Csala Károly
Nehéz volna hirtelenében eldönteni, mi az érdekesebb ebben a filmben: az-e, ami különleges és egyedülálló benne, vagyis a téma, a Rábai-féle „vésztői köztársaság” kuriozitása, avagy ami különleges ugyan, de nem egyedülálló, vagyis a magyar népi demokrácia jelenével még közvetlenül összefüggő történelmi múlt iránt a film- és tévédokumentarizmusban fölerősödni látszó érdeklődés.
Szemléletében, módszerében egészen másként nyilvánul meg ez az utóbbi, mint az 50-es évek dolgai iránt mostanában mutatott érdeklődés vásznon és képernyőn. Nem ismert dolgokat emleget föl, s hatásszándékában nem a közszájon forgó értékelésekre – mint művészeten kívüleső tényezőkre – apellál, hanem tevékenyen, önálló anyagföltárással, ha úgy tetszik, kutatással igyekszik beleszólni a történelmi köztudat alakításába. Nem a közhelyeket igyekszik fölerősíteni, hanem önálló véleményformálásra késztet. Ez különösen fontosnak bizonyulhat épp napjainkban, amikor a játékfilmben konjukturális divatáramlat jelei mutatkoznak: a hajdani „ellensematizmus” (emlékszünk még erre a kifejezésre?) egykor rikító színű, mára jócskán megfakult mezét öltik magukra egy-egy mérkőzés erejéig a politikai film porondjára kiálló versenyzők – mert versenyről van szó, gorombán fogalmazva arról, hogy sikerül-e utolérni, netán lekörözni a világpiacon az Angi Verát, vagy szenzáció-pontszámban fölülmúlni A tanút –, megfeledkezve arról az apróságról, hogy az ismétlés a művészetben nem a tudás anyja, hanem legföljebb félresikerült fattya.
Mondhatnák: nem ugyanaz ám az 50-es évekről szólni, mint a 40-esekről. Persze. Csakhogy mindkettő történelem. Emberek csinálta történelem. Azt szeretnénk tudni, hogyan csinálták ezt a történelmet az emberek, akik részt vettek benne. Kevésbé volnánk már kíváncsiak a tárgy olyan földolgozásaira, amelyekben pusztán elszenvedik ezt a valahol a levegőben lebegő, mitikussá foszlatott Történelmet. Talán elég lehetne már a sajátságos Démonológiai Filmértesítő újabb s újabb különszámaiból: ezekben olykor maguk a gonoszlelkek, olykor magatehetetlen megszállottjaik munkálkodnak folyvást azért, hogy mindent és mindenkit – beleértve saját magukat is – tönkretegyenek.
A történelmi szemlélet sine qua non-ja a vizsgált tárgy reális okainak és előzményeinek kutatása, figyelembevétele. S ugyan hol keresendők másutt az 50-es éveknek akár erkölcsi, lélektani előzményei is, ha nem a 40-es meg a 30-as, vagy netán a 20-as, sőt 10-es években? 1919 talán nem előzménye 1945-nek, 1948-nak éppúgy, mint 1950-nek? (Természetesen nem a pszichológia és a morál a lényeg a történelemben, de ezeknek is van történetük.) így tekintve, például Téglássy Ferenc Katonalevelekje, Sára Sándor Néptanítókja, legújabban pedig Gazdag Gyula A bankett című dokumentumfilmje kimondatlanul is többet mond a gondolkodó nézőnek arról is, ami nem közvetlen tárgya, tehát a későbbi 50-es évekről, mint néhány, repríznek ható, új játékfilm, amelynek „démoni” cselekménye az 50-es években játszódik.
A bankett történelmi szemléletét együttesen határozza meg a tárgyválasztás és a feldolgozás módja. A nagyközönség előtt aligha ismert, hogy mi is volt az a „vésztői köztársaság”, a felszabadulást közvetlenül követő időszaknak ez a furcsa, de nagyon is jellemző epizódja. A Békés megyei Vésztő község mintegy 11 ezer lakosa (javarészt „nyakig szegény kubikosok”, ahogy a filmben mondják) 1944 végén és 1945-ben Rábai Imre, egy 1919-es direktóriumi tag kommunista fia vezetésével lendületesen kezdett neki az új élet építésének: mindenekelőtt a közellátás megszervezésének, a mezőgazdasági munkálatok beindításának. Mindent szétosztottak, amit csak lehetett, Rábai és segítőtársai irányításával – még a szovjet hadizsákmányként lefoglalt és őrzött gabonát is. Látszólag jól, sőt jobban mentek a dolgok Vésztőn, mint a környező községekben. Csakhogy a Rábai vezette kommunista csoport hamarosan semmibe vette az országos rendelkezéseket, megakadályozta a koalíciós szellemben történő közigazgatást, s szembefordulva a felettes hatóságokkal, afféle „állam az államban” módján kezdett funkcionálni. Ezt természetesen nem tűrhették a felsőbb szervek: Rábait letartóztatták, internálták, a kiszabadítására készülődő vésztőieket egy kis fenyegetéssel hathatósan lecsillapították. Rábai Imre később teljesen visszavonultan élt, horgászott, halászott, és – amint a filmben is elmondják róla – ”többé be nem tette a lábát a pártba”. Majd nemsokára meghalt. A „vésztői köztársaság” pedig legendás fogalommá lett, a szóbeszéd ezernyi epizóddal színesítette, történetét.
Gazdag Gyula forgatócsoportja 1979. október 24-én a vésztői Gólyafészek étterembe hívta össze azokat, akik a régi eseményeknek hiteles tanúiként nyilatkozhattak meg – erről a „bankettről” készült a film. Méghozzá a Gazdag korábbi dokumentumfilmjeire is jellemző módszerrel (Válogatás, A határozat), tehát az interjúk mellőzésével, a direkt beavatkozás egyéb formáinak is tudatos kiiktatásával – semmi kommentár, semmi előzetes információ, csak maga az esemény, s maguk a szereplők, amint akkor, azon az egyetlen estén megnyilvánultak. A beszédtéma, persze, adva volt: mi is történt, hogyan is történt Vésztőn Rábai Imre „elnöksége” idején? (Rábai csakugyan „elnök” volt – nyilván a 19-es direktóriumra emlékezve –, holott a kommunista pártban sem akkor, sem később nem vezette a helyi szervezeteket más, mint „titkár”.)
S ebből a rendezői be nem avatkozásból ezúttal is a tárgy alapos körüljárása kerekedik ki! Hiába, ezt a módszert máig sem tudja jobban alkalmazni nálunk senki Gazdag Gyulánál. És nem csupán alapos megfontolgatása ez a film a kitűzött tárgynak, hanem csakugyan kis híján drámai szerkezetet is képes magától kialakítani – úgy, ahogy hajdanán A határozat esetében is tapasztalhattuk. Mert bizony a vélemények összecsapnak, a szereplő személyek jellemük gazdagságában mutatkoznak meg. A két ellenpólus: Szobek András, a hajdani kommunista főispán, majd megyetitkár (később miniszter), s Rábai Kálmán – Rábai Imre öccse, volt rendőr –, aki fenntartás nélküli híve ma is, minden apró részletkérdésig terjedően, bátyja egykori módszereinek, tetteinek, ma sem hajlandó semmi kivetnivalót találni bennük. S a két pólus közt a tárgyilagos békítgetők (néhányuk a múltban Rábai pártján állott, ma már másként látja szerepét), akik végül is kialakítják az összképet: Rábai kétségkívül jószándékkal, becsületesen cselekedett, de képtelen volt megérteni, hogy a köz javáért tett lépései nem igazolhatják önfejűségét, azt a „proletárdiktatúrát”, amit csakugyan gyakorolt Vésztőn. (Mert Rábai Imre valójában semmi egyebet nem tett, mint a gyakorlatban próbálta alkalmazni azt, amit a korábbi években hallott, tanult, olvasott – több nyelvet beszélő, külföldet járt férfiú volt egyébiránt! – a kommunisták vezette új társadalomról, a proletariátus diktatúrájáról.)
Rábai Imre tehát, aki már rég a földben nyugszik, a legelőbbként jelenik meg ebben a filmben előttünk, olyasvalakiként, akinek viselt dolgain ma is nagyon érdemes elgondolkodnunk – mert hiszen nagyobb dolgokról gondolkodhatunk az ő ürügyén: a proletárdiktatúráról és a népi demokráciáról, a stratégiáról és a taktikáról, a nép részvételéről a hatalomban, az osztályszövetség politikájáról, az országos érdek és a helyi, közvetlen érdekek összeütközéséről, a munkásmozgalomban s a történelmi összecsapások idején kialakult és aztán továbbörökített viselkedésmódokról, pszichológiáról... S mindezt nemcsak a film ürügyén gondolhatjuk végig, hanem maga a film is erről beszél: ezeket a fogalmakat, történelmi fejlődésünknek ezeket a végletekben mozgó kereteit maguk a vásznon beszélgetők érintik, vitatják – a maguk módján. Nincs adva, s a vitacselekmény során nem is lesz a filmnek egyetlen olyan „főszereplője” sem, aki mindent helyesen, végérvényesen össze tudna foglalni számunkra: a mi dolgunk marad az összegzés.
És éppen ez az igazi aktivizáló momentum Gazdag Gyula filmkészítő módszerében. Ez az a mozzanat a politikai film – mert hiszen arról van szó – művészetében, ami mellőzhetetlen. Egyelőre egy roppant érdekes, alkalmazott eszközeiben igen szerény, mértéktartó dokumentumfilmben látjuk ezt megvalósulni. Remélhetjük (?), hogy játékfilmekben is tapasztalhatunk majd hasonlót.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/02 18-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7176 |
