Deli Bálint Attila
Egy üzbég község napfényes – és provinciális – derűjét gyilkosságsorozat borítja árnyékba. E „képes” beszéd a „filmnyelv” tükre is: a napfényes panorámák sötét belsőkben fényképezett premier plánokkal alkotnak végletet. S e vonás a „jellemekre” is igaz: az „alvilág” és a „hatóság” fekete-fehér ellentétét aligha enyhítheti a színestechnika (ami; mellesleg, a film erénye). A fizikai világ színskálája – tájak, tárgyak, arcok – nem képes önmagában áttörni a pszichikai színtelenséget. E végletek között alig van átmenet, itt lelhetjük föl – egyetlen jelenetben – az egyetlen megfelelően alkalmazott filmes feszültségkeltő eszközt: a túl közeli beállítás (szuperplán) valóban szorongást kelt, különösen, ha éjszakai „sötétben” osonó embereket fotózunk, akik előtt nádsövény képez eleven rácsot. Véletlen vagy tudatos hatáseszköz ez a rendező kezében – enyhítsünk: mindegy.
A gyilkosságok kollektív szomorúságba döntik a helység patriarchális viszonyok közt élő lakosságát, nemkülönben az üzbég „seriffet” és családját, akikhez városi – civil ruhás! – nyomozó is társul, lévén az ügy „bonyolult”. Innen a történet – hiába a ponyvakrimi megannyi penészes kelléke – romos erőd, titkos folyosók, kígyóbűvölés, ártatlan szerelem – teljességgel „unalmas, érdektelen, lassú”. A szerzők ugyanis alapvető szerkezeti hibát vétenek: ha a Ki a gyilkos? a krimi rejtvénye, semmiképp sem tehetjük érdekfeszítővé (ráadásul 130 perces!) történetünket azzal, hogy már a címben leleplezzük „arcvonásait”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/04 51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7137 |
