Sándor István
A történet kezdési időpontja: 1935. március 22. Berlinben a nácik megindították „a világ első rendezett és rendszeres televíziós programját”. A mintegy félezer előfizető – kizárólag a hitlerista állami- és pártapparátus tisztségviselői – kábelen kapták a programot a birodalmi főváros politikai műsorközpontjából. A filmhíradókból, játékfilmekből, hírfelolvasásokból, „tarka esetekből” és elvétve színházi közvetítésekből álló adásokat Lipcsében, Nürnbergben és Münchenben is vették. A szakmai csúcsot az 1936-os berlini olimpia közvetítése jelentette.
A fejlődés hamar megtorpant. Nemcsak azért, mert a pénz a háborúra kellett. Göbbels propagandaminiszter – aki célul tűzte ki, hogy a harmincas évek végére minden német háztartásban legyen rádiókészülék – meg volt győződve arról, hogy a Führer nem mutat jól a képernyőn. Hitler ágálása – kiszakítva a gondosan megrendezett tömeggyűlések légköréből – komikusan hathatott. A helyszíni közvetítéseknél lehetetlen volt mindig megtalálni a legkedvezőbb beállítást. Ráadásul Göbbels asztalán ott hevertek a besúgók jelentései: a mozik elsötétített nézőterén gyakran hallatszik a kuncogás, miközben a híradóban a Hitler-beszédek képei peregnek.
A háború után 1950 novemberében indultak meg a kísérleti adások Hamburgban. A helyszín nem véletlen: a film és az egykori birodalmi televízió számos szakembere ide települt és a gazdaságilag legbiztosabb alapokon álló Észak-nyugatnémet Rádió központja is itt volt.
Hamburg után a többi rádióállomás is foglalkozni kezdett a televíziózás gondolatával. Az a körülmény, hogy a nyugatnémet televíziózás bölcsője a rádióban ringott, a mai napig meghatározza az adók és adások arculatát.
A háború után a rádiónál – és így később a tévénél is – a legfőbb törekvés az volt, hogy a korszerű tömegtájékoztatási eszközök ne valamilyen központi hatalom automatikus kiszolgálói, szócsövei, akár a tömeghisztéria szítói legyenek. Ez volt a három nyugati megszálló hatalom célja is akkor, amikor a lehető legjobban elaprózta az adókat, és minden tartománynak saját, a többitől – és mind a tartományi, mind (később) a központi kormánytól – teljesen független rádióállomást adott. Ráadásul a győztesek hazai mintára formálták a rádiók felépítését; a franciák állami rádiójuk akkori hegemóniájára gondolva alakították ki a Südwestfunkot; az angolok a BBC szervezeti felépítését másolták át a Hamburgot, Schleswig-Holsteint, Alsószászországot és Északrajna-Vesztfáliát beszúró NWDR adóra. A szabad vállalkozáshoz szokott amerikaiak minden megszállási körzetükbe külön rádióállomást telepítettek. Később ez a tarkaság vált az NSZK tévéprogramjának fő jellemzőjévé – és problémájává.
Az anyagi és technikai gondokkal küzdő helyi tévéadók 1964-ben egyesítették erejüket és együttműködési szerződést kötöttek. Így született meg a Deutsche Fernsehen, az ARD – vagyis az egyes program. Kilenc tagadója rendszeres programértekezleteken meghatározott részesedési kulcs szerint osztja el a közös műsoridőt, mi több, az egyes műfajokból történő részesedést is. A tagok számára a „közösbe bedobott” programok átvétele nem kötelező. Mégis csak ritkán – szinte kizárólag politikai okokból – történik meg, hogy egyik vagy másik tartomány tévétársasága nem tart igényt valamilyen műsorra. A „nagy különc” a Bajor Televízió, amely túlságosan „balosnak” ítélt ifjúsági és dokumentumműsorok helyett sugároz néha „ártalmatlanabb” játékfilmet – főként, ha az illető műsor valamelyik észak-német stúdióban született...
A programegyeztető konferencia nemcsak a közös műsort állítja össze. Megakadályozza, hogy valamilyen témával párhuzamosan (és feleslegesen) két – mondjuk egy hamburgi és egy stuttgarti – forgatócsoport is foglalkozzék. Ha egy sportközvetítés, vagy egy beatkoncert felvétele – műfaji és műsorarány-okokból – egy „déli”, vagy egy „nyugati” adónak jutott, de az esemény „északon” van, akkor nem kell a közvetítőkocsikat messzi útra küldeni. A legközelebb eső stúdió bocsátja rendelkezésre a technikát; csak a szerkesztők, a műsorvezetők és a rendezők vándorolnak. Hasonló a helyzet a külföldi események bemutatásánál is.
Délután hat és nyolc között „szétesik” az ARD országos programja, és a helyi adók saját körzetükben önálló műsort sugároznak. A tartomány (egyes adóknál több tartomány) politikai, kulturális, sporteseményeiről számolnak be, regionális problémákkal foglalkoznak. A 20 órakor kezdődő, a fő műsoridő nyitányát jelentő tévéhíradóra, a Tagesschaura azután már újra együtt van az egész hálózat – egészen műsorzárásig.
Korán felmerült a második program igénye, megszületését hosszas vajúdás előzte meg. Valamennyi adó – a fasizmus tapasztalatai, az NSZK föderatív jellege és a megszállók akarata folytán – úgynevezett közjogi jellegű. Vagyis nem áll állami irányítás alatt, kizárólag előfizetési díjakból és hirdetésekből tartja fenn magát. Nem szolgálhat pártérdekeket, de a magán- vagy állami tőke befolyása sem érvényesülhet. Minderről a felügyelő- és tanácsadó-testületek szövevénye gondoskodik. Valamennyiben gondosan mért arányban foglalnak helyet a központi és helyi közigazgatás, a politikai pártok, a társadalmi szervezetek, a munkaadók és a szakszervezetek, az újságírók és művészek, a posta és a jótékonysági egyesületek képviselői. A második tévéprogram ötlete tehát mindazok agyában felmerült, akik az elsőben nem, vagy nem az általuk kívánt mértékben jutottak szóhoz.
Elsőként a bonni kormány szeretett volna állami televíziót alapítani. Adenauer odáig ment, hogy – jelképes, 23 ezer márkás alaptőkével – meg is alakított egy korlátozott felelősségű tévétársaságot. A program beindításához szükséges összeget aztán egy másik érdekelt fél – a magántőke biztosította volna. (A vállalkozókat erősen bosszantotta – és bosszantja máig, hogy az ARD-ben napi 20 percre korlátozták a hirdetéseket és ezek csak a főműsoridő előtti sávban vetíthetők. Az ARD-be tömörült tartományi adók az állami–magán vegyes konkurenciától tartva a Legfelsőbb Bíróságnál tettek panaszt – és megnyerték a pert.) Az Adenauer-tévé meghalt, mielőtt igazából megszületett volna. A tartományi adók vérszemet kapva maguk akartak kettes programot teremteni. Ez ellen viszont a többi érintett tiltakozott. Végül a tartományi miniszterelnökök – akik gondosan ügyelnek arra, hogy az NSZK alapítása óta tartományi privilégiumnak számító kultúrának éppen ezen a legnagyobb hatású területén is jelen legyenek – napok alatt megállapodtak az országos tévéprogram beindításáról. Ez a Második Német Televízió, a ZDF – az ARD-től eltérően – nem regionális stúdiók egyeztetett műsora, hanem Mainz központtal az egész országot behálózó, egységes irányítás alatt álló vállalkozás.
A döntés nyomán viszont az ARD-adók érezték úgy, hogy hoppon maradtak és kapacitásaik kihasználatlanok. Ezért hozták létre a regionális harmadik műsorokat, amelyek délután hattól műsorzárásig sugároznak egy-egy körzetben. Ezzel alakult ki az NSZK mai televíziós térképe.
A várható vetélkedést ésszerű keretek közé kellett szorítani. Az ARD és a ZDF ezért kezdettől fogva arra törekszik, hogy alternatív programot kínáljon. Elindult a verseny: a hatvanas évek közepén egy-egy gazdasági, vagy politikai ARD-program másnapján a ZDF „válaszműsort” vetített, amelyben finoman érzékeltette, hogy a „kollégák” 24 órával korábban nem álltak feladatuk magaslatán... Külön háborút vívtak a tévéhíradók. Az ARD ragaszkodott az este nyolcas kezdéshez, a ZDF kezdetben negyedórával, később teljes egy órával korábban sugározta a híradóját. Az ARD-sek azt bizonygatták, hogy a nézők 80–85 százaléka csak este nyolcra kerül „tévé-kész állapotba”, előbb hiábavaló igyekezet megismertetni őket a nagyvilág és az ország aznapi történéseivel. A ZDF viszont amellett kardoskodott, hogy a háztartások háromnegyed -részében már hétkor mindenki otthon van, és legalább félszemmel nézi – tehát igényli – a híradót. A két program közti viszálykodás azóta szelídült, és csupán apróbb torzsalkodások jelentkeznek. Még a kulcsfontosságúnak tartott sportközvetítéseket is havi műsorséma alapján „testvériesen” osztják el.
Ami a harmadik programot illeti, eredetileg csak arra volt „jogosítványuk”, hogy magasabb színvonalú, igényesebb művelődési programokat sugározzanak, illetve oktatási feladatokat lássanak el. A nyugatnémet iskolatévé, a Telekolleg olyannyira bevált, hogy a tartományokkal együttműködve szakképesítést is ad. A teljes oktatási programot egyeztetik az illetékes kultuszminisztériummal, amely a szemeszterek végén vizsgahelyiségeket és vizsgabizottságokat biztosít, és – sikeres vizsga esetén – diplomát ad. Ez egyenértékű más oktatási intézmények végbizonyítványával.
A harmadik műsort üzemeltető helyi adók azonban hamarosan észrevették, hogy e programok nézettsége csekély, csupán töredéke az „egyesnek”. Ezért fokról fokra mind több játékfilmet, kvízműsort csempésztek az esti programba. A bajorok pedig egész napossá terjesztették saját harmadik műsorukat. Az is előfordul, hogy a helyieknek nem nagyon tetsző ARD-műsort (amelyet valamelyik konkurens tévé csinált) a harmadikon „kontrázzák meg”, vagyis egy politikai programmal párhuzamosan a hármason Belmondo vagy John Wayne-filmet adnak.
A műsorokról: politikai és gazdaságpolitikai adásaik rendkívül gondosan, nagy apparátussal készülnek. Minden fontos helyszínen ott vannak, minden fontos személyiséget megszólaltatnak. Alig akad olyan nyugatnémet politikus, aki elutasítana egy stúdiómeghívást. Tudja, hogy a tévé nyújtotta publicitás semmivel sem pótolható. És ha netán a „vádlott”, a felelős szerepkörében kell fellépnie, inkább azt is vállalja, nehogy helyette mások, politikai vagy gazdasági vetélytársak, vagy akár éles szemű és nyelvű újságírók kapjanak kizárólagos szót. A politikai műsorok alapossága egyben hátrány is! Majd minden témát olyan mélységben, részletességgel (és hosszasan) tárgyalnak, hogy az nem az átlagnéző, hanem a téma iránt érdeklődő igényeinek felel meg. A vezetők és az őket faggató újságírók gyakran órákon át ülnek a kamerák előtt, főként választások közeledtével nem ritka, hogy a nyomtatott programhoz képest 50–100 perccel később ér véget az adás.
A kulturális műsorokat bizonyos egyoldalúság jellemzi. Sok az amerikai ihletettségű show. Ezek képi megvalósítása gyakran kiemelkedő, tartalma azonban jóval silányabb a tengerentúliaknál. Kevesebb az ötlet, sok motívum hónapokon át visszaköszön. Sajátos, valószínűleg ugyancsak angolszász forrásból táplálkozó műfaj a show-blődli, amelyben a zeneszámokat a legelemibb habostorta-humorra építő minijelenetek kötik össze. Az Aktuális Lemezkonyha két műsorvezetője például az adás „csúcsán” omlatag falnak támaszkodik, robbanószivarra gyújt, vagy megvadult tűzoltófecskendővel viaskodik.
A filmek sorában mennyiségileg az amerikai produkciók utcahosszal vezetnek. A fekete-fehér gengszter- és színes westernfilmek nélkül alig múlik el este. Művészfilmekhez főként akkor jut a nyugatnémet néző, ha külföldön nagy port felvert alkotásról, vagy valamely kiemelkedő alkotó életmű-sorozatáról van szó. Az elmaradhatatlan folytatásos sorozatokból bőséges a termés: hazai és amerikai, vagy angol egyaránt. 1981 szenzációja a Dallas című rengeteg-részes amerikai családfilm volt. A nálunk futó Kaviár sorozat ehhez képest szinte észrevétlenül tűnt fel, majd tűnt le a képernyőről.
A vetélkedők két csoportra oszlanak: a látványosakra és az „okosakra”. Az előbbiek atyamestere a holland Rudi Carell, akinek nemrég véget ért Futószalagon című vetélkedősorozatát tudományos pontossággal készítette elő adásról adásra egy kétszáz fős stáb. A mindig párosával jelentkező versenyzőket (anya–fia; tanár–tanítvány; főnök–beosztott; ikertestvérek stb.) egy előkelő hotel halijában elővizsgáztatták, miközben rejtett kamerák rögzítették minden mozdulatukat. A szokatlan helyzetekre való reagálás könnyedsége, a talpraesettség volt az alapvető követelmény. Carell mester csak a számára előválogatott felvételeket nézte végig, hogy döntsön jelöltjeiről. Az adást háromszor próbálták végig „álélőben”: egyszer önkéntes egyetemistákkal, egyszer tévés munkatársakkal és egyszer a rostán kiszűrt tartalékpárosokkal. A másfélórás, óriási technikai apparátust és közreműködői gárdát felvonultató adás végére az amúgy is szikár Carell átlagban (lemérték!) 4,5 kilót fogyott.
Az „okos” vetélkedők alaptípusa: könyvtárszoba sarkában, fotelben ül egymással szemben a játékos és a játékvezető, aki partnerét -– mondjuk – a délnyugat-afrikai százlábúak éjszakai életéről faggatja. Ha kell – öt adáson át... A témát a versenyző határozza meg, a cél: tízezer márka. És a néző sem unatkozik, mert a jól válogatott kérdések és találékony válaszok nyomán ismeretlen világok tárulnak fel előtte.
A sportközvetítések száma magas, egyenesből azonban csak fontos nemzetközi eseményt adnak. Szombaton másfél-kétórás összefoglalóban mutatják be a labdarúgó-bajnokság alighogy véget ért mérkőzéseinek legizgalmasabb pillanatait. Mivel jószerivel csak gólok és gólhelyzetek láthatók, a nézőben az amúgy is kiváló Bundesligáról még a valósnál is félelmetesebb kép alakul ki. A szombat késő esti sportadásban már a nap sporthősei is megjelennek, nyilatkoznak, vitatkoznak edzőről, taktikai utasításokról és – bevallottan profikról lévén szó – pénzről is (csak persze sohasem konkrét összegekről, hátha az adóhivatal is odafigyel).
A nyugatnémet tévé mostohagyereke az úgynevezett talk-show, a beszélgetőműsor. Amerikából érkezett, de – mint az amerikai televíziózás egyik legnagyobb (angol származású) talk-show műsorvezetője, David Frost az NSZK-ban járva megállapította: „a németeknek mindenük megvan egy jó talk-showhoz; technikájuk, pénzük, személyiségeik. Csak egy baj van: nem tudnak érdekesen beszélgetni”. Azért itt is akad jó műsor: Bio Pályaudvara egy népszerű kölni humorista, Alfred Biolek ötlete: egy használaton kívüli pályaudvari csarnokba invitálja vendégeit, akikkel kedves szemtelenséggel, a közönséget is be-beavatva fecseg, pletykái, nevet és kinevettet – sohasem bántó módon.
A szúrópróbaszerű, hézagos körkép végén álljon egy igaz mese, amelynek ráadásul magyar vonatkozása is van. Helmut Schmidt kancellár magyarországi látogatásáról hazatérve – szokás szerint – parlamenti beszédében számolt be arról, mit végzett. A keleti politika jól ismert alaptételei után meglepő mondatok következtek: a kormányfő egyszer csak arról kezdett beszélni, hogy a családi élet, az emberi közösség őrzésében és ápolásában „vannak, akik nálunk jóval előbbre tartanak”. Akik felismerték, hogy az egy fedél alatt élők számára több lehetőséget kell biztosítani a tartalmas együttléthez. Ezért megfontolásra ajánlotta, hogy az NSZK-ban is vissza kellene térni a tévémentes hétfőhöz... Szavait meglepett csend követte... És nemcsak a Bundestag padsoraiban és karzatán, hanem szerte az országban is. A kancellár beszédét ugyanis – ha jól emlékszem, éppen egy hétfői napon – a nyugatnémet televízió egyenesben közvetítette...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/04 60-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7139 |
