Bikácsy Gergely
Novella Fábri-filmen? A Hannibál tanár úr alkotójának életművében gyakori a regény-adaptáció, főként a ma „kisregénynek” mondott irodalmi mű filmrevitele, de Fábri nem tért ki a nagyepika vonzása elől sem: a Befejezetlen mondatból kimetszett 141 perc szépen példázza erőfeszítéseit, szándékait, az irodalmat talán már önmagában is filmi lehetőségnek valló konok hitét.
Novellához eddig meglehetősen ritkán nyúlt. Ha a Körhintára, gondolunk, Sarkadi írása, a Kútban épp csak előképe, csíra-őse a filmnek; akkor a forgatókönyv valójában eredeti, önálló munka volt. Bizonyára nagyobb és merészebb vállalkozás, mint amikor regényből kell kibontani a jövendő film anyagát. Hiszen abban az esetben a rendező válogathat: elvehet, elhagyhat. Tömböket emelhet ki, mint a szobrász a kő- vagy agyagmonstrumból. Nagyjátékfilm számára novella csak kiindulási alapul szolgálhat: a filmalkotó ötletet, indíttatást meríthet belőle, az alkotói, újjáalkotói szabadság minden mámorát és kockázatát vállalva. Ha viszont mégis ragaszkodni óhajt az eredeti novella csontozatához és húsához, akkor – főként terjedelmi-időbeli okok miatt kénytelen „hozzátenni” valamit. Nem újjáteremteni, hanem bővíteni.
Az ötvenes évek elején egy Márianosztráról szabadult köztörvényes fiatalember keresi fel volt cellatársának, az ártatlanul elítélt Hannover Istvánnak barátját és egykori támogatóját, Ágoston doktort. A férfi már nem végez ügyvédi munkát – a Külkereskedelmi Minisztériumban dolgozik, magas beosztásban –, de, miként, a Horthy-korszakban is – az elesettek mindig számíthatnak rá. Most csak felesége tartózkodik otthon. Csakhamar kiderül, hogy a jövevény épp az asszony, Netti nagy szerelmének volt rabtársa. Hannover István meghalt közben. Netti valamiképpen mégis őt látja most viszont az esetlen és taszító látogatóban: férje telefonutasítására sem küldi el, sőt felkínálja magát a foltosarcú fiúnak, majd elrohanna vele, utána, a bizonytalanságba, lakást, jólétet, biztonságot, mindent feláldozva...
Amennyiben „el lehet mesélni” egy irodalmi művet, ez volna Örkény István Rekviem című novellája. (Persze, nem lehet; hogy miről szól, annak kiderítésére egyetlen mód van csupán: el kell olvasni.) A novella tartalmát nem a cselekménye, puszta története adja és sugározza, hanem a nyelve: a film nyelvétől döntően, végzetesen, áthidalhatatlanul különböző írott nyelv.
A Rekviem egyébként – magam legalábbis úgy érzem – nem tartozik Örkény legjobb írásai közé. Gyűjteményes kötetében jónéhány gazdagabb, belső titkokkal, feszültségekkel fűtött, izgalmasabban villódzó vagy feszesebben megszerkesztett elbeszélés található, említsük csak a Jeruzsálem hercegnőjét vagy Az utolsó vonatot. A Rekviem „kihagyásos szerkezetű” novella, az előzményekre épp csak utal, ritkán direkt írói kommentárból, gyakrabban burkoltan, a dialógusokból és elhallgatásokból vagy a hősök belső monológjából sejtünk-értünk meg valamit.
Netti valaha rosszabb, sőt szörnyű külső körülmények között, üldözötten is boldog volt. Szabadnak érezte magát, szeretett valakit, élete lebegéshez, könnyed futáshoz hasonlított. Most látszat-életet él. Hannover István – talán félig tréfás, talán halálosan komoly „végakarata” szerint ment férjhez közös barátjukhoz – s ezzel észrevétlenül elfeledte a szabadságot. „Itt minden a Karié” – mondja, ha széttekint a lakásban, ahol él. Hogy került ebbe a helyzetbe, s lehet-e innen menekülni? Vissza lehet-e találni önmagához? Önmagunkhoz? Megint csak iskolásán, ilyesféle kérdések bujkálnak ebben az elbeszélésben, mely nemcsak „kihagyásos”, hanem mintha kicsit hiányos is volna belülről: félig kész, félbehagyott benyomást is kelt, az enyhe írói erőszakoltság ott érződik benne. Kérdőjeles írás, ez adja szépségét, de valamiképp túl tolakodó is az a kérdőjel, kényszerítőén kell rábíznia magát az olvasónak.
Fábri Zoltánt nyilván ez, a hősnő erkölcsi dilemmája ragadta meg, vagy méginkább az, hogy a dilemma majdnem láthatatlan, a hősnő mintha nem is tudna róla. Nem, mert látszat-életét harmonikusnak hiszi, vágyait, múltját, halott szerelme emlékét agyagréteggel temette be. Fábri szereti a tétova, sodródó, s ezt külső fegyelemmel, ”ál-tartással” palástoló hősöket. Akik egyszercsak rádöbbennek életük ibseni „élethazugságára”. Egy ilyen élethazugság lelepleződésének pillanata áll a novella – s a film fókuszában.
Fábri azonban mintha kijelentő mondattá fogalmazná át a kérdőjeles mondatot. Mintha gondosan kipótolná-betoldaná az eredeti mű kihagyásait, ezzel befödné titkait, megmagyarázná, világossá tenné, amit felesleges. A novella – finom érzékkel végzett – forgatókönyvi kibővítése kevéssé gazdagította a film tartalmát, inkább csak cselekményszálakat fűzött követhetőbb egységbe. Irodalmat tett irodalomhoz, történetelemekkel (s nem filmelemekkel) pótolt egy kihagyásos szerkezetű elbeszélt történetet. A bővítések majdhogynem bravúrosak, alig válnak el az eredetitől, könnyen és természetesen illeszkednek a szövetébe. Csakhogy a titkok izgalmát feloldják, legalábbis halványítják. Kicsit mindenre magyarázatot kapunk. Mintha a forgatókönyvíró-rendező is erezné a novella némileg megoldatlan jellegét, belső hiányait, s ezen a legkönnyebbnek vélt módon segítene, vagyis úgy, hogy egyszerűen és racionálisan megmagyaráz, meg-okadatol mindent.
Kari (Ágoston doktor), az egyik kulcsfigura, a novellában jellemző módon nem is jelenik meg, csak egészen rövid írói kommentárban, vagy Netti tudatán átszűrve, s végül a telefon-dialógusban. Fantom-figura, de épp hiányával érdekes. A film ezt a fantom-figurát elénk lépteti, sajnos meglehetősen túlrajzoltan, rikító vonásokkal, kevéssé hitelesen. S ez már az illusztratív filmi ábrázolásmód csapdája.
Fábrit nyilván megejtette a novella látszólagos filmszerűsége; gyökeres újjáteremtést, szerkezeti változtatást nem akart végezni, úgy látta, tökéletesen használható filmi struktúra, forgatókönyvi ácsolat van előtte. Talán itt tévedett: egy irodalmi mű „filmszerűsége” roppant csalóka. Mégoly „filmszerű” irodalmi szövegre sem lehet rábízni a film szerkezetét és stílusának nagy részét: a Mándy-megfilmesítések jónéhány kudarca bizonyítja ezt. A Rekviem esetében is itt keresném a hiányérzet magyarázatát. Fábri az Örkényi kérdőjel erejében nem bízott ugyan – s joggal, mert ekkora kihagyásokkal, ilyen kérdőjeles szerkezettel igazán csak egy feszes rövidfilmre futotta volna az anyagból – viszont túlságig bízott az írás egészében: nem is próbálta új szerkezetet teremtve, megbontva az ácsolatot, a film, a képi láthatóság, „a látvány logikája” szerint átalakítani és újjáalkotni.
Fábri Zoltán a mű képi világát következetesen az eredeti irodalmi anyag s az anyagformálás törvényeihez akarta tapasztani, s ez sajnos felidézte az illusztráció veszélyét.
„A fizikailag látható világ végesebb a képzeletinél. Éppen a konkrétsága a film nagy korlátja: bilincsbe veri a képzeletet, azzal, hogy megelevenedve tálalja elénk játékait” – írta B. Nagy László annakidején, a Kútban és a Körhinta kapcsán. Igen: a filmi kép konkrétságának „zsarnoki ereje”, ez a dilemma marad a legfontosabb újra és újra, amikor irodalmi mű alapján készült filmmel kerülünk szembe. Ami életre kel a leírt szöveg fantáziaröptető közegében, annak bármilyen pontos és szép képi megfelelője, „lefordítása” sokszor halovány marad. Netti szökése és futása a Horthy-rendőrök elől például szó szerinti átvétel a novellából. Mégis, a jelenetnek van valami erőltetett, csinált, kissé művi hangulata. A lány boldogan, szabadon suhan az utcán: ennek a lebegő futásnak a megelevenítése – úgy látszik – csak szavakkal lehetséges, s a szavak bármely mérnöki kulturáltságú képi adaptációja vértelenné teszi a jelenetet. Képi tükörfordítás aligha eredményezhet önálló világlátású, saját műalkotást.
„A foltosok mindig megtalálnak” – ez a kulcsmondat talán ezért nem csendül ki elég erősen a filmből. Számomra kicsit múltbéli, kuriózum-íze maradt a történetnek, mintha nem egészen rám tartozó történetet látnék megelevenedni a vásznon. A forradalmár lányból a hatalom védett köreibe került, s üres bábként vegetáló Netti nagy erkölcsi dilemmája nem érintett meg. Örkény 1960-ban írta a novellát. Friss volt még a seb, történelmi távlatot csak ígértek a mindennapok. Azóta húsz év telt el. A történelem ugyan semmivel sem lett kevésbé fenyegető: velünk, mai nézőkkel is megtörténhet sok minden, s talán mi még esendőbben viselkedünk majd. Netti ma hatvanéves, ha él. Üzenete, példája nem rázott meg: néma maradt. Ez az üzenet a szabadság visszaszerzésének az esélyeiről szól pedig. S a film, a Rekviem szép talán, de csak úgy szép, hogy nem kötődik a szépséghez. Egy történelembe zárt múlt árnyképét vetíti elénk. Nem a fájdalmat, csak a fájdalom árnyékát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/02 12-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7173 |
