Lajta Gábor
Felemás érzéseket nehéz kritikában megfogalmazni. Furcsa állapot, ha a torkunkban dobog a szívünk, és közben agyunk hűvösen kontrollálni kénytelen az érzékeinkre ható látványt. A Szamurájok és banditák egyfelől feszített tempójú romantikus kalandtörténet – egy mesterien felfokozott üldözési jelenettel –, másrészről fagyosan harsány, fejbevagdosó, átdöfködő, vérspriccelő japános hetykélkedés.
Nem, nem okoznak kínzó álmokat, félelmeket ezek a jelenetek. Egyszerűen dramaturgiailag indokolatlanok, nincs mögöttük súlyos tartalom. Nem rettenetet váltanak ki, hanem feszélyezettséget. A borzalom pikantériájára (ha szabad így mondani) apellálnak, és fönnáll a veszély, hogy „megemelik” ingerküszöbünket, és a következő filmekben már csak több és még újszerűbb gyilkolászás borzongathat meg bennünket.
Pedig érezni a rendezői (vagy írói?) igényt, amely árnyalni akarja a jellemeket és áttörni a konvenciókat. Az igazi főhős itt nem a szamuráj, hanem a szamurájból lett, a társadalomból kirekesztett bandita, aki felismerve a hatalom gazságait, feladja a szent elveket. A gondolatiság mégsem uralja a filmet, s a főhős személye is (szuggesztivitása ellenére) elvész a részletek között, amelyek egyenrangúan erőteljesek.
A film tehát egy jobb nyugati kommersz produkció japán megfelelője. Látványa miatt azonban feltétlenül fontosabb számunkra, mint nyugati társai. A japánoknak jól jött a panorámakép, mert a japán szépérzéktől idegen a szimmetria, a „képzelet ellensége”. A szélesvászon ugyanis ragyogó lehetőséget ad a merészen átvágott, kiegyensúlyozott aszimmetriának. Szinte minden képkocka ilyen szellemben komponált. S ez párosult egyfajta sajátos, feszes vágásmóddal, amelyet a szubjektív (nem a szereplőket követő) kameramozgás tesz sokszor még dinamikusabbá. Ez a forma már önmagában sokkhatást, veszélyérzetet kelthet a nézőben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/03 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7159 |
