb meglepetést nem is akárki, hanem épp Marco Ferreri okozta. A mindennapi őrület krónikája Charles Bukowski regényéből készült. Ez az amerikai író meglehetősen divatos manapság, afféle goromba, a társadalomnak, világnak jól odamondogató, marginális-lecsúszott hősei, és zaftos stílusa, „irálya” miatt. Ferreri bebizonyította már, hogy megrendítően szép alkotást tud „gusztustalan” témából alkotni, ilyen volt A nagy zabálás, bebizonyította, hogy van érzéke a humorhoz és a történelem fintorához (Ne nyúljatok a fehér asszonyhoz), hogy érzékeny megfigyelő és kristálytisztán mer gondolkodni (legutóbb láthatta a magyar néző az olasz filmhéten a Szállást kérek című szép filmjét.) Ám arról is bizonyságot tett már néhányszor, hogy hamisan méri fel lehetőségeit, nagyot markol álfilozófiákból, szenvelgő világlátásból és újramázolt közhelyekből, ilyen lett az 1978-as cannes-i filmje, a Ciao, majom!
A mindennapi őrület krónikájáról nehéz eldönteni, hogy társadalom-avagy általános élet-gyűlöletet hirdet igazán. A baj a deklarált „hirdetéssel” van, az undor, az utálat nem-őszinte mivoltával. Az élet utálatához, amennyiben jelentős műből sugárzik, mindig kell valami átütő erejű személyi hitel, valami nagyszabású írói-rendezői „formátum”, valami különös tartás, utaljunk csak a nemrég magyarul is újból kiadott Céline-regényre, az Utazás az éjszaka mélyére című könyvre. Itt azonban minden különc gusztustalanságokba, keresett és kimódolt szenvelgésekbe fullad, ahol a, hamvasán gyönyörű és velejéig romlott prostituált (Ornella Muti) és a világ ocsmánysága elől alkoholizmusba menekülő marginális író (Ben Gazzara) pusztulásba torkolló kapcsolatát filozofikus álbölcsességek és vad hányások, rezignáltan kivitelezett közösülések, sikertelen és sikeres öngyilkossági kísérletek, valamint rafináltan naturalista, üvegdarabbal, rozsdás drótokkal, hegyes tűkkel végrehajtott öncsonkítási jelentek illusztrálnak. Az egész film nem mond semmit, de azt roppantul szuggesztíven teszi. Nem a témája, az ábrázolt események teszik gusztustalanná, hanem a rendező végtelenül cinikus blöffje, az „ez kell most a piacon” taszító gesztusa.
A szemle másik, hatalmas hírharanggal fogadott blöffjét a spanyol film új nemzedékének egyik fenegyereke, Bigas Luna mutatta be. Róla annyit érdemes tudnunk, hogy néhány éve még a legújabb hazai törekvések jeles alkotójaként tartották számon, politikai-közéleti indíttatású, polémikus alkotásai azonban csak a kritikusok körében keltettek figyelmet. Így hát filmgyártást változtatott, és kibújt a bőréből: amerikai produkcióban készült filmje, a Reborn (Újjászületés) stílusában afféle Spielberg-utánzat, azzal a hátránnyal, hogy nemcsak másodlagos, de hivalkodóan komolyan veszi kabarészínpadra való alapötletét: a mai romlott, nagyvárosi (amerikai) világban is megszülethet egy új Jézus, akinek fogantatásakor s születésekor nem a szentlélek és egy új csillag, hanem óriási helikopter vakító fényei villognak. Bele a néző szemébe, aki, mit tegyen, hunyorog, s együtt szitkozódik a megalázott vallási szélhámost játszó Dennis Hopperrel (akinek bezzeg nem sikerülnek a valódi csodák).
Ezek után szinte elviselhető Zeffirelli mester vállalt szuper-giccse, a Végtelen szerelem, hamvasan szeretkező egészen fiatal lánykájával és hamvas indulatában tűzvészt támasztó legénykéjével. S még jobban megbecsülhető az amerikai film egyik új és máris roppant professzionista mozicsinálója, Walter Hill, akinek Harcosok című, az éjszakai New York metróján egymást üldöző s gyilkoló fiatal bandákról szóló, lidércesen izgalmas üresjárata néhány éve keltett feltűnést, s akinek épp most fut a magyar mozikban Jesse James balladája című horror-westernje. Walter Hill legalább nem csal: mostani fesztiváldarabja, a nehezen lefordítható (mert nem szószerint értendő) Southern Comfort (talán: Vendéglátás Délen) mesterien kivitelezett munka az amerikai Nemzeti Gárda (nem hivatalos katonai egységek) egyik Louisiana állambeli hadgyakorlatáról. A fél-amatőr és békésnek tetsző, valódi háborúra alkalmatlan katonák úgy tévednek el saját országuknak ebben a déli államában a mocsárban, őserdőben, mint társaik egykor Vietnam földjén. S úgy is pusztulnak el: a helyi lakosság (ősi francia telepesek) űzik-pusztítják a betolakodókat. Walter Hill már mindent tud, amit a filmkészítésben meg lehet tanulni, amit viszont nemigen lehet, arról fogalma sincs. De másfélórás tiszta, csalás nélküli „primer” izgalmat nyújt. (S a néző végigámulhatta egy bizonyos Andrew Laszlo nevű operatőr soha nem látott bravúrjait is.)
A blöffök és a mesteremberi tökélyek zsibbasztó áradatában számomra örömteli felüdülés volt a fiatal nápolyi rendező és színész, Massimo Troisi Hármasban újrakezdeni (Ricomincio da tre) című sodróan őszinte hangulatú és friss humorú vígjátéka. Troisi kiváló komikus: panaszkodva végigbeszéli, végigkomédiázza a filmet, minden gesztusa és fintora fergeteges, pedig semmit sem játszik túl, sőt valami csendes mélabút áraszt: a puffadt és nagyranőtt mérges- meg bolondgombák e filmtengerében az egyik legemberibb alkotásnak bizonyult filmje (melyről egyébként a Filmvilág 1981/12. számában megjelent fesztivál-beszámolóban – Locarno – kedvetlenebb tudósítással találkozhatott az olvasó).
S hogy most már valóban az értékek (legalábbis a viszonylagos értékek) is sorra kerüljenek ebben az ingerültnek tetsző tudósításban: a svájci filmművészet két itt látott alkotásával nagyon jó benyomást keltett. Markus Imhoof nyugat-berlini FIPRESCI-díjas műve, A csónak megtelt fegyelmezett fájdalommal szól Svájc háború alatti szégyenéről: minden érzelgősséget elkerülve a legmélyebb érzelmekhez talál utat (lapunk erről a filmről is beszámolt már 19.81. 4. számában).
Nem sokkal marad el tőle Kurt Gloor A feltaláló (Der Erfinder) című munkája, egy 1915–16 táján kis falujában hernyótalpas traktort, s egyéb jövőbemutató, hasznos találmányt kifundáló parasztember története. A jövő azonban leginkább a háborúba mutat, a hernyótalpat tankok számára gyártják. Amikor erre rádöbben a film hőse, megtörve, mindenbe belenyugodva tűri, hogy irigy szomszédai, a falutanács „gonosz ostobái” bolondokházába csukassák. Csendes hangú film: talán ezért visszhangzik kicsit tovább a zajosaknál.
S végül két igazi ősbemutató az utolsó napon. Mindkettőért – bár nem remekművek – érdemes volt kiböjtölni az előző napokat. Fassbinder Lolája a Kék angyalnak ötvenes években játszódó újrafogalmazása. Sternbergre vagy Heinrich Mannra sehol, sem a főcímben, sem a propagandaanyagban nincs hivatkozás (talán a jogdíj-gondokat kerülték így ki), és az első kockákon sem a harmincas évek híres Lolája, Marlene Dietrich néz ránk, hanem – micsoda különbség – Konrad Adenauer, a „német gazdasági csoda” szigorú és konzervatív politikusa. De hát ez a Lola éppen arról szól; Fassbinder kicsit a Maria Braun házasságának gondolatkörét fürkészi megint körbe: brechtien didaktikus és okos ez a film, a látomás és az indulat azonban hiányzik belőle, ezt Fassbinder egészen különleges világítási effektusokkal próbálja pótolni – nem egészen eredményesen. Mindenesetre erről a filmről gondolkodni lehet. Ez ma csaknem a legnagyobb dolog.
A másik „ősbemutató” a francia film jelenlegi „gazdájáé” (mint a francia sajtó kedvvel nevezi), François Truffaut-é volt. Új alkotása, a Nő a szomszédból (vagy, ha a mögöttes értelem szerint próbáljuk címét visszaadni: A mellőzött asszony – La femme d’ à côté) melodráma, mégpedig a melodrámák vegytiszta, hagyományos, megszokott, jól bevált, és untig ismert fajtájából. Két volt szerelmes találkozik évtized múltán – már mindketten házasok, a szerelem végzetesen fellobban: hazugságok, bujkálás, botrány, idegösszeroppanás, gyilkosság és öngyilkosság – minden a recept szerint.
Truffaut csodája, hogy mindezt a legtermészetesebbnek tartja, s egy modern elbeszélő, a szerelmi örömöt és fájdalmat ismerő modern elbeszélő hangján mondja el. Varázsos módon a tizedik perc táján már elhitet mindent, s magunk is hol tanácstalanul, hol együttérzőn ott lélegzünk hősei mellett. Kosztolányi (vagy Karinthy?) szép írása jutott eszembe a közhelyek védelméről. A közhely azért lett közhely, mert a legmélyebb, legállandóbb emberi igazságokat visszhangozza. Truffaut ma talán még jobban beszéli a filmnyelvet, mint új hullámos korában. S az életet, a kívülállók számára sokszor kínos vagy nevetséges érzelmi viharokat is mélyebben éli át. A melodrámát az élet részének tartja: nincs kedve nevetni rajta. A ráció erejében hisz igazán, majd minden filmje ezt bizonyítja, de mert fanyarul illúziótlan, jól tudja, hogy vannak nehezen vagy sehogy ki nem heverhető érzelmi kudarcok... A filmrendező, ha futja rá emberségből-tehetségből-érzékenységből, még ma is elmondhat egy ilyen históriát, „csak úgy”, önmagáért, s színt vallhat olyan emberek mellett, kik még ma is összeroppannak, ha „régimódi” fájdalmak érik...
„Ma már nem tudnék olyan filmet csinálni, mint a ‘Jules és Jim” – mondja egy nyilatkozatban. – „Nem tudnám már megcsinálni olyan idillikus módon. Harminc éves sem voltam, és egy idős ember könyvét filmesítettem meg, olyan emberét, aki – távol az élménytől – maga is megszépítette, tompította a csapások erejét. Pedig az ember nagyon kemény csapásoknak van kiszolgáltatva a szerelemben.”
Truffaut-ban az a rokonszenves, hogy ki mer még mondani ilyesmit. S méginkább az, hogy igazi filmet tud ebből csinálni. Olyat, mely után a néző sem csupán önmagát sajnálja, hanem a szerelem minden „mártírját” (hogy egy régi cseh film címét idézzük).
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/02 26-28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7178 |
