Báron György
Susan Sontag néhány éve magyarul is megjelent esszékötete, A pusztulás képei jóval szerényebb hatást gyakorolt a hazai szellemi életre, mint amennyit ezek a meglepően eredeti írások megérdemelnek. Pedig a kötet négy filmről szóló írása – a Godard- és Bresson-esszé, a Persona-és a Muriel-elemzés – a modern filmes törekvések és az új filmszemlélet egyik legmegragadóbb megfogalmazása. Ugyane kötetben a happeningról, a pornográf képzeletről, a sci-firől és a campról írott dolgozatok voltak – magyar nyelven – az első higgadt és értelmes megközelítései olyan jelenségeknek, amelyekről addig csak ördögűző jelszavakkal vagy megadó lihegéssel szoktak szólni. Igaz, Sontag stílusa a szaktudósoknak túl könnyed, felszínes – a „fecsegő” jelző is rábiggyeszthető –, a zsurnalisták számára pedig még így is túl elmélyült, tudományoskodó, merész gondolati ugrásokra kényszeríti a könnyen emészthető szövegpépekhez szokott olvasót, magabiztos kultúrtörténeti idézgetéseivel pedig megmaradt önbizalmát is porrá zúzza. Susan Sontagnak tehát nincs szerencséje a magyar szellemi közvéleménnyel; igaz, műfaja, az esszé – melynek Roland Barthes halála óta talán egyetlen méltó, igazi művelője – amúgy sem honos a hazai tájakon, bármennyit tettek is a Nyugat-nemzedékek a műfaj meggyökereztetéséért. És alig valószínű, hogy ha a filmről és a többi divatos témáról – a pornóról, a sci-firől – írott munkái nem keltettek nálunk széles körű figyelmet, A fényképezésről című új Sontag-kötet – amely 1978-ban elnyerte az amerikai kritikusok díját – intellektuális bestsellerré válik. Hiszen nálunk a fényképezés elmélete, tudománya még ugyanúgy fura hobbinak számít, mint mondjuk a horgászaté. Sontag esszéfüzére, persze, valójában nem a fotográfiáról szól, hanem az emberi önismeret és elsajátítás váltakozó formáiról, a kultúra szerepéről és esélyeiről modern korunkban. Ennek kitüntetett terepe, mintegy metaforája Sontag számára a fényképezés. Nem véletlen, hogy századunk két kiemelkedő esszéistája, Walter Benjamin és Roland Barthes egyaránt behatóan foglalkozott a fotóval, Barthes például róla írta utolsó könyvét. S ahogy számukra, Sontag számára sem csupán ürügy a fotográfia, hanem olyan tárgy, mely hűen tükrözi a modern kulturális gyakorlat és szemlélet jellegzetességeit, s ily módon alkalmas rá, hogy hanyatló korunk szellemiségének vizsgálatánál modellként szerepeljen. (Barthes például, akiről Sontag szép esszét írt, valósággal hivalkodott azzal, hogy látszólag jelentéktelen tárgyakban és szokásokban fedezze fel „a kor lenyomatát”.)
Azokat a gondolatokat, melyek alapján a fényképet korunk jellemző kulturális médiumának nevezhetjük, 193l-es tömör tanulmányában, A fényképezés rövid történetében, már Walter Benjamin kifejtette. (Benjamint Sontag is bőséggel idézi, s kötetének pazar idézetgyűjteményét is neki ajánlja.) Ezek a tételek: a fénykép alapvető szürrealizmusa; a fotó, mint a világ uralásának hatékony eszköze; a fényképeknek a tárgytól független szépsége, a mindent megszépítés aktusa; a hagyományos művészetfogalom, az esztétikai kategóriák – szép, igaz, jó – elvetése; a fénykép, mint az adott tárgy lenyomata, jelenlétének bizonyítéka és megőrzője az időben; a mulandóság újszerű kihívása.
Sontag könyvének igazi erénye nem új tételek felállításában rejlik – bár a fogyasztás és a fényképezés közötti összefüggés felmutatásával Benjaminhoz hasonlóan fontos felismerésekig jut el –, hanem a tételek kifejtésében, sokoldalú körüljárásában, bizonyításában, datálásában és továbbgondolásában. Benjamin számára a fotográfia csak egy volt a megvizsgálandó tárgyak közül, Sontag számára azonban már azonos a modern világ kulturális elsajátításának alapképletével. Ez a különbség nem a két szerzői szemlélet eltérése, hanem a két korszak közötti különbözőségekre világít rá. Hiszen Sontag meggyőzően kifejtett alaptézise éppen az, hogy a fotó az utóbbi évtizedekben egyeduralomra tört, s bizonyos értelemben a kulturális tevékenység minden más formáját gyanússá, bizonytalanná és elavulttá tette. „Igényünk, hogy fényképekkel alátámasztott valósághoz és fényképekkel felfokozott élményekhez jussunk, a fogyasztói magatartás esztétikai megnyilvánulása, s ennek ma már mindenki rabja – írja Sontag. – Végül az élmény azonos lesz azzal, hogy lefényképezzük, s a nyilvános eseményekben való részvételt mindinkább az jelenti, hogy végignézzük a róluk készült fényképeket. Mallarmé, a legmódszeresebb elméjű tizenkilencedik századi esztéta azt mondja: a világon minden avégből létezik, hogy könyv váljék belőle. Ma minden avégből létezik, hogy fénykép váljék belőle.”
A fotózást több tulajdonsága is feljogosítja arra, hogy a modern kultúrában ilyen kiemelt szerephez jusson, s – mint Sontag írja – „a fogyasztói magatartás esztétikai megnyilvánulása legyen.” Az első a fotó demokratizmusa, szemben a hagyományos művészetek elitizmusával. Fényképet mindenki készíthet, és mindenki gyűjthet. A szupertechnika egyenlősít: a jó kép létrejötte egyre inkább technikai kérdéssé, kezelőjétől független automatizmussá válik. Ehhez a demokratizálódáshoz tartozik, hogy a lefotózás által minden tárgy esztétikai jelentőségűvé, vagyis széppé lesz. „A szépségről, mely hagyományosan a mintaszerű elemekhez kapcsolódott (a klasszikus görög képzőművészet csak ifjakat ábrázolt, csak tökéletes testeket), a fénykép kiderítette, hogy mindenütt jelen van... Fénykép formájában a dolgokat és eseményeket új célokra használjuk fel, új jelentéssel látjuk el, s ez az új jelentés túllép a szép és a rút, az igaz és a hamis, a hasznos és a haszontalan, a jó ízlés és a rossz ízlés különbségén. Az objet trouvé, amelyet a szürrealisták a hagyományos művészetfogalom megkérdőjelezésére használtak, s amely – paradox módon – egy új művészeti elitizmus fegyverévé lett, a fényképezésben talált igazán magára. A fénykép lényegi szürrealizmusát persze elsősorban nem a mindent megszépítés aktusa jelenti, hanem a kivételezett kapcsolat a múlttal. Minden műalkotás harc a múlandósággal, a fotográfiának azonban elsődleges, szembeszökő jellemzője a múlt megőrzése, használható és gyűjthető rekvizitummá bűvészkedése. A fotó könnyen elérhető és áttekinthető tárgyak formájában teszi birtokolhatóvá a világot, átélhetővé, megragadhatóvá a folyamatos múlt időt. „A fénykép: a halandóság leltára – írja Sontag. – A történelmi változások szüntelen gyorsulása folytán maga a múlt lett a legszürrealistább téma... Nincs alkalmasabb tevékenység a szürrealista látásmód gyakorlására, mint a fényképezés, s végső fokon minden fényképet szürrealista módon nézünk.” A demokratikus felhasználhatóság, a leltárjelleg azonban, amennyire praktikus – nemcsak az átlagember, hanem a szervezetek és a hatalom számára is –, annyira veszélyes is. Könnyen járható kerülőutat kínál a valóság elsajátításához, megszünteti az igazi elmélyüléssel járó erőfeszítést, amely eme tevékenységnek nem csupán eszköze, hanem célja és értelme is. Az értékelés nélküli katalogizálás, a „pehelykönnyű, hordozható múzeum”... „legfőbb hatása, hogy a világot áruházzá vagy fal nélküli múzeummá alakítja át; ebben minden tárgy fogyasztási cikké fokozódik le, s esztétikai értékelés tárgyává lép elő... Dacolva azzal az illúzióval, hogy a fénykép a megértést szolgálja, a fényképes látás valójában a szerzésre épülő viszony kialakítására ösztönöz bennünket a világgal, s ez a viszony az esztétikai tudatosságot és az érzelmi semlegességet szolgálja”. Az áttekinthetetlen valóság helyébe a képek rendszerezett gyűjteménye lép, amely a tárgyak és a személyek létének megnyugtató igazolásává lesz, s végül is a sokszínű valóságot fényképezhető tárgyak antológiájává szűkíti le. Ami nem szerepel az albumban, az nincs is, amiről nem készült fénykép, az meg sem történt. Beteljesedni látszik Baudelaire próféciája: „A bosszúálló Isten teljesítette a sokaság óhaját. Daguerre volt az ő Messiása... A demokratikus író meglátta volna, mennyire olcsó módja ez annak, hogy elhintse az emberek között a történelemtől és a festészettől való irtózás magvait.”
A fentiek fényében bizonyára érthető, a film, az irodalom és a színház után miért válhatott Susan Sontag „vesszőparipájává” épp a fényképezés. Az írónő higgadt elfogulatlansággal veszi számba ennek a Janus-arcú tevékenységnek a különböző, látszatra egymásnak ellentmondó elemeit. Nem kíván köztük rendet rakni, az ellentmondásokat egységes filozófia nevében értelmezni – pusztán kimutatja, és sokoldalúan bizonyítja e jellegzetességeket, mint korunk megismerő, birtokba vevő gyakorlatának egyszerre biztató és aggasztó jegyeit.
Sontag – Walter Benjamin hű tanítványaként – gazdag idézetgyűjteményt biggyeszt könyve végére. Eljátszhatnánk azzal, hogy hasonló idézeteket gyűjtünk ki az ő esszéiből is, s azt tapasztalnánk, hogy jó néhány egymásnak ellentmondó állítás is közéjük keveredne. Ebben azonban csak a skolasztikus gondolkodáshoz szokott elme talál kivetnivalót. Maga a tárgy nem egyértelmű – melyik tárgy az? –, s Sontag vállalja ezeket az ambivalenciákat, nem próbálja őket eltüntetni vagy valamifajta kényelmes „dialektika” nevében egységessé bűvészkedni. Róla is elmondható, amit épp ő írt le Roland Barthes-ról: „Az esszék dramaturgiája átadta a terepet az érzékenység dramaturgiájának...” Megközelítésmódja azért, mint minden jó esszéistáé, legalább annyira költői, mint tudományos. Ezt a költőiséget a szerző gondolkodásának nyitottságán, frissességén kívül, mindenekelőtt hajlékony és pontos írói stílusa hitelesíti. (Mely stílus erényeit a fordító, Nemes Anna nagy leleménnyel mentette át a magyar nyelvbe.) Sontag, aki terjedelmes dolgozatot írt mind az interpretáció veszélyeiről, mind a nyelv beszennyeződéséről, alighanem, mindenki másnál világosabban látja a nyelvi lehetőségek korlátozottságát, a magyarázat határait. Épp ezért gondosan ügyel a kifejezés érzékenységére és pontosságára. Napjainkban, amikor a tudományosságnak és a zsurnalizmusnak egyaránt kialakult egyfajta ritualizált, a valósággal egyre kevesebb kapcsolatot tartó tolvajnyelve, Sontag nagy bátorsággal és eredményesen hajózik eme veszélyes szirtfokok között, olyan nyelvet teremtve, amelynek szavai még megőriztek valamit a jelentésből. Ily módon, túl a konkrét tárgyon, a kifejezésért és a megértésért vívott írói küzdelem ad igazi súlyt és szépséget Sontag esszéinek. A fényképezésről című gyűjtemény, gondolati erényei mellett, ezért is rabul ejtő olvasmány mindenki számára, aki a fotózásról, a filmezésről és általában a kultúra helyzetéről próbál tájékozódni a ránk zúduló információk (és fényképek) áradatában.
Susan Sontag: A fényképezésről. Európa Kiadó, 1981. – 299 o.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/03 63-64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7170 |
