Csepeli György
Az ember válogató lény. Ha választania lehet, a számára megfelelőbbnek vélt lehetőség mellett dönt, megváltva ezáltal a szabadság hitét. A televízió-nézés ragyogó alkalom arra, hogy választásokban nem túl gazdag életünknek kárpótlást találjunk. Minden este dönthetünk, megnézzük-e a felkínált műsort vagy sem, sok helyütt arra is módunk van, hogy az első vagy második csatorna hívását részesítsük előnyben.
Televízió-szemléletünk műsorcentrikus. A kritika is egyes műsorokon gyakorlatozik, dicsérőket, rovókat, dodonai homállyal megfogalmazott ítéleteket osztogatva. Amikor a televízióról általában nyilatkozunk, szeretetünket vagy nemtetszésünket fejezzük ki a képmutogató intézmény iránt, nemigen vagyunk tudatában annak, hogy voltaképpen leszűkített tapasztalatra alapoztunk. Úgy látszik, mintha ki-ki megteremtve magának egy televíziót, s a maga által látni vélt fantom alapján általánosít. Ez okozza, hogy egyesek szerint a televízió erkölcsös, mások szerint szabados. Vannak, kik komolykodónak vélik ezt az intézményt, mások sokallják benne a vigasságot. És sorolhatnánk még a végletes ítéletek egyéb válfajait. A televízió műsorainak láthatósága megtévesztően hitelesíti számunkra véleményeinket. Innen a türelmetlenség, amikor ellentétes ízlések, nézetek, beállítódások csapnak össze a televízió általában való megítélésekor az újságokban, a munkahelyi beszélgetésekben és a baráti társaságokban.
A televízióról való tudás paradoxona, hogy valójában a láthatatlanra vonatkozik, nevezetesen arra a rendező elvre, szemléleti keretre – netán gondolatra –, mely az egyes műsorok percekben mérhető cseppjeit hatalmas percóceánba tereli. A televízió hatása után kutató szociológusok felismerték, hogy hiú dolog az egyes műsorok tetszési indexei után puhatolódzni, hiába a gyarló emlékezet tárnáiban sínylődő műsormaradványok után keresgélni. A fergeteges siker vagy a „vae victis” kegyetlenen felhangzó kiáltása azonnali hatást jelent. Ez a hatás azonban olyan, mint az influenzajárvány. Egy-két napig, talán egy hétig tart, s a lélek máris újra áhítozik újabb hatások képernyőről meríthető anyaga után. Kevéssé gondolunk arra, hogy az estéről-estére fecsegő felszín alatt milyen mélytengeri áramlások húzódnak. Nem gondolunk arra, hogy mi a televízió műsorainak „nyelvtana”, mely éppúgy meghatározza az egyes műsordarabokat, mint a magyar nyelvtan itt ezeket a mondatokat.
Az 1982-es év első hónapjában bemutatott műsorokat eme új szempont szerint próbáltuk meg szemügyre venni. Megnéztük, hogy a televízió egyáltalán milyen témákat mutat be a magyar nézőnek, mit méltat létezésre a képernyőre bocsátás révén, és mit ítél a nemlét kárhozatára. Ebben az írásban szükségszerűen csak vázlatot kínálunk, melyet nem a tudományos igényesség, hanem csak egy vizsgálati lehetőség szemléltetésének jegyében készítettünk el. Megnéztük, hogy milyen témák fordulnak elő és milyen gyakorisági rendben a havi műsorban. Nem lévén percmilliomosok, műsorosztályokon belül rejtőző értékrendek feltárása – jóllehet ez gazdagabb tanulságok forrása lenne – minden műsor megnézését igényelte volna.
A két csatorna általunk feldolgozott műsormennyisége összesen mintegy 18 000 percet tett ki. Kihagytuk az iskolatelevízió adásait, valamint a délelőtti ismétléseket. A legnagyobb gyakorisággal a művészeti témák fordultak elő (13%), elsősorban a komolyzene, másodsorban a képzőművészet és a színházi művészetek (színdarab, tánc). Az arány minden bizonnyal még nagyobb volna, ha a film- és televízió-művészet esztétikai jegyeivel rendelkező alkotásokat is ide sorolhattuk volna, megkülönböztetve azokat a pusztán szórakozásra szánt daraboktól. E megkülönböztetés azonban több szakértő egymástól függetlenül alkotott ítéletét igényelte volna. Hiányolni e kategóriából csak az irodalmat lehet. A szombat esti kötelező vers-penzum nem látszik pótolni a magyar- és világirodalom által betöltetlenül hagyott űrt. Különösen érthetetlen a jelenkori magyar irodalom hiánya. Ennek az irodalomnak a láthatatlansága talán összefügg a kortárs irodalom iránt mutatkozó – örvendetes kivételeket leszámítva – érdektelenség irodalomszociológiai jelenségével.
A második helyen a politika fordul elő (12,5%). A politikai műsorok javarésze napi politikai információkból áll, a szóban elmondott hírek, a képekből, kommentárokból összeszerelt híradók tartoznak ide. Kisebb arányban szerepelnek a külpolitikai műsorok, problémaorientált adások. Vizsgálni kellene, hogy a politikai műsorokban milyen gyakorisággal fordulnak elő tényközlések, értékelő közlések, s mi az egyes közlések aktualitása. Erre most nem volt lehetőség.
A természettel foglalkozó műsorok 9%-os gyakorisággal fordultak elő. Megismerkedhettünk Zennel, a malacfarkú majommal és társaival. Itt a természettudományos ismeretterjesztés igényes és igénytelen műfajainak megfelelően szerkesztett műsorokkal találkozunk. Valamennyiük közös sajátja, hogy gondosan leválasztják a természeti kérdéseket a természetet romboló-alakító társadalmi lényről – az emberről.
A társadalmi lényként felfogott embert persze nemcsak a természetről lehet leválasztani, hanem a társadalomról is. Erre kínálnak példát az ugyancsak 9%-os gyakorisággal előforduló bűnügyi filmek, tévéjátékok. A bűnözés szűk társadalmi csoport sorsa. Ám e sors sajátosan emberi volta, drámaisága, izgalmat keltő hatásmechanizmusa jóvoltából általános érdeklődést kelt. Mintha önnön elfojtott, megzabolázott indulataink mását látnánk viszont a képernyőn. A bemutatott krimik hősei rendszerint pórul járnak, elbuknak a rend őreivel folytatott egyenlőtlen harcban, s ily módon igazságérzetünket edzik nap nap után, mint az esti torna izmainkat. Fiktív, nem mindennapi, távoli világ ez éppúgy, mint a sivatagok, messzi tengerek, sötét barlangok végeérhetetlen sorozatokban feldolgozott világa.
A negyedik helyen (8%) találhatók a drámák. Itt a mindennapiság művészi tagadásából áll elő az eredmény. Ami emberi csak felhalmozódik bennünk, nemes és nemtelen kis adagokban, azt itt nagy adagban, sűrítetten látjuk viszont. E műsorok többsége a múltban játszódik – mintha jelenünk nem kínálna drámai sűrítésre alkalmas anyagot, nélkülözné a feloldhatatlan konfliktusokat, tragédiás mélységeket, az erény és bűn amalgámjából adódó feszültségeket. A múlt ezzel szemben kendőzetlenül tárja elénk sebeit, hogy kutató ujjunkat beléjük mártva kíváncsiságunk kielégülhessen. A televízió azt sejteti velünk, hogy a múlt drámai volt, a jelen drámái nem méltók fikcióra, elégségesen megdöbbentők meztelen valójukban.
Nyolc százalék a gyermekeknek készült műsorok aránya is. Ezek jórészt ugyancsak fiktív hősökkel, állatokkal, báb- és rajzfigurákkal népesülnek be, lapos erkölcsi tanulságokkal terhesek. Nagyon alacsony bennük az igazi gyermekek aránya. Az óvodásoknak és kisiskolásoknak szánt műsorok túl szaporáknak tűnnek, kevés a tizenévesek számára felkínált műsormennyiség. E műsorok javarészt fogyasztásra irányulnak, nem eléggé indítanak aktivitásra, kíváncsiságra, alkotásra (mint amilyen volt régebben Vargha Balázs feledhetetlen Fabulája). Az ismeretterjesztésnek jobban a tizenévesek korosztályára kellene orientálódnia, hiszen ilyenkor még minden gyermek Arisztotelész (Öveges József e titok tudója volt).
Ötödik helyre (7%) kerültek a társadalommal foglalkozó műsorok. Riportokat, dokumentumfilmeket, portréfilmeket, bűnügyi és jogi műsorokat, társadalomtudományi kérdések körül forgó eszmecseréket soroltunk ebbe a kategóriába. E műsorosztály kelti a legtöbb kételyt. Mintha fiatalokon, öregeken és fogyatékosokon kívül más társadalmi rétegeket nem ismernének a szerkesztők. A néhány társadalmi jelenség, melyet a dokumentumeszközökkel feldolgoznak (januárban például az albérleti kérdést és a szabadságvesztés problémáját) összefüggéseiből kiragadtatik, a természettel foglalkozó műsorok logikája szerint készül. Inkább az érzelmeket, mintsem az értelmet veszik célba. A többi műsorosztályban tartható „közönség-elképzelés” itt járhatatlan, hiszen ezeknek a műsoroknak nem a kikapcsolódás, szórakoztatás, nevelés lenne a dolguk, hanem a társadalmi önismeret fokozása, előítéletek foszlatása, a társadalom intézményeinek rendeltetésszerű működési feltételeinek tisztázása, a társadalom „társtulajdonosi” tudatának ébresztése. Lehet, hogy társadalmunk jelene nem a legszórakoztatóbb, legizgalmasabb, de mindenképpen a legérdekesebb.
A vígjátékok szintén 7%-os gyakorisággal fordulnak elő. Fiktív – a többnyire külföldi – helyzetek tétmentes, habkönnyű szórakozást (vagy enyhe unalmat) okozó szeplőtelen szereplőin jókat derülhetünk, éppen ha akarunk. 6%-kal fordulnak elő a szórakoztató műsorok, popzenével, esztráddal, operettel, cirkusszal, kabaréval tarkítva. A kikapcsolódás ártatlan perceit adhatnák – ha jók volnának.
Kis gyakorisággal fordulnak elő a sportműsorok, valamint a szellemi torna alkalmai, a vetélkedők. Utóbbiak örökmozgó kerekeit taposva sehova sem vezető, üres tudatgyakorlatokat végezhetünk.
Az utolsó helyeken (mindegyik téma esetében 2% gyakoriságot látunk) találhatjuk a gazdaság, a pedagógia, a kulturális élet, a reklám és a szabadidő témáit. A gazdasági műsorok fontos és aktuális kérdésekkel foglalkoznak, arányuk talán azért ilyen alacsony, mert a politikai információk javarésze is gazdasági jellegű. A pedagógiai műsorok szemhatára a családon és az iskolán túl nem terjed, de amit a témáik fölé épített üvegházon belül tárgyalnak, azt szakszerűen és jól teszik. A kulturális élettel foglalkozó percek kapcsán meggondolandó, hogy a Stúdió megjelenésével kivesztek az egy-egy kulturális területet elemző, mélyebben és alaposabban vizsgáló műsorfajták, így a televízió a kulturális élet műsorfüzetévé laposodott.
Alacsonynak tűnik a szabadidős műsorok aránya. A horgászok, természetjárók, autósok-motorosok, bélyeggyűjtők tízpercei nem tükrözik azt a társadalmi időindulást, amit az ötnapos munkahét az ország lakosainak életmódjában létrehozott.
Megnéztük a két csatornában bemutatott témastruktúrák egymáshoz viszonyított helyzetét is. Azt láttuk, hogy a két csatorna munkamegosztása még nem tökéletes. A második csatornán magas az ismétlések aránya, és nem világos, hogy miféle logika igazgatja az ismétléseket. A második csatorna nézőit talán műveltebbeknek képzelik. Erre vall, hogy az első csatornához képest itt nagyobb a művészeti (főleg zenei) műsorok aránya, több a drámai műsor, és ide kerülnek a társadalmi kérdésekkel foglalkozó elvontabb megközelítésű műsorok is. Ez ellen látszik szólni, hogy a második csatorna aránylagosan jobban el van látva krimivel, vígjátékkal és természetfilmmel, mint az első. Profiltisztítást kellene végrehajtani, az első műsorral a „közönséget” célba véve, a második műsorral pedig azokhoz szólva, akik akár hivatásuk, társadalmi helyzetük, akár érdeklődésük, értékeik révén mélyebben szeretnének társadalomról, életről, emberről gondolkozni, mint az erre rest többség.
A televízió nemcsak akkor üzen nekünk, ha kaviáros kémbohózat kalandjaival traktál, vagy a kommentátor szavaival dorgál és lelkesít. Témáinak szerkezetével, az arányokkal akaratlanul is megformál számunkra egy valóságot, melyet gondolkodásunkban mérceként alkalmazunk. A televíziós műsorok láthatóságának csapdái közé tartozik az is, hogy amit nem tesz láthatóvá, arról magunk is megfeledkezünk, s magunk sem látjuk többé. Vagy ha a nem látható hiánya után hagyott űr égbe kiált, akkor jelentőségében az adott témát eltúlozzuk.
A televízió a szemfényvesztés műhelye, s ez önmagában sem nem jó, sem nem rossz. A valóságot a maga bonyolult összefüggéseiben ki-ki a maga helyzete, érdekei, szükségletei szerint látja s akarja viszontlátni. Az igazság csak az egymással sokszor ellentétes nézetek, értékelések nyílt küzdelmében mutatja meg vonakodó arcát. A televízió akkor találja meg hivatását a valóságról folyó társadalmi kommunikációban, ha az igazság felkutatása fórumának tekinti magát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/04 58-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7138 |
